Ha olykor felpillant, orra előtt araszoló sorokat lát, az alagút felé enyhén lejtő völgyben afrikai homoktól fakó, piros, fekete, szürke, kék, sárga, zöld, fehér tetőket, ritmusuk akár az oldalt sorakozó épületek poszthumán harmóniája. Míg mozgásba a sor, elkészíti napi cigaretta adagját, közben üzeneteket ír, híreket olvas, készíti magát a napra, ahogy mellette a nő, aki körmöt reszel, púderez, rúzsoz (a múltkor egy srác a szemöldökét szedte). 

Ahogy a kormány alatt babrál, tesz-vesz, napról napra formátlanabb combján morfondíroz, azon, hogy a nadrág rugalmas anyaga mind nehezebben tartja kordában a szétfolyó húst. A has mind terebélyesebb domborulata, a zsír mind dúsabb halma akár egy nukleális óra, kérlelhetelenül mutatja az idő múlását, a hajdan feszes szövetek engednek a bomlás ellenállhatatlan csábításának, a gravitáció kozmikus erejének. Ha a tükörbe les, hogy felmérje, mi a helyzet a háta mögött, nem is annyira az utána csoszogó maszatos szélvédője mögött felsejlő arcot, hanem saját táskás szemeit, az ereszkedő bőr redőit látja, akár a földkéreg araszolása, a ráncok mind lentebb csúsznak. Hiába őrzi még a majdnem tarra nyírt koponyán tekergő hajtincs a hajdanvolt révek mámorát, hiába jelzi a szakáll, hogy tudja, mi a szitu mostanság, hiába a fülcimpán soha be nem heggedő lyuk, az ing alatt kushadó tetoválások színes cirkusza, ez a test már menthetetlen, feltartóztathatatlan tart a széthullás felé, az atomok már más rendeződést kívánnak, szabadulnának ebből a kombinációból. 

Annyira elmerül saját végességének és a világ hiábavalóságának szemlélésében (meg a korán kelő ügyfelek türelmetlen mondataiban), hogy amikor a felfelé kapaszkodó nap átemelkedik az körgyűrű katalanának partján épült betontömbökön s egyik sugárnyalábjával megböki szemét, rendesen meglepődik, meghökken; kizökken a mélyen filozófikusnak gondolt, a világ nagy rendszerét átfogni gondoló elmélkedésekből, s a szemébe tűző fényről eszébe jut egy huszonöt évvel ezelőtti vasárnap reggel, amikor a haverokkal (mint minden vasárnap akkoriban) épp vonatoztak át a másnapba, hogy a tengerparton öblítsék ki testükből az éjszakát. Akkor még ezekkel az öröktől fogva rozsdás, foszladozó, repedezett bőrökkel és zománcokkal borított kocsikban jártak a kölykök a vízhez. Járt persze sok mindenki más is, öregek és családok lurkóstul, őslakosok, betepülők és idegenek vegyesen, a nyitott ablakokon örvénylő menetszél száz és száz izzadó test szagát keverte meg, és húzta ki, hogy elterítse a szegénynegyedeken, a pinealigeten, s ráncigálta magával a bent lüktető (még kazettáról adagolt) basszusokat, mert a vonat még nem a szabadulás helye volt, hanem legjobb esetben az átzsilipelésé, itt még bőven hatottak a savak és mindenféle molekulák, ide még kiterjesztette csápjait az éj. A fényben máshogy csillogott, máshogy vibrált, de még jelen volt, és a kölykök nem eresztették, hagyták hadd rázza még őket a kocsi rossz rugózása és a mélynyomó keltette, gyomrot rezgető hangullámok folyama. Míg vonaglottak, tekergőztek, egymás testére tapadtak, sivítoztak, káromkodtak, de csak a nyelv zenéje, ritmusa miatt, mert ezek a szavak siklottak a legjobban, nem pedig mert bárkivel bármi bajuk lett volna, a vagon népe kinevette, megvetette, leköpte, irigyelte, szólongatta, leordította, lebuzizta, ledrogosozta, letolvajozta, lecsavargózta, lehuligánozta őket. Ők meg se hallották, lepergett róluk minden átok, fiatalságuk páncélja áthatolhatatlan volt, legyőzhetetlen. 

Aztán egyikőjüket egy éjjel túlhevült testtel, a legdurvább technonál is vadabbul lüktető szívvel vitte el a mentő, és soha többé nem jött velük a partra, egy másikkal fertőzött tű végzett, egy harmadikat pedig valami tüntetésen vertek tolókocsiba a rendőrök (akkoriban azt se tudta, milyen színű zászló mint jelent, apja nem volt se kommunista, se fasiszta, csak annyit tudott, hogy ha esik az eső, ha hűvös van, és nem lehet a parton heverni, a vízben tocosgni, akkor unalmában sok hülyeségre képes az ember), ő meg igazán megrettent, hogy a páncél mégsem véd meg mindentől, így aztán - ahogy egy filmben hallotta, egy filmben, ami nem, nem térítette meg, viszont megformálta ezt a mondatot, ami jókor volt jó helyen - ő inkább az életet válaszotta, a színes tévét. Korábban kikacagta azokat, akik autón gurultak a klubhoz és onnan el, akik autóval jártak a tengerre, nem irigységből, ideológától vezetve meg végképp nem, egyszerűen úgy gondolta, úgy tartották, hogy semmi nem ér fel a még sötét vagy épp kililuló, kisárguló hajnalban gyalog bandukolással, a megállóban baromkodással, a vonatban táncolással, most meg összespórolt egy öreg járgányra, mert akkor már javában dolgozott. Bár fogalma nem volt arról , mi is igazából a munka, mert nem hagyta, hogy rátelepedjen, csinálta, mert valamivel el kellett tölteni két szombat közt az időt, meg mert mindenki ezt csinálta, meg mert kellett a pénz, de nem a jövőre, nem a birtoklásra, csak arra, hogy mindig meglegyen a kora esti izgatott toporgás, a hajnali bandukolás, a reggeli zötykölődés, s aztán a rázkódó hassal kacagás a tűző nap alatt kiterülve. Talán hallott arról, hogy egyesek harmadik szemről, megvilágosodásról, a tudat tágulásáról, földanyáról, mikor és makrokozmoszokról áradoztak, őt csak az érdekelte, nem is, számára az éjjeli tánc, a hajnali hunyorgás, a déli nyújtózás a feszülő izmokról, a verejtéktől síkos bőrről, a lüktető ágyékról, a fül mögött, a koponyacsont alatt kelő bizsergésről szólt, a testről; nem a mindenséget, hanem a testet élte meg.

Ahogy a nap a szemébe tűz, el se mosolyodik, igaz, a szeme se rezdül, a szájszéle sem ereszkedik, csak a pupilla hirtelen tágulása és visszahúzódása mutatja, mi történik odabent. Aztán visszabukik a tekintet, visszacsuklik a kéz az ölébe, és folytatja, amin épp ügyködött (talán cigaretta, talán egy üzenet, talán egy új hír megnyitása).

A nap áztatta körgyűrűről az út a város sűrű szövetébe hatol, a fényről az árnyékba fordul, lehet labirintus,rejtélyek , titkok és tudások helye, de lehet erek hálózata, hús és csont között tekergő, éltető anyagokat szállító kapillárishálózat. Ő igazság szerint semmi miszitkusat, semmi mágikusat nem lát ebben a tekergésben, hálózásban, ha már hasonlítani kellene valamihez, akkor a testet mondaná. Nem metaforákban gondolkodik, hanem anyagban. A szív számára nem plüss, nem csokoládé, hanem izom és vér. Kis műhelye épp egy templommal átellenben kuksol egy enyhe kanyarban, mindig árnyékban, míg a szemben magasodó koszosfehér travertin homolokzaton, olykor, ha felpillant a munkából, felfigyel a lassan, szinte alattomosan kúszó fénypászmára, de számára ebben nincs semmi túlvilági üzenet, összefüggés, kapcsolódás, bármire is utalás, analógia vagy épp feltárulás. A kő az kő, a fény az fény, ennyi és nem több. Keze között nap mint nap mesterművek és félcmunkák fordulnak meg, mindenféle korokból való vásznak, rajtuk hol csontosra szátadt, hol még nedvesen friss festékrétegek, ő megméri őket, keretre feszíti, lécek közé illeszti, használhatóvá s így értékessé teszi a haszontalant. A vászon számára vászon, a festék csak festék, nem foglalkozik azzal, mit akarnak mutatni, üzenni vagy épp elfedni, elhazudni. Kliensei talán pont azért járnak vissza, mert nem akar ítélkezni, megfejteni, okoskodni, megmagyarázni, vak arra, amit mások művészetnek neveznek, viszont ujjbegyei mindig pontosan kitapintják az anyag minden rezdülését, a legapróbb hullámot, foszlást, túlfeszülést is, amit mások tökéletlenségnek, torzulásnak tartanak, de számára nem ítéletek, nem vélemények, nem értékek és nem hibák, nem gyengeségek és erények, csak az anyag megtörténései.

A világ anyagból áll, ezzé-azzá, testté, tárggyá, kővé, hússá, szövetté rendeződik, aztán szétpereg, hogy új formára váltson. Így megy ez, mióta világ a világ, így megy ez, míg világ a világ. 

Számtalannál is több legenda szól a Városban az ide tévedt külföldiekről, viselt dolgaikról, mindarról, ami itt esett meg velük. Közülük is külön kötet-sorokat kapnának a művészek, csak a festőké is felérne egy tisztességes írófejedelem életműkiadásával. Kimeríthetelen kút ez, akárhány vödörrel meríthetünk belőle; most húzzuk elő egy franciáét, akit annyi Hegyeken túlról lebandukolt társához hasonlóan egy örök életre (de a múlandó földire egész bizonyosan) rabul ejtett a fenséges romok, a kupolák látványa, a kutak csobogása, a szoknyák suhogása, a trágár szavak áradása, a környékbeli dombok ecetszagú bora, a piruló szalonna, a tömjén és a napon rothadó hal szaga, no és persze önnön képzelete és hiúsága.

Úgy volt az akkor, mint most, pont úgy, hogy a magukat kereső idegenek mohón habzsolták mindazt, amit a város elébük terített, ölükbe dobott, míg tovább élte - hátuk mögött kacagva és szitkozódva - a maga életét. Az akkor még télen kövér, nyáron sárgára sült fűvel borított fórumon alig pár oszlop, faldarab hirdette, hol lüktetett egykor a birodalom szíve, a nemrég emelt templomok körül birkanyájak legelésztek, bivalyok kódorogtak, éjjelente meg erszényre, kéjre vágyó hegyi kamaszok kujtorogtak az árnyékok között, akiket az éhség és a gerjedelem űzött le a szamár- és rozmaringszagú falvakból. Az idegenek meg - a paloták szivárványbrokátba burkolózó lakóitól a sápadtegér szeminaristákig - sétaplácájukkal, kopott cipőjük orrával a földet kurkászták egyre, hátha nekik fordul ki a földből valamelyik cézár kincse, de legalább egy agyagpipa csorba csonkja vagy egy márványszilánk, amit hazavihetnek szuvenírnek. Persze mindannyian arra vágytak, hogy egy márványfejjel, egy urnával, Herkules vagy Héra szobrával, netán egy mártír teljes csontvázával térhessenek haza, s akinek erszénye engedte, elégedetten vethetett távoztakor még egy utolsó pillantást a dombok ölelésében, a tenger felé lustálkodó síkon füstcsíkokat eregető, folytonos harangzúgásban fürdőző Városra. Hogy eredeti vagy hamisítvány volt a gondosan a ládába csomagolt zsákmány, kit érdekelt, az számított, hogy ez a levegő, ez a föld, ez a víz és ez a vizelet szentelte meg. 

De voltak, akik nem trófeát akartak gyűjteni, hanem a látványt nem akarták elereszteni, rettegtek attól, hogy hazatértük után képzeletükben elhalványul a kép, így olcsó metszetektől az impozáns vásznakig hordták szét a Várost. A festők meg, akik fiatalon mind azért érkeztek, mert remélték, sőt hitték a legmélyebb vallásos hittel, hogy a tökéletes harmónia világában időzve, abban a térben, ahol valaha mindent távolságot az aranymetszés mért ki, beléjük hatol, eltelíti és átlényegíti őket az isteni geometria, s kezükkel újraalkothatják az Rendet, amit a romok, a ködbe kéklő távolságok épp csak sejtetnek, gyártották nekik készségesen az emlékképeket. Rendre az történt, hogy amint a Colosseum árnyékában, Titus diadalívénak hűvös kövéhez vetett háttal, a Capitolium lejtőjének egyik kitülemkedésén gubbasztottak táblával az ölükben, szénnel a kézben, odalépett hozzájuk egy kíváncsi bámész, aki tudásuktól és a felvázolt látványtól felcsigázva pénzt ajánlott a készülő rajzért, vagy egyenesen meghívta magához a bérelt lakásba vagy villába, hogy ott vászonra vigye, a legapróbb részletekig kidolgozza, a valószerűtlenség határáig kiszínezze a vázlatot. Mikor aztán e jókezű ifjak rászoktak a könnyű keresetre, a vidám, sokszor dévaj társaságra s a könnyen megszerezhető bűnbocsánatra, már otthon előkészített darabokkal várták a vevőket. Sőt a legügyesebbeknek, a legjobb ivóknak, a legjobb szeretőknek már ki sem kellett mozdulni otthonról, házhoz jöttek a megkeresések, egyik hintó a másik után gurult be az utcába, hogy aztán a legeslegszerencsésebbeket magával is vigye, akár idegen városokba, Nápolyba, Velencébe, Londonba, Párizsba, Varsóba, Moszkvába, Bécsbe.

Volt viszont egy fickó, aki nem a fórumok legelőin, az oda ereszkedő-kapaszkodó dombok lankáin kereste a szerencsét, hanem az idegenek által kevéssé kedvelt, mert örökké bűzösen lanyhán vonuló folyó környékén szeretett lófrálni. Nem az itteni kocsmák homálya, nem a zsidó kabbalisták padlásszobái és nem a kolostorok alagsorában hallgató titkok izgatták, hanem a víz, ahogy kérlelhetelen egyhangúsággal csócsálja a köveket, hogy szemcséről szemcsére hordja el az egykori hidakat, a templomok lábazatát, a beléje dőlt márványoszlopokat, s viszi magával a nádasok takarásában, a dombok karéján túli tengerig, ahol aztán, egy emberfia nem látta szigeten, mélyen a víz alatt, ott ahová soha nem hatol le a nap fénye, újra összerakja a tömböket, a tömbökből a falakat, az egész várost. Ezt a valaholi seholnincsent nem a Város másának képzelte, hanem egy még csodásabb, még szeszélyesebb, ugyanakkor még tökéletesebb helynek, amely épp azért tökéletes, mert nem a tökéletlen emberi tudás, hanem a Véletlen építi. Vagy ha nem a Véletlen, vitázott magával is, akkor a Természet, azaz Isten maga, ami tulajdonképpen mégiscsak a Véletlenként mutatja meg magát rejtőzködve az ember előtt. Ha eladott hát annyi birkás-romos-pásztoros-forráros mázolmányt, hogy ne éhezzen s legyen egy poloskamentes, száraz szoba, ahol pihenhet és képzeletben követheti a kőpor útját hullámról hullámra, áramlatról áramlatra, folyton a vízparton lófrált, de nem csak az iszapot tapodta gyakran lábközépig tocsogva, hanem ladikot is bérelt gyakran, hogy a vízen vizslassa, mi történik a Várossal. 

Éjszaka meg, mikor érszrevétlen tudott maradni, mert a két part közt ingázó csónakok lámpásai épp csak egy ágytakarónyi derengést terítettek deszkák köré, a nekilóduló sodrásban óvatos de mégis rémült-erőteljes csapásokkal átkűzdötte magát a sziget csücskénél a habokból kimeredő hídcsonkra, hogy az algáktól nyálkás, kagylóktól éles kőtalapzatra felhúzva magát, az egytelen álló ív sötétjébe kapaszkodva képzelje maga elé éjszakáról éjszakára a seholsei kikötőket, rakpartokat, árbócokat, tornyokat és kupolákat. Ahogy a szinte robajjá vaduló vizet hallgatta, míg meg nem szárította a gönceit, azt képzelte, annak a távalaholi kikötőnek a lépcsőin ül, s várja egy hajó érkezését, várja a Városból a törmelékkel érkező híreket, várja soha meg nem érkező társait, a soha partra nem szálló halászokat és kalmárokat, a semmiből fel nem bukkanó utazókat. Addig ült ott, míg meg nem hallotta beszédüket, el nem kezdte érteni nyelvüket, történeteiket, filozofálásaikat, civódásaikat, imáikat és átkaikat. Mikor már úgy gondolta, eleget hallott, újra az acélfehér csipkékkel cicomozáott fekete habzásba vetette magát, hogy hazatérjen. Ilyenkor rendre másnap délig nem is nyugodott, őt is az a rettegés hajtotta, hogy elhalványul a korábban látott kép, s igyekezett megörökíteni, de legalábbis valameddig megmenteni valamit abból a helyből és abból az időből, ami a csonka híd kicsinyke szigetén, az ő aprócska Atlantiszán megmutatta magát. Rettenetesen büszke volt magára, hogy szét tudta húzni az anyag függönyét, hogy fel tudta hasítani a világ szövetét, s mögé tudott leskelődni.

Elbizakodottságában meg sem fordult a fejében, hogy lehet más is, aki erre képes. Pedig voltak még néhányan, akiknek a Város fellebbente szoknyája korcát, s akikkel elhitette, csak ők találtattak érdemesnek arra, hogy megpillanthassák bokáinak alabástrom ívét, sőt, hogy azt higgyék, megsejthettek valamit az anyag sötétjében hallgató űrből. A hiúság a legnagyobb vétek, hiába zengték öntelten a papok a hajnali imádság alatt, ezek a derék emberek bizony semmit nem tanultak belőle, de ha egyszer megpillantani véltek bámit is a titokból, nem voltak képesek szabadulni a viszontlátás vágyától, pont úgy, mint az élveteg ficsúrok, akik a kurtizánok kegyeiért kujtorogtak napestig, izmuk sorvadtáig, vagy még azon is túl. Volt, aki a katakombák, hajdanvolt sírházak sötétjében kurkászott, volt, aki képzeletblei börtönökké hajlította a teret, volt aki kitalált képekkel töltötte meg a valós tereket és valós képekkel a kitalált teret, de csak kevesen pirultak el, mikor meghallották a Város egyszerre gúnyos és szeretetteli kacaját, mikor megérezték arcukon a legyintést, ami egyszerre volt pofon és cirógatás. 

A város testéhez csápjai is hozzátartoznak, térben és időben tekeregnek a tenger felé, a hegyek felé, keresztül-kasul a lapályon, vissza a múltba és előre a jövőbe; nem csak, hogy bekebelezzék, de meg is tartsák mindazt, ami hozzá tartozik. A város nem vonalakkal, falakkal pontosan kimérhető terület, a várost alkotó történetek a hajdani konzuli utak mentén szerte burjánzanak, hol hozzátapadnak, hol alá kerülnek, hol a távolabbi dombhajlatokba, hegytetőkre menekülnek.

Lukrécia szép és tragikus históriája egyike azon meséknek, melyeket ez a kőböl, cédrusból és húsból álló kraken legerősebben ölel magához, melyekhez leginkább ragaszkodik immár évezredek óta. Csakhogy az a asszony, akinek emlékezetét könyvek, festmények, példázatok, atyai, hitvesi példálózások sokasága őrzi, valójában nem több egy hamis agyagbábunál. Egy szép szavakkal felöltöztetett, csupa vággyal életre lehelt kreatúra, akinek élete valójában egy nagyon más mese. A korongok egy soha nem is volt testre tapadnak, dehát maga a ragaszkodás a fontos, az hozza létre a maga tárgyát, valójában nem is érdekli, kire is fonódik, mi köré tekeredik.

Lukrécia mindig is a hitvesi erények példázata volt, ezért írta meg ilyennek Titus Livius, no meg azért, hogy történetbe formázza a királyok bukását, a köztársaság születését; ő volt az, aki - akár az áldozati oltárra a szeplőtlen tehenet - a csápok közé helyezte (hajította vagy áhítattal nyújtotta, mindegy is) szószülöttét, az igazit pedig végleg száműzte a hegyek közé, a polgárok villáitól, a templomoktól, a bűzös szegénynegyedektől északra, abba a kisvárosba, ahová az utolsó Tarquiniusok menekültek a bukás után. De ne hibáztassuk őt! Ő csak szorgalmasan lejegyezte, amit mások tollba mondtak neki. Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A vesztesek, a Tarquiniusok pedig jól elrejtették a magukét, ne találjanak rájuk a csápok, mert bizonyára halálos volna az ölelésük, elrejteték abban bízva, hogy egyszer a didalittasak uralmának is vége szakad, s napfényre kerülhet az igazság.

Dehát, ami egyszer kiszabadul az emlékezés markából, jószerivel örökre el is vész. Hajszál híján így járt Lucretia is. Ha nem vonul ezen álmatag városkába vissza öreg napjaira egy bíboros, akinek palotája alatt a pincék etruszk sirkamrákba omlanak, s akinek éppenséggel nem a vaddisznóvadászat, hanem a múltban kutatkodás volt a szenvedélye,  minek köszönhetően számos kéziratot böngészett át a környék kolostoraiban, s több olyan írást is fellelt, melyek egyetlen változata itt vészelte át a sötét korokat, ha tehát nem merül alá még remegő térdekkel a múlt homályába, ha erőtlen ujjaival nem porolja le a porladó pergament, nem kapargatja vaksin, mécsese pislákoló fényénél a föld alatti kamrák falait, talán mindörökre ott is marad a szerencsétlen leány. Képzeljük el, hogy telhettek napjai a feledésben! Vajon tudott arról, hogy hamis mása, ez a szépen feldíszített sohanemvolt és mégis mindenhol jelenlévő teremtmény milyen fontos szerepet játszott a város életében mindezen rettenetesen hosszú időn át? Vajon mit szólt hozzá, hogy számtalanszor elmondták, eljátszották, számtalanszor megfestették, kőbe vésték, amint önnön szívébe döfi a tőrt? Pedig nem is saját keze tette ezt - hanem a férjéé. Hogy a nagy történet nem volna más, mint egy gyilkosság leplezése? A női erény nagy példázata aljas, gyáva elterelő manőver? Az igazság pedig nem is életfogytiglanra, de örökkévaló(tlan)ságra van ítélve? 

Azon a szörnyű éjszakán, a collatiai házban nem a házastársi hűség erénye hurcoltatott meg s magasztosult fel, hanem a hatalom és a birtoklás vágya diadalmaskodott, tiporta el két test és két szív egymásra irányuló, legyőzhetetlen vonzalmát (hogy ez is elmondató a haltaom és birtoklás vágyaként, most hagyjuk, valahogyan artikulálnunk kell a kontasztot). Való (volt) s igaz, hogy Sextus Tarqiuinius, a királyfi olthatatlan szerelemmel kívánta Lucretiát, unokabártyjának feleségét. Csakhogy azon a vacsorán, melyen előszört találkoztak, az asszonyban is hasonló érzelmek ébredtek, mit ébredtek, úgy tomboltak, mint aki rémálomból riadva szörnyek erdejében kpzeli magát, s észveszett vgdalkózásba kezd maga körül, világát nem tudván. A férfi és a nő alig várta, hogy elcsendesüljön a ház, s a nő hálószobájában egymás karjaiba omolhassanak, egymásnak eshessenek. Persze a férj, Collatius mint mindenki, aki tudja, veszélyben birtoka, mert a másikat nem markolja biztos kézzel, soha nem nyugvó gyanakvással volt hitvese irányában, így ezen az éjjelen sem nyugodott, titokban visszatért a házba a sereg táborából, s a hálóban a két szeretőt álmában kapta. Nem töprengett egy pillanatatot sem, tőrt rántott és szúrt. Feje fölé emelte fegyverét, a lehető legnagyobb erővel sujtott le, akárha a csatatéren végezne ádáz ellenségével, vadászaton végezne a támadni készülő vaddal. A kölyköt a sebből feltörő vér permete ébresztette. Királyfi volt, sokadik a sorban, kései, elkényeztetett, bíborban született és nevelkedett gyermek, nem nagy harcos, a vér szaga, ragacsos tapintása undorral és rettenettel töltötte el, önkívületben menekült a házból, átadva ezzel a teret a férjnek, aki, amint a halálhörgés elhaltával kitisztult a feje, meglátta a helyzet kínálta lehetőséget. Régóta fondorkodott azon, hogyan csavarhatná ki a város vezetését fejedelmi rokonai kezéből, s most, a fiú menekülésével ölébe hullott a lehetőség. A történeteket a győztesek írják, s ezt a csatateret ő uralta, már csak rajta múlott, learatja-e a babért, megnyeri-e a háborút, hogy aztán ő tartson triumfust a római fórumon.

Erre vágyott egész életében, s a vágy most beteljesedhetett. Biztos mozdulatokkal megalkotta a teátrumot, berendezte a színt, kiosztotta a szerepeket, s mikor minden részlet is a helyére került, beengedte a nézőket, ő maga pedig visszavonult a színfalak mögé. Amikor aztán visszatért, ékesszólóan, a legnagyobb rétorokat is megszégyenítő hatásossággal adta elő a saját maga által írt szöveget, mely oly delejező erejű volt, hogy aki csak hallotta, azt hitte, valójában ő maga gondolja, tudja ezeket a szavakat, s az elmékben élő valóság, annak képe Collatinus akarata szerint formálódott át. Sextus elmenekült, magával vitte a teste által tudott, de elméje által nem birtokolt, ezért nem is létező igazságot. Ha a gyilkost nem volt képes megnevezni, története mit sem ért. Az egyetlen tanú, Lucretia pedig szavaktól megfosztva hevert az ágyban, ujjai a tőr markolatára merevedve, szeme hiába is meredt arra az ürességre, ahol az igazi tettes az ágy mellett állt, ahonnan testével kiszorította a valóság levegőjét, hogy meghajlítsa az időt és a teret. 

A bíboros, aki nem csak a föld gyomrában, a kolostorok könyvtárában kereste a tudást, pontosabban, aki minden sötét teremben és kamrában a mágikus kaput kereste egy okkult tudáshoz, praktikái során rábukkant a valóság üresen maradt terére, s abbna állva, varázsigéi éltal elő tudta hívni azt, ami hajdan megtörtént. veszedelmes tudás birtokába került, hiszen az egész akkori világot megrengette volna, ha kiderül, Lukrécia soha nem is létezett. Hiszen ahhoz, hogy a világban rend legyen, kellenek - akár illúziók árán is - a biztosnak tűnő sarokkövek, ha azokat nem tapintjuk, ha nem rugunk beléjük, könnyen úgy érezzük, nincs is semmi a lábunk alatt, vagyis csak a semmi van ott, és ebbe bizony beleszédül, belebukik az ember. Így aztán inkább hallgatott ő is, de mert mégsem tudta magában tartani az igazságot, dolgozószobája falán saját kézzel megfestette azt. Hogy aztán a palota következő ura egy bomlott elméjű öregember fantáziaszüleményének, delíriumos képzelgésének vélvén, saját maga, házanépe, az utódok, a kései korok bámész túristái megnyugtatására a közismert változat szerint átfestesse, s ezáltal az asszonyt visszabetonozza a tudás lenyűgözően és nyomasztóan hatalmas templomtornyának lábazatába, hogy ismét csak évszázadok múltán derengjen újra elő a festérkéteg takarásából a kővé dermesztett áldozat. 

"Egy utcasarkon találkoztak, a hely Carmelo számára a világ legnyíltabb, legtermészetesebb, legártatlanabb pontja ‹         ›; a sarkot egy fal képezte, az egyik oldalról egy, a város által immár bekebelezett, hajdani külterületi út, ami Carmelo elmondása alapján a Casal Bertone nevezetű helyhez vitt. Nem volt világos, mi van a fal mögött, valami raktár, elhagyatott gyár, ki tudja. Az éjszaka uralta azt a helyet. A sarkon volt közlekedési lámpa is, a hajdani külterületi út itt torkollt a Prenestinába. Abban az órában leírhatatlanul nagy volt a forgalom. Végeláthatatlan kocsisor állt a lámpa előtt, akár egy csatorna, ami a város (Carlo számára most kozmikus távolságba tűnt) központjából vezeti el a vizet. A kereszteződésen túl, az út egyik oldalán fekete füves terület húzódótt pár barakk maradványaival, a másikon pedig, kicsit távolabb, hideg és kékes párában úszó, felhőtlen égbe vesző bérházak kátrányos falai. Az előttük elterülő üres térségen egy cirkusz ütött tábort (igen, egy cirkusz!), a tér közepén magányos, kis rózsaszín építmény, csillogó fényekkel kivilágított bár, méghozzá egy villamosmegálló közetlen szomszédságában, így tömve volt emberekkel, idősekkel és öregekkel, meg egy csapat ronda, hosszú hajú, csenevész vagy kövéren széles vállú fiatal kölyökkel. A háttérben autóbuszokkal zsúfolt végállomás és egy mozi, egyszóval, a pokol.

Carlo a járda mellett parkolt el autójával, a jelzőlámpa közelsége miatt nyilván tilosban. De mit volt tenni? Mellette nyilvános vizelde, virágárus, újságosbodé, egy kevéssé fontos autóbusz megállójáról már nem is szólva, ami egy ki tudja mióta itt álló vén fa alatt bújt meg. Szóval Carlo autója körül volt nyüzsi rendesen. A legmegfelelőbb hely annak, aki egyedül kíván lenni, a föld alá akar süllyedni. A vágy, hogy Carmelo birtokolja, Carlo számára élet-halál kérdés volt, s noha annak a valószínűsége, hogy ez hamarosan bekövetkezik, igen nagy volt, Carlo teljesen ledermedt, lefagyott: a birtoklás elképzelt gesztusai borzasztóan egyszerűek voltak. És mégis, mikor Carmelo felbukkant, jobban mondva, testében manifesztálódott a sarok mögül előtűnve, minden megint olyan titokzatos és komplikált lett, annyira félelmetesen bonyolult, hogy Carlo majd’ elájult. Ezzel ellentétben Carmelo, úgy látszott, a lehető legtermészetesebben kezeli a helyzetet. Ki tudja, hányszor csusszant már be sarkon rá váró autókba.

Egy se nem régi, se nem új utcán hajtottak végig, melyet oromdíszekhez hasonlító, kereszteket és egyéb vallásos szimbólumokat ábrázoló, színes égőkből kirakott lámpasor díszkivilágítása fedett be. Elértek egy, az előzőhöz hasonló, közlekedési lámpához, ám az e kereszteződésbe központ felől érkező, lejtős utca keskenyebb volt, az autósor pedig csak jobban összetorlódott. Ráfordultak, a város széle felé haladtak, öreg házak közt gurultak, melyekhez csak olykor-olykor vegyült egy-egy újabb, az utcára hajoló épület, a kivilágított ablakaik mögött mindta csak üresség bújt volna meg; két oldalt öreg keresztutcák vesztek a semmibe, mintha sáros péppel borított mezőkre vittek volna. Föntebb az út kiszélesedett, a sötétbe torkolló, kőfalak és drótkerítések szegélyezte utcák is szélesebbek lettek. A házak homlokzata hagyományos színekre, rozsdabarnára, szürkéskékre festve. A táj fölött ködpára feketéllett.

«Még, még» mondta nyugodtan Carmelo, szavait olyan gesztussal kísérve, amit egy polgár sem tudott volna megtenni, s aminek nem lehetett nem engedelmeskedni. Az út, a ködfátyol alatt, egészen kiszélesedett, balra, a sötétben, nagy épületek álltak ritkás rendben, papi kollégiumok, virágkertészetek, jobbra egy hatalmas, fekete mezzo nyílt, felette a fátyol világosabbnak tűnt, láthatóvá téve a távoli tájat, házak újabb sorait, egy másik lakótelepet. A horizonton mintha világos cementfal és vörösen pislákoló ablakok sora let volna a kulisszára festve, itt kelt fel a hold, a fátyol hosszúkás hasadékában. A rés szélei mintha meszelve lettek volna, a feljövő hold fénye a táj lilás földszínére és hullafehérjére vetült. A mező sivár, kietlen táján át húzódó út sötétbe burkolózó, idő ostromolta, pislákoló ablakrések felé futott, fénysoruk egy másik, régebben épült lakótelep fűrészfogszerű körvonalat sejtette a távolban, ahonnan nagy csörömpölve villamos közeledett; hiába volt vadonatúj járgány, az összképet felvidítani nemigen tudta. A villamos betonból épült, szintén vadonatúj fedett megállójánál, amely, mintha lebegett volna a törmelék borította régi, használaton kívüli út és az éép hogy csak elkészült új szakasz között, Carmelo, szinte bosszús tekintettel kísért gesztussal jelezte, hogy álljanak meg.

A hatalmas, sötét mező és a páracseppek alkotta pokoli ködfátyol felé egy kapaszkodó húzódott fel, alacsony növésű pineák sora állt rajta, sőt lent, a leaszfaltozott részen is állt belőlük vagy egy tucat. Az elhagyatott, a táj szomorúságát, s méginkább a most valószínűleg színes égősorokkal díszített, szegény lakótelepek kis egérlyukainak vígasztalanságát magukon hordozó fák között tűz fénye remegett, olyna, mint a kurvák rakta útmenti tüzek. A tűz körül rongyos, szutykos kölykök ácsorogtak, feketék, akár a szénégetők. Az utat bámulták. Egyikőjük már szinte felnőtt volt, s talán épp ezért, talán mert már ismerte az élet megaláztatásait, s a sorsot, ami mindegyikőjükre vár, elkülönült a többiektől, akár egy idegen, aki a maga munkáját végzi. A másik kettő kissebb, valóban gyerek még. Ezért fordították rosszul takart kíváncsisággal, várakozással teli, csillogó tekintetüket az útra. Rongyokba voltak öltözve, ‹      › könnyű nyári nadrágba, zárt, de kinyúlt nyakú gyapjútrikóba, mely alól kibukkant koszos, gyönge állatokéra emlékeztetően zsenge bőrük. Arcuk szinte áttetsző, a velük született gyengeség jeleként; míg egyikőjük szeme zsiványul szikrázott, mintegy megmutatva, hogy gazdája tolvaj, bűnöző lesz, a másik tekintete réveteg volt, akár a polgárok fiainak, mintha méltóságát akarná ezzel is őrizni. Carlo autóját bámulták, abba a testtartásba merevedve, amit odafordultukban vettek fel. A lángnyelvek megvilágították koromfekete képüket, melyekből előszikráztak a sanda, mozdulatlan, kifejezéstelen tekintetek. Volt még egy negyedik társuk is, akit először észre sem lehetett venni, a tűz körül, a harmatos füvön felhalmozott zsákkupacon hevert, takaróba burkolózva. A vacokból csak sápadt, szinte sárga, kerek arca kukucskált elő. Ő is Carlo autóját nézte, ám az álmosság erősebb volt, szemhéja rá-rácsukódott ködös, szinte vaksi tekintetére.

«Fordujj meg» mondta Carmelo szórakozottan, egy idegenvezető magabiztosságával, aki, miután alaposan körülnézett, észreveszi, hogy nem jó úton jár, és másfelé kell menni. Carlo pedig, akár az engedelmes turista, tette, amit mondott. Gázt adott, és egy U-kanyarral elindult arra, amerről jöttek. Párszáz méterrel később Carmelo újabb parancsot adott ki: «Csűrj be barra». Carlo pedig, szinte fuldokolva a boldogságban, hogy vakon, szófogadón engedelmeskedhet, befordult egy kis mellékutcába, ami egy jellegtelen, alacsonyabb bérházakból álló épületcsoport mögött a sötét semmibe tartott, valószínűleg a széles út mentén húzódó sivár térség másik oldalát követve. Valóban így is volt. Két-három kanyar után az út egy hídon vitt át, elhaladt egy kupac barakk mellett, majd nyílegyenesen a nagy kupola köré épült fűrészfog-lakótelep és a horizont fölötti felhőkben tátongó seb felé tartott – ez a látvány korábban jobb kéz felől tűnt fel a repülőtér méretű rét túlsó végében.

A kies térség mentén, a téli fű szúrós csomóin, a szemétkupacokon, földhányásokon itt is tüzek pislákoltak. Jókora távolság választotta el őket, akárha őrtüzek lettek volna. Az első mellett színtelen fényű, az égő gumiabroncsból szálló fekete füstglóriával övezett kurva, még combig sem érő vörös miniszoknyában, fekete ridiküllel. Mellette, az útnak háttal egy kuncsaft, örgemberes rongyokban, melyekben szinte elveszett a görnyedt test. A távolabbi tüzek mellett is ki lehetett venni a magányos árnyalakok sziluettjeit.

«Itt ájj meg» szólt nyugodt hangon Carmelo. Az első két tűz közötti szakasznál jártak, a mezsgye sötét, magas kaptatója mellett, mely mögötte a rét rothadó kupacai. Carlo egy hosszú léckerítésen nyíló, félig kitárt kapu mellett állította le az autót. A kerítés mögött egy sportpálya űrjét rejtette a sötét. Túlnan tél szaggatta, mégis levelekkel sűrűn borított sövény, aztán ismét egy másik lakótelep. Alacsony épületekből, barakkokból állt, csak itt-ott magasodott ki pár három-, négyszintes, szürke, csupasz bérház, amit vidéki kőműves mesterek húztak fel, s vakolatlan maradtak. Ez is hatalmas telep volt, az ablakokból melankolikus fény szűrődött ki; az ég azon szeletén, amely előtt a házak emelkedtek, a nap alkonyat után is hagyott egy rejtélyes fény-csíkot.

Carmelo kiszállt az autóból, nagy vagányul megigazgatta felhajtott gallérú, fehér ballonját. Szemei szinte kacagtak. Carlo követte, úgy érezte, meztelen a szabad ég alatt – a különös módon enyhe levegőben –, ebben a negyedben; a közel-keleti városok, Damaszkusz vagy Kairó peremkerületei jutottak eszébe, ahol korábban idegenként járt, arra ítélve, hogy maga körül mindent egzotikusnak, a történelemtől elzártnak érezzen."

(Pier Paolo Pasolini, Olaj, Puskás István fordítása)

Kedves Olvasó most néző leszel, kezdődik vetítés. Sötét vásznat, monitort képzelj, a sötétben csak sercegés hallatszik; ahogy lassan elkezd világosodni egy folt – nem elektronikusan fehér, hanem lágyabb sárga a fény – kiveszed egy lúdtoll hegyét, ahogy a papíron szánt, ki tudod venni a fehér rostokat is, s rajta a feketén kanyargó vonalat, az energikus mozdulatok apró rezdüléseitől egyenetlen vastagsággal; a vonások körben apró pöttyöket, de soha nem pacákat ejtenek.

 A fókusz tágulni kezd, mostmár látod a hol halvány, hol még frissen élénk kékesszürke foltokat az ujjakon, a kézfejen (lehetne hullafolt is, múlóban lévő betegség jele, de ez tinta, az évtizedek alatt a bőrbe ivódott anyag, akár valami tetoválás), aztán a fodros, patyolat ingujj, azon is apró pontok, látod a kar finom motorikus mozgását is, majd a görnyedt hátat, ami az ing alatt beteges görbeséget mutat. Nem születéstől fogva dudorodó púp, hanem az asztal felett, bizonyára hunyorogva, levedző szemmel gubbasztó hát torzulata. Csak elképezni tudod, mert tapasztalatod nincs arról, milyen is villanyfény nélkül, gyertyalángnál olvasni száz és száz oldalakat, milyen is tollal körmölni szavak ezreit, így nem tudhatod, hogyan sajdul a hát, hogyan nő a bütyök az ujjon, hogyan éget a szem, s hogyan homályosodik a látás.  

Most épp leteszi a tollat, feláll, próbál nyújtózkodni, de a csontokra tapadt izmok már nem engedik, pár lépés az ablak, miattad lép oda, hogy mögötte állva kiláthass az utcára. Az ő szeme hozzá van szokva a kint sötéthez, a tiédnek eltart egy darabig, míg kiveszed  szemközti ház homlokzatát. Travertinszín lehet, a barokk kőkeretes ablakokat fatáblák zárják vagy súlyosan omló függönyök, épp olyan, mint a férfi teste mellett a képet szegélyezi, ahogy elhúzza, hogy kitekintsen, kitekintsünk; lehetne akár tükörkép is, csak odaát nem áll senki az üveg mögött.  Ez még az a kor, amikor ismeretlen volt a közvilágítást, csak a valahol balra lent található kapuk lanternái szórnak némi derengést az utcára, ami még nem is kövezett. A városhoz régiségéhez, ódivatúságához ma annyira hozzátartozó kékesszürke kövek még a hegyek mélyén várakoznak.

A kéz előre nyúlt, kilincset fog, ablakot nyit, hogy szippantson egyet a kinti levegőből. Téli csípős hideg vagy nyári langyosság, ennyiből még ki nem derül. Mint ahogy a szagokat is csak hozzá tudod képzelni. A gépek előtti világ illatai ezek, álltai és emberi ürülék, esetleg növények, a folyótól talán idáig is bekúszó iszap szagának, az emberi testek párlatának valamilyen keveréke, ami esetleg a világításra használt faggyú, a mosószappan, a készülő étel nyomai vegyülnek. Mire összeállítod a képzeletbeli eleget, a kéz már zárja is vissza az ablakot, s a férfi fordul is feléd, hogy visszaüljön az asztalhoz. Most találkoztok szembe. Gyorsan, kórosan gyorsan öregedő, még fiatal férfi, kopaszodó homlokkal, tintaszürke táskákkal a szeme alatt, a szoba árnyai ülik meg az arcon végigfutó ráncokat. Valahogy így képzeled a melankóliát, azt a gondba merült több mint bánatot, ami akkor uralta a nyugati világot, amikor még nem ismerte a spleent, de már elfordult az otiumtól. Látni véled, hogy nem az ország gondja telepszik lelkére, ül ki arcára, akár a kikötővárosokban a falakra kicsapódó, az anyago kérlelhetetlen lassúsággal elemésztő só, nem is a szerelmi bánat jeleit viseli magán, ez a saját gondolataiból világot építő, önnön magányában bolyongó ember komorsága, aki tudja, hogy elvesztett valamit, de nem tudja, mit, mert soha nem volt róla tapasztalása, csak a fejében létezett, csak olvasott róla. Vagy még az sem, még szavakban sem öltött formát számára, csak valami felfoghatatlan homályként dereng világának szűkös határai mögött. 

Ám az arcba vésődött búbánat felett mintha most valami könnyedség lebegne, nem igazán saját még, a testre huppanó fátyol, talán a gyertya lángja teszi, ahogy apró, kecses mozdulatokkal táncolja körbe a szobát, de ahogy hátráltok az asztal felé, ahogy a férfi közelít, majd letelepszik (te a képzeletbeli film trükkjével egyszerre, mint valami kísértet, átcsusszansz az anyagon, s máris a másik oldalról figyeled) a papír felé, s egyértelmű derűvel kapja fel a tollat, mártja a kalamárisba, s nyomja a fehér lapnak, mintha ez a fátyol egyre jobban felvenné a test formáit, ami viszont épp tőle alakot vált, szinte észrevétlen mértékben, de átalakul.

Először azt hiszed, pusztán az írás, a betű formálásának öröme ez, aztán ahogy magában motyog maga előtt, s olykor szabad jobb kezével önkéntelenül is végigsimít az asztalon heverő könyvön (nyitva van, veressorokat veszel ki az enyhén egymásba forduló oldalakon), az az érzésed támad, hogy ezt az örömöt valami más táplálja, a saját szavak mögött más valaki szavai, a könyv lapjain futó szavak fűtik ezt a – mostmár talán ki lehet mondani – jókedvet. Nem vulkanikus kavargás ez, még csak nem is máglya felcsapó lángja, inkább a gyertya pislákolásával rokon, de akkor is van benne melegség, van benne mozgás, van benne élet.

Sőt, az ide-oda tekergőzésben, siklásban, a két kéz egymástól független mozgásában (az egyiket a tudat vezeti, a másikat az, ami mögötte van) nem hogy élet van, de van valami kifejezetten erotikus. A vágy, a másikra irányuló kívánás, két test egymást akaró, egymásba fonódó, s folyton szétváló játéka sejlik fel, ahogy a közeledés-távolodás folyamatos izgalmában tartják kölcsönösen egymást. Ahogy a férfi szájának szeglete finoman megrezzen, látod, hogy ez nem a már megélt testi tapasztalás újrajátszása, nem egy másik test emléke, látomása mozgatja, ennek az az izgalomnak, az izgatottságnak még nincs neve. És épp azért, mert csak a nyomtatott és kézzel rótt szavakban él. Nem testek, hanem mondatok fonódnak össze, hol tapadnak egymásra, hogy elkanyarodnak, hogy az így teremtődő üres térben fellélegezve újra erőre kapjon a kívánság, s újra meginduljanak a másik felé. Elképzeled, hogy a nyitott könyv láthatatlan gerincén, az alant megbújó címlapon egy olyan ember neve áll, akit a férfi személyesen nem ismer, talán egy másik ország, egy másik város, netán egy másik kor lakója, testét az ólombetűből kirakott tintafigurák alkotják, akár Arcimboldo képein az élő organizmusokból vagy tárgyakból komponált arc. A lehető legkonkrétabb költészet ez, a betűfétis tökéletessége, ahol a betű mögé képzelt test is csupa betűből áll, a latin ábécé meghatározottsága építi fel, nem a biológia és az evolúció (egy, a férfi által még nem ismert fogalom), de nem is Isten keze formálta, hanem az elme, a képzelet, melyet az a tudás kelt életre, hogy kell lennie valahol a világban egy olyan társnak, a másik félnek, aki felé örökké vágyakozik a tökéletlen maradt, a másiktól elszakított test és lélek. Így mondják a filozófusok, a bölcsek erre dalolnak a poéták, így kell hát lennie. A saját test izgalma pedig ezt látszik visszaigazolni, úgy tűnik, ezért jön hát remegésbe, mikor a másik szavait olvassa, s ezért kell tollat ragadnia, most sokkal nagyobb kedvvel, mint mikor a bölcsek szavait fordította, vagy mint amikor megpróbált rendet tenni az univerzum káoszában (pedig olyankor is azt hitte, a legmélyebb vonzódásból, a belülről fakadó akaratból, késztetésből teszi). Eddig ismeretlen tapasztalattal, kéjjel hatol be az idegen által képzett formák közé, a tekergő vonal körbefonja, kitölti annak üres helyeit.

Talán levelet ír hozzá, talán postára is adja, talán válasz is érkezik, talán a másik az ő szavaiba fonja majd a magáét, hogy hetek, hónapok múltán a semmibe meredő sóvárgó tekintet újra visszatükröződjön az immár csak neki szóló, immár a másik keze által alkotott formákon. Nem válik az ember nehezére, hogy valami ehhez hasonló jó sorsot, kedvező fordulatot kívánjon az ember ennek a szegény fiúnak, nemde, kedves olvasó? Lesz-e ebből szökés a másikhoz, le a sötét lépcsőn, át a kapualjon (meg ne hallja odafönt a zsarnok apa), ki az utcára, postakocsin, országúton, idegen vidékeken át? Lesz-e egymásra találás egy ködös alkonyatban? Lesz-e aztán szívettépő szakítás, omlanak-e vissza a semmibe a vágyak, s lesz-e utána visszakullogás?

Vannak történetek, melyek még azelőtt születnek, hogy legyen, aki elmondja őket. A Városban vannak olyanok, melyek azelőttről valók, hogy a farkas első csöpp teje elcsöppent, mégis ide tartoznak, hisz előkészítették mindazt, ami aztán történt, azóta is történik. Ott van például a sziget meséje; nem az, amit az idegenvezetők darálnak a busz nyitott teraszán kuksolóknak, vagy amit az apácák adnak szájról szájra, s nem is az akadémikusok gondosan lábjegyzetelt tanulmányaiba foglalt tudás. De nem is a kövek története, nem a sodródó gallyaké, a tükör fölé hajló ágaké. Vagyis dehogynem, épp az övéké, na és egy hajóé, pontosabban háromé...

...hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren egészen bizonyosan túl, a messzi-messzi Keleten élt egyszer egy öreg király. Virágzó birodalmát egy kikötő fölé magasodó fellegvárból irányította, sós szellő járta, vaskos oszlopok övezte teraszáról, itt ült naphosszat trónusán, bölcseitől és vezéreitől övezve, lába alatt fullajtárok hada, akik szélsebesen vitték akaratát, élet-halál szavát az ország minden zugába. Ha pedig úgy tartotta kedve, elzavarta mindet, s egyedül röptette tekintetét a semmiből támadó, a napsütésben ragyogó, esőben nyákos fehér kockákból rótt rakpartra csapó hullámok hol tajtékos, hol selyemredős hátán. Ha egy szolga mégis meg merte lesni a nehéz függönyök rejtekéből, azt gondolhatta, a végtelent sóvárogja ő, aki az egész világnak parancsolt, s nem volt olyan gondolata, ami ne teljesülhetett volna. Hogy mi járt a király fejében, ki tudja, talán tényleg elvágyódott, talán egyszerűen csak belefáradt a sok kormányzásba, talán várt valamit, bármit, ami nem az akaratától függött, ami a kiszámíthatatlanság izgalmát adta, volna, valamit, amit végre nem ural. 

Hát, ha erre várt, egyszer csak megkapta az istenektől. Eljött az a délután, amikor a horizonton apró fekete pontok tűntek fel. Ott, ahol az ég és a víz összeér, még nem volt tiszta, madarak-e vagy hajók. Aztán ahogy mind közelebb kerültek, tisztán ki lehetett venni, hogy a vízhez tartoznak, nem a fellegekhez. A király egész addig várt a ridaóval, míg a vitorlák színét ki nem tudta venni. De mire meglátta a smaragdzöld fenyegetést, alatta már rég bolygott a város, csak a rémület zaja nem hatolt fel a teraszig. Mikor kiadta a parancsot, hogy készüljenek, mozogjanak, már mindenki rémült kapkodásban igyekezett menteni az irháját. A delfinfürge vitorlások oly rövid időn belül elérték a partot, hogy odafent, a teremben, még a palástot sem sikerült ládába hajtani, a koronát sem sikerült lakat alá tenni. Mire a kapura feltehették volna a vaskos ébenfa keresztrudat, a kalózok már a küszöbön tapodtak. Születéstől gyakorolt mozdulatokkal metszették a torkokat, osztották a szúrásokat, markolták az aranyat-ezüstöt, gyömöszölték zsákba a kelmét, s döfték az asszonyok, lányok ölét. Kivéve egyét, mert azért maga a vezér nyújtotta sodrottkötél izmú karját, s ragadta meg apja szeme láttára egyszerre állatian erőszakos és anyásan gondos ujjaival. A lány egy sikkantást sem hallatott, csak rémült antilop szemeivel kapaszkodott szülőjébe, akár a szerencsétlen préda jószág, aki nem hogy nem érti, mi történik vele, de még csak nem is tudja, csak ösztönei vijjogják, hogy halálos veszélyben az élete. Anyja már rég nem élt, atyja pedig mozdualtlan dermedve nézte végig, ahogy a kalózok fejedelme végighúzza a városon, le a fellegvár lépcsőin, a hajókhoz lejtő, kanyargós főutcán; húzta egyre maga után, de nem rángatta, mintha gondosan vigyázna, kár ne essék benne, ahogy a drága palástot, prémet szokás átemelni a pocsolya fölött.

A királyon kívül férfi nem maradt életben a támadás után, nők pedig a király elhurcolt lányán túl nem maradtak meg nem becstelenítettek. Mire a hegyi erődökből a felszálló füst riasztárásra eszmélő erősítés megérkezett, a vitorlák valahol a horizont felé félúton dűlöngéltek a jóllakott gályakígyó testek fölötött. Az uralkodót az egyik oszlophoz roskadva találták meg, percekig tartott, míg sikerült kirángatni katatóniájából. Ha egyik távoli rokona, egy derék, sok csatát látott harcos nem veszi a bátorságot, hogy felpofozza, talán élete végéig ott is marad - bár akkor nem sokáig tekeredett volna már a fonál. Amint magához tért, viszont rögtön emlékezett, mi is történt. Zokogott, hogy csak őt hagyták életben, nem tehetetlen düh tépte, nem is a bosszúvágy, hanem a rettenetes szégyen. Ahogy ott ült magába roskadva, könnytől áztatva a trónuson, odalépett hozzá a távoli rokon, aki nem minden remény nélkül pályázázott a leány kezére s vele a koronára, s addig sustorgott fülébe, míg a fejedelem le nem húzta ujjáról a mindenható rubintgyűrűt, s a herceg markába nem ejtette. Az pedig azon nyomban sarkon fordult, s nyargalt a szomszéd városba, ahonnan alkonyatkor ki is hajózott két vitorlással. Bár a rablóarmada már eltűnt a horizont mögött, s a vízre sötétség borult, biztos kézzel tartotta a vezérhajó kormánylapátját irányban. Ezen a tengeren mindenki jól ismerte a smaragd vitorlákat, ő is tudta, hová kell utánuk mennie, s azt is tudta, kivel kell útközben lepaktálnia, hogy letörhetetlen rohammal vegye be majd a szigetet, ahol majd visszaveheti mindazt, ami illeti. 

Napokig törték a hajóorron a sellők és a sárkányok a vizet, elől a smaragd, mögötte a rubin, bár nem látták a másikat, tudták, ott van valahol a látóhatár alatt. A herceg két hajója aztán egyszer csak irányt váltott, hogy a szövetséges kikötőjébe navigáljon, s pont ez volt a szerencséje, mintha a szelek istene súgta volna a tanácsot, kihez forduljon segítségért, míg ő játszi kacajjal lecsap a másik flottára. Hegymagas hullámokat kiáltott, villámokkal szórta meg az eget, irgalmat nem ismerő duhajsággal játszotta el soktucatnyi matróz életét. Szakadtak a vásznak, ropogtak a deszkák, egyik gálya a másik után fordult orral a haragos ég felé, egyedül a vezéré vészelte át a dühöngést. A kapitányi fülkében a kalózok fejedelme mindvégig szorosan ölelte magához rablott kincsét, tudta, a hajóért, a legénységért mit sem tehet, legalább a zsákmányt próbálta menteni. Történt valami viszont ezekben az órákban mindekettejük szívében, mert mire csak lecsillapodott az orkán, s kiléptek a fedélzetre, hogy szemügyre vegyék, amint a tépett vásznak ernyedten lógtak a félrecsavarodott árbócfákon, hogy körbenézzenek, s lássák, amint immár egyes egyedül bukdácsolnak a tükrösre simult tengeren, melyben a halak oly vidám monotóniával fickándoztak, mintha a világ kezdete óta tartana ez a derű, mire körbeszemlélték a világot, azon vették észre magukat, hogy kéz a kézben állnak, s a szorítás immár kölcsönös. Nem a ragadozó markolja a prédát, hanem egymásba kapaszkodik kétszer ött ujj, mert a fonódásban talál rá a biztonságra, a bizonyosságra. 

Egész nap csak álltak fent a taton, s szerették, hogy élnek, hogy túléltek, s hogy összeértek. Bal kéz felől a láthatár hosszában part derengett, talán magas hegyek lánca. Jobb kéz felől, a gyengülő nap ezüstútján két sötét sziluett emelkedett mind magasabbra. nem kellett, hogy közelebb érjenek, tudták, üldözőik elé sodorta őket a viharos szelek komisz istene. Nem volt más választás, a part felé irányították a hajót, az elgyötört emberek új erőre kapva próbáltak szelet fogni a rongyos vitorlákba, s minden maradék akaratukat az evezőknek feszítették, hogy  fedezékbe juthassanak, bár nem tudhatták, ki vagy mi várja majd őket a hegyek lábainál.

Már egész közel jártak - mögöttük már dölyfösen, győzelemittasan domborodtak a vörös vásznak - mikor arra lettek figyelmesek, hogy a víz egy sávban barnás színűre vált - folyó torkolata volt a közelben. Azonnal arra fordultak, s hamarosan már a sekélyke, de még épp hajózható ellenárban haladtak mind jobban fáradó evezőcsapásokkal. Szerencsére a kanyargó folyó partjain húzódó erdős lankák hamar eltakarták szemük elől az üldözőket, már ez is elég volt ahhoz, hogy remény szorítsa szorosabbra a lapátokon a fogást. Egész addig, míg egyszer csak alulról mint érdesebb, mint kvarcosabb sustorgás nem forgácsolta szét - homokpadra futottak. Tudták, percek kérdése, s a mögöttük hagoytt kanyaron túl feltűnnek a bosszúra éhesek. A lánynak örülni kellett volna, hogy közel a szabadulás, de mostmár ő remegett a legjobban, s ha lehet, még erősebben fonta ujjait a férfiéba. Volt, aki azt kiáltotta, ússzanak partra. Az egyik oldalon mocsarat ígért a nádas a dombok között, a másik meredekebb parton fák sűrűje, ott talán még lett is volna rejtek, de nem tudhatták, ki mi várja őket, s az is bizonyos volt, hogy a náluk jóval frissebb ellenség gyorsan utóléri őket, rájuk talál.

Míg a férfiak azon civakodtak, mi tévők legyenek, a lány - ujjai akár a vaslánc a másik ujjain - mormogni kezdett. Maga sem tudta volna megmondani, honnan előbűvölt igéket, talán nagyanyja vagy a dajka erdei mondásait, amivel népe a hegyek, a vadon isteneit hívta védelemért, mikor veszedelem zúdult falvaikra, városaikra, s ők a hegyek árnyékának oltalmába, az erdő ölelésébe futottak menedékért. A lány csak mondta és mondta a monoton verseket, kántálta a réges régi imát, míg a folyó sekély medre, lassúdad folyása meg nem elevendett, és kövek nem kezdtek görögni a hajó körül. Először úgy tűnt összezúzzák, de hamar sziget kezdett épülni a gálya palánkja mentén, követve annak formáját. Még tapadtak egymáshoz a kövek, mikor közeiből fák, cserjék sarjadtak elő a lány hangjának hívására, lomb sűrűsödött, tüske pattant, s alig pár perc múltán sűrű bozót borult a fedélzetre, rejtette körbe a gályát. Pont időben, mert alig ültek el a kikelet neszei, feltűnt az üldözők árbóccsúcsa a kanyarulatban. A menekülők lélegzetvisszafolytva figyelték, amint elhaladnak mellettük - az ágakon-bogokon befelé kémelelve, de tekintetükkel át nem hatolva a kuszaságon -, s amint pár órával később vissza nem csorognak a tenger felé.

Mit gondolhattak, hová tűnt a préda? A menekültek soha nem tudták meg - valószínűleg az istenek akaratát találták meg benne, ahogyan a csodás megszabadulás is egyértelműen a jóakaratú égiek műve volt az immár fellélegző, s örömtől egymásnak roskadó túlélők szerint.

Hogy aztán hová lett a kalózvezér és a lány, mi lett a legénység sorsa, krónikák, kőbe vésett feliratok, a szigeten hagyott övcsatok és kardgombok híján soha ki nem derült, de történetükre emlékezett, emlékszik mindenki, aki átsétál a szigeten, s meghallja a templom, a kórház, a híd kövei között még mindig neszező vadon sustorgását.

Nővére meséli mindig (nagyritkán, ha találkoznak), szinte nincs olyan hajnal, hogy munkába menet a Szent Sebestyén kapunál ne találkozna a Várost elhagyó, a külső kerületekbe, talán épp hozzájuk, a Porta Furba utcáiba, a közeli vízvezetéket övező parkba áttelepülő szellemekkel. Állítja, a Városban már alig laknak, persze, nyüzsögnek ott mindenféle lények a turistákon kívül is, de a Várost éltető és nem szipolyozó szellemek, a spiritusz, ahogy nővére nevezi, hamarosan ki fog veszni az utcákról, melyeken mind kevesebb őslakos gyerek futikáz, évente ezrekkel lesznek kevesebben a bennszülöttek, a Város életereje egyre apad.

A Szent Sebestyén kapu pirkadatkor az egyik legnéptelenebb környék, az álmosan máló vakolatú falak közé szorított macskaköveken (itt: szentpéterkő) alig gördülnek kerekek, a kertekből előkíváncsiskodó narancsok (az anyatermészet térfigyelő kamerái) unatkozva csüngenek az örökzöld levelek között, az utca végében a koszosfehér kaputornyok épp úgy ácsorognak-téblábolnak, mint alattuk évszázadokkal ezelőtt a lándzsát támasztva bóbiskoló őrök (ki kitől tanult, ki tudja már), a tájat lehelletfinom párakendő üli meg, fenn-fennakad a fák lombján, a cserjetüskén, beszorul a templomok kövei közé, s óvatosan ki-kikuttant a falon túlra, a várost kerítő téglasor túloldalán futó aszfaltcsíkra, feltekeredik a villanyrendőr még butasárgán villogó oszlopára, kifugázza a kapuboltozat köveibe vésett régesrégi feliratokat, azoknak a bizonyos unatkozó strázsáknak kezenyomát; erős gesztusok, akár egy freskó, de nem hogy nem csodálják, fotózzák, elemzik, de még észre sem veszik az erre járók. A szellemek, akik áttetszőbbek még a hajnali ködfátyolnál is, szomorú búcsúval simítják végig az egyenetlen, az emberi nyelv, a latin betűk ritmusa szerint redőződő felületet, hisz ők itt voltak akkor, amikor a tőrök a kőlapokba martak, fent lóbázták lábukat a bástyafokon, akkor még pajkos duhajon kacagták a bamba, borostás, lőreszagú férfiak esetlen, mégis agresszív mozdulatait, ahogy álmosságuktól váratlan konoksággal kűzdenek az anyagokkal. 

Hiába fognak olykor-olykor visszaszökni, de az már nem az ő városuk lesz, ők elhagyják örökre, feladják az ostromot, megfutamodnak. Dehát fogytán az erejük, s abban bíznak, mifelénk túlélnek - zárja mindig bizakodva nővére. Ő meg, a kelet-római lány, ha ismerné Árgyélus királyfi meséjét, biztos arra gondolna, ő az a lusta nagyobbik fiú, aki mindig elalszik, s lemarad a tündérekről, mert ő bizony képtelen zöldhajnalban kelni, még a szellemek kedvéért sem, így viszont csak morog magára minden alkalommal, ha a témára keveredik a beszéd azon ritka vasárnap deleken, amikor együtt ül az asztalnál az egész család: anya, a nővér és ő. Apa lassan húsz éve hagyta magára a három nőt; gyávaságban északra menekült, most valami vízvezetékszerelő vállalkozása van, egy rozoga furgonnal, két moldáv munkással és egy moldáv új asszonnyal. Még mindig az új asszonynak hívják, pedig vagy tizenöt éve együtt vannak már, össze biztos nem házasodnak, apa annál jobban féli az istent, aki színe előtt hajdan esküt fogadott, hogy mindörökké - ámen, elmegy a picsába az ámennel. Anya ragaszkodik az új asszonyhoz, ők már hívnák akár a nevén is, az még üresebb, még semitmondóbb, csak egy idegen név, de anya mintha így akarná visszafelé tolni az emléket az időben, mintha így akarna nem tudomást venni arról, hogy már bőven hosszabb ideje van vele, mint velük volt egykoron. 

Anya amúgy egy belvárosi üzletben eladó, valaha kifejezetten sikkes bolt volt, ma már jórészt a túristákból élnek, a régi törzsközönség, az úriasszonyok lassan kihalnak, az új dámák meg új sikkek után futnak hisztérikusan. Nővére az önkörmányzat egyik cégénél dolgozik , köztisztasági munkás, kukás-szemetes. A világon mindenhol az egyik leglenézettebb munka, itt se nagy a respektje, viszont a falakon belül elég jól megfizetik a dekoratív, fiatal női munkaerőt, mintha a munka esztétikussága feledtetné a vendégekkel a soha el nem apadó szemétpatakokat és tavakat. Mindenestre az ő szintjükön (ahogy anya mondja) jó a pénz, és mivel erős a szakszervezet és gyenge a városháza, biztos a nyugdíj is, ami feléjük még mindig komolyan értékelendő szempont. Nővére meg világéletében lusta volt tanulni, inkább ment a kicsi, de biztos után, s inkább töltötte idejét a barátnőkkel a lépcsőkön mórikálva-csicsegve, mintsem azon dolgozzon, hogy innen kivakarja magát. Viszont adni tényleg ad magára; a reggeli műszak után korán végez, így mindig van ideje műkörmöshöz járni, kikéri magának, neki meg kell az utcán jelenni, ő város arca (így fizetésének maradékát sminkre, kencére, ilyenekre költi). Esze ágában sincs elköltözni otthonról, jól megvannak ők ketten anyával, aki szintén nagyon ad magára, még az ötven közvetlen közelében is, sőt, talán annál inkább. Nővére megmondta, ő aztán biztos nem fog családot alapítani, biztos nem fogja hagyni, hogy egy férfi igába törje, lát ő elég rossz példát a környékükön. Nem ideológiai tudatosság ez, még csak nem is trend után futás, vloggerektől tanult póz, talán a korszellem, vagy a franc se tudja, mi, de az biztos, hogy nem agyal rajta sokat, mert nem az a fajta, egyszerűen így van vele, ennyi. De így van ezzel szinte minden barátnője, pasizás helyett inkább egymással foglalkoznak, a lány szerint valószínűleg ágyba is egymással bújnak.

Ő meg nem is megveti, nem is gyűlöli őket, inkább teljesen elidegenedett tőlük; maga is szégyelli, de valami melankoliává, búskomorsággá oldott lesajnálással figyeli azt az életet. Akárhányszor együtt ülnek a vasárnapi ebédnél a hatodik emeleti lakás kis konyhájába, ahonnan egy pont ugyanilyen konyhába látni (ott most egy kisgyerekes család vívja kűzdelmeit a modern nevelési elvek és a szülők tanult diszciplína között örlődve; na ne, ebből nyilván ő se kér, basszákmeg), szóval ahányszor csak együtt ülnek az egyébként mindig hibátlanul összerakott vasárnapi canelloni-crostata fölött, valami kényelmetlen szomorúság vesz rajta erőt, ő érzi szomorúan magát anyja és nővére élete miatt, ami lehetne másmilyen, de épp olyan, amilyen. Nem is az, hogy nem érti őket, nem is az, hogy korholja őket azért, hogy nekik elég csak ennyi, hanem tényleg elszomorítja, hogy látja, ennyivel, így telik az élet. Nem az egyetemre járó flegma, gőgös értelmiségi palánta orrhúzogatása ez, tényleg, ő sem tudja, csak próbálja körbeírni, mitől feszeng, mitől ez a kényelmetlen érzés. 

Na, mindenesetre ő próbálkozik, folyamatosan próbálkozik valami mással, Kiskorában az ágyon kuporogva szép életről álmodozott persze, ragyogó színekről, megcsillanó fényekről, nem is konkrét, tárgyiasult vágyak voltak ezek, csak villanások, vagyis inkább villódzások. Aztán nekifeküdt a tanulásnak, hogy majd az fogja kihúzni abból, amiben nem akart lenni, lesz majd ügyvéd, üzletasszony, tulajdonképp akármi, csak ne az ami most. Az egyetemre járva szinte havonta kanyarogtak más és más irányba a tervek, hol startupot akart alapítani, hol önkéntesnek menni Indiába, ilyenek. Szóval, és ezt ő is látta, semmivel se volt különb mint anya és nővére, akiktől különbözni akart, ennyi távolság édeskevés (inkább keserű, mint édes). Ha harminc-negyven évvel ezelőtt születik, most biztos foglaltházban lógna, tüntetésekre járna, trockista újságot árulna, még jó, hogy mára ez kikopott, mert előbb-utóbb jobban elszégyelné magát miatta, mintha otthon maradt volna a fenekén.

Talán lassan-lassan fel is adta volna el is fogyott volna lassan a szufla, ha nem kapaszkodott volna bele épp nővére sztoriaiba a szellemekről, akik elhagyják a Várost. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mind többet agyal rajtuk, hogy mintha fürkészné őket a telep utcáin, a betonátjárókban, a szinte földig romlott játszótereken, a kebabosnál a raktárba nyíló ajtó mögött. Érezni véli jelenlétüket, sőt kezük nyomát látja a könnyeden húzott sprécsíkokban, a falra tapasztott plakátok sarkainak lebegésében, szakadatlan, fáradhatatlan, s így nem emberi neszezésében. Arra jutott végül, hogy azért hagyják el a szellemek a várost, mert apad az élet a régi falak között, azért költöznek ide, mert itt még laknak termékeny nők és férfiak, míg oadabent már az élet már képtelen, vagy csak nem akarja tovább örökíteni magát. A Város nem az otthona, ő itt él, a kolónián, de épp mert onnan származik ez a tér is, a Város az ősanya, akinek végső soron ők is, ezek a házak, ezek a terek, sőt még ezek a kínai kacatosok is köszönhetik a létüket, és a Várost most bizony mindenki magára hagyja. hagyják meghalni. Még csak nem is követik tusáját, meg sem hallják szenvedéseit, annyira el vannak magukkal foglalva. 

Mikor egy vasárnap először tűntek fel a házsoruk által ölelt téren a túristák (még nem külföldiek, csak a környék iránt sikkből érdeklődő hipszterek, akikkel bár még nemrég együtt lógott, de épp ezen a napon végleg besokallt tőlük is), bevillant, mi is lesz az ő dolga. Hiába próbálják még tartani a lelket, hiába próbálják védeni a Várost az öreg paloták sarkain, az utcai felfülkékben székelő Szűzanyák, ide már az ő erejük is kevés. Igaz, hogy ő épp már nem szűz, de ahogy a faszikkal áll, akár annak is tekintheti magát, úgyhogy ha nincs más, hát ő lesz az, aki nem elmenekül, hanem visszamegy a Városba. Mivel egy ideje már figyelte, a neten gyűjtögette az utcai művészet praktikáit, még aznap nekiállt, s az otthon található anyagokból, eszközökkel legyártotta első alkotását. Este fogta hátizsákját, bepakolt, s buszra szállt. Késő éjszakáig járta a sikátorokat, a szökőkútcsobogástól mind hangosabb tereket, míg meg nem találta azt a falat, amely szerinte az ő képére várt. Aztán másnap jött a következő túra, aztán még egy és még egy. Idő múltával mind tudatosabban dolgozik, tanul. Ma már inkább a helyválasztással tölti a több időt, meg van arról győződve, hogy egy jó helyre tett kellőképp erős gesztus nagyba tudja növelni a hatékonyságot. Képeit, melyek rendre női képmások, az elmúlás gonoszságát távol tartó mártíroknak tekinti, hiszen csak ideig-óráig maradnak meg, előbb-utóbb az eső, a nap, a szél, a szuvenírt gyűjtő túrtisták, az ostoba duhajok, a saját sorsuk romlásának örülő vénemberek körmeinek, mohó ujjbegyei eltűntetik őket.

De épp ez az áldozat az, amit ő elvégez a város egyetlen hatalmas pogány Bazilikájában, ami  minden követ, házat, oszlopot, az összes keresztény templomot magába foglal, hisz Róma Anya minden élet forrása, ez a mérhetetlen öl vajúdja ki a Várost mindenestül,  apácástul, bíborosostul. Ő pedig ennek a Templomnak vált szolgáló papjává, sőt, még annál is több, hisz nem csak szolgálat, hanem az életmentés a szent cél. Szolgaság ez is, persze, ugyanúgy, ahogy anya és a nővére szolgálnak urakat, nem a vállalati főnököt, hanem az életüket irányító, a lelküket, vagy mijüket uraló urakat (nem is akar annél pontosabb fogalmakat találni), az ember szolgálnak születik, ebből nincs kiút, nincs menekvés, de legalább vasárnap az ebédnél már nem nyomasztja annyira az a kényelmetlen rosszkedv, mintha visszatért volna belé az élet. 

Rómában se szeri, se száma azoknak a templomoknak, amelyeknek hivatalos neve ugyan van, de az utca népe mégse tudja igazán, milyen élet zajlik benne, mert kapui jobbára csukva vannak, esetleg ablakain szűrődik ki némi fény, nem csoda hát, ha rendre mendemondák, szóbeszédek, legendák születnek azokról, akik a zárt ajtók mögött élnek s imádják az Urat. Ezek a közösségek (szerzetesrendek, konfraternitások és má kegyes társaságok) aztán vagy maguk adnak olykor máshol bizarrnak tűnő, sőt elképzelhetetlen neveket szent helyeiknek, másszor meg épp a város ragaszt rájuk jelzőket, hogy a megnevezéssel tegye őket kevéssé talányossá, gyanússá, félelmetessé.

Van temploma például a Jó Halálnak, a Kegyes Hazugságnak, a Magasba Emelt Zászlónak, a Felhők Fölött Járásnak, és van az Utolsó Szónak is. Utóbbi nem a bírósági gyakorlathoz kötődik, nem az elítélt bűnösök lelkének ápolására szövetkezettek kultikus helye, hanem egy különös archivumnak otthont adó kis épület az Urbs antik falai között; a sikátorok sűrű szövetében valahol megbúvó aprócska csomó. Úgy hírlik, obszerváns ferencesek alapították magát a templomot, melyet az evangelista Szent Jánosnak, az Ige legmélyebb ismerőjének, legnagyobb tudójának szenteltek. A ferencesek mindig is különös szerzetek voltak, a renden belül mindig is sarjadtak, olykor kifejezetten burjánztak az Egyház dogmáinak, tanításainak, törvényeinek és szellemének határait hol óvatosan, hogy agresszivabban feszegető csoportok. Az egyik ilyen társaság telepedett meg a Szent János templomban, s adta magának az Ultima Verba, az Utolsó Szó nevet. A kis közösség magát vasalt, masszív fából összerótt zöld kapu és közönyösen, bután szürke homlokzat mögé rejtette, sehol egy szobor, sehol egy csillanás-villanás, semmi, ami magára vonhatná a járókelő tekintetét. 

A csoport tagjai legfontosabb küldetésüknek azt tartották, hogy feljegyezzék-összegyűjtsék a haldoklók utolsó szavait. Az alapító, egy bizonyos Michele Spara (1472 - ?) azt tanította, hogy Isten megismeréséhez, kifürkészéséhez, az Egy Igaz Tudáshoz a lét és a nemlét határán állók szavai vezetnek, hisz úk még az ember által alkotott-értett nyelvet beszélik, de tekintetük már a Másvilágot pásztázza, ők már átlátnak azon a kapun, amin a földi létbe, a gyötrelmes és tökéletlen (mert véges) világba vetett ember át nem láthat. A haldoklók beszéde tudósítás Odaátról, illetve már Onnan szól vissza a hátramaradókhoz. Spara mélyen hitte Isten szó-lényegűségét, szó-ságát. Áhitatának tárgya, hitének forrása a Szó volt, mert mélységesen komolyan vette, s életének, sőt létezésének fundamenumává tette az Evangélista szvait, miszerint kezdetben vala az Ige. Ha kezdetben az Ige volt, akkor az anyagi világon túl mindig is a Szó létezik, ha tehát valaki Onnan beszél az itteniekhez, akkor az ő szvai a lehető legközelebb vannak isten  nyelvéhez, azaz magához Istenhez. 

Vannak egyháztörténészek (Lindberg, Polke, Dozzi és mások), akik szerint Michele atya Hispániából menekült Rómába, mégpedig a zsidók kiűzetése miatt, s tulajdonképpen átkeresztelkedett, vagy még inkább ferences csuhába rejtőzött tudós kabbalista volt, aki nem csak az irháját, de gondolatait és hitét is az üldözők központjában, Rómában rejtette el, sőt, oda plántálta, ott ápolta, nevelte, növesztette tovább. Az biztos, hogy 1519-ben a pápa valamiért megorrolt rá, és elvette tőle a templomot, sőt a városból is kitiltotta, s eztán nyoma veszett. Dozzi szerint  kor jó szokása szerint eltehették láb alól, nem hiányzott egy okos eretnek az Egyház Szívében épp akkor, amikor a karok messze északon épp egyre erőteljesebben kezdtek hadonászni, s Önnön testükre támadtak. Polke viszont azt feltételezi, hogy menekülés közben érte baleset, például a tengerbe fulladt. Isneki ellenben azon a váleményen van, hogy átjuthatott a tengeren Észak-Afrikába, valamely szabad városba, egy kalózköztársaságba, netán egészen a Szent Földig, de azt sem tartja kizártnak, hogy tulajdonképp nem más ő, mint az Isztambulban ekkortájt felbukkant, s még a szultáni udvarban is számos hívet szerző dervis, Mikail, aki új szektát alapított azzal, hogy nem a test mozgására, a test beszédére, hanem az élő szóra alapozta a révület transzcendentális élményét,  a materiális korlátok közül kijutást - hogy aztán egy hajnalban az öböl kavicsos partján találják meg nyelv nélküli fejét. 

Bármi is lett Spara sorsa, tanításai nem merültek feledésbe, talán azért, mert a templom alatt elfalazott titkos archivum bántatlanul átvészelte a mester és az első tantványok szerencsétlen sorsát, akik közül többen minden bizonnyal a városban bujkáltak s folytatták a gyűjtést egész addig, amíg valahogyan vissza nem jutottak egykori központjukba, mondjuk, mint az ott újonnan berendezkedő konfraternitás tagjai, hogy aztán a napi munka végeztével lelopózzanak a pincébe, s feljegyezzék mindazt, amit napközben az ispotályban hallottak. Az elkövetkező évtizedekben, ellenreformáció ide, lángoló máglyák és kínhalálok oda, mindig akadt valaki, aki folytatta munkát, olyanyira, hogy a Fény Századára egy könyvtárnyi dokumentum gyűlt össze, igaz jobbára rendszerezetlenül. Még a kronológia is csak nehezen volt rekonstruálható. Ezeket az információkat a kor egyik kiváló elméjének, Róma egyik első felvilágosult tudósának, Enrico Sangiulianónak köszönhetjük, aki bizonyára szintén tagja volt a titkos társaságnak, hisz eljutott a vaskos kötetekhez, hogy az új kor új szellemét követve ne csak a gyűjtéssel, a megőrzéssel s az iratok elmélyült tanulmányozásával, a szavak fejtegetésével, értelmezésével próbáljon értelmet taláni, hanem - mint memoárjából tudjuk -  hatalmas lelkesedéssel vágott a rendszerezés, a katalogizálás munkájába. Helyszínek, kronológiák, a gyűjtők személye, a haldoklók társadalmi státusa, pontos származása, az esetleges nyelvi torzulások, félrehallások-írások, a kimondás és a feljegyzés pontos szituációja, kontextusa, az esemény ideje és annak lejegyzése között eltelt idő, a memória esetleg torzulásai (s azok kiküszöbölése) - ezernyi apróságra figyelve próbált rendszert találni a szavakban, a kijelentések belső szerkezetében; kereste a tipológiát, a rendszert, a struktúrát - ezeken kapaszkodva, akár a trapézról trapézra lendülő akrobata, próbált eljutni az Igazság kupolája alá - de saját bevallása szerint is végül a fűrészporos porondon találta magát sajgó tagokkal, törött csontokkal, saját maga előtt is megalázva. 

Ami aztán csak arra sarkallta, hogy feltápászkodjon, s folytassa onnan, ahol abbahagyta - de nem csak a tudományos feldolgozást, hanem a gyűjtést is. Az archivum építése volt mégiscsak a szent feladat. Amit aztán persze azóta is mindig van, aki folytasson, sőt ma már a világhálón is jelen van egyrészt a teljes digitalizált anyag az ultimaverba.org oldalon, ahol van lehetőség (a megfelelően hiteles dokumentáció beküldésével) be is kapcsolódni a munkába, hogy immár ne csak a városra, hanem az egész Világfalura kiterjedt gyűjtés folyjon. Sőt, a közösségi oldalakon is jelen van már a csoport, ahol lehetőség van a legkülönbözőb elméletek, elképzelések megosztására, megvitatására is. (Még annak is egész szakirodalma van mára, hogy miért a .org domainnel került regisztrálásra az oldal, hisz egyesek számára egész egyértelmű a halál, a halál utáni létezés és a szexualitás, a testből kilépés és a gyönyör összekapcsolása, ami persze bőven közhelyes elképzelés, mondhatni budoár filozófia, de remekül jelzi, hová is jutott a történet Sparától a F...kig). 

A Via dei Banchi Vecchi hosszú utcájának boltosai hozzá igazították óráikat, akkor húzták fel a redőnyöket, amikor sétapálcájának kopogását meghallották a folyópart felől közeledni. Mire végigért a zöldségesek, kelmések, aranyművesek, bútoraranyozók, könyvesek által benépesített soron, s a Via del Pellegrino első házának oldalában gubbasztó sarokkőnek dőlve megállt egy pillanatra, hogy kicsit kifújja magát, s a szemébe igazítsa kalapjának karimáját mielőtt kilép az árnyékból a fénybe, a Santa Maria in Vallicella tornyának harangja elütötte a tízet.

Botját dölyfösen és hanyagul lóbálva elbicegett a kávéházig, ahol ki tudja hány tíz éve minden délelőtt reggelijét fogyasztotta. A pultban a nála még idősebb tulaldonos állt, az asszony akkor nyúlt a neki fenntartott csészéért, amikor meghallotta az első harangkondulást, így mire a bot betoppant az ajtón, a kávé már ott gőzölgött a pulton, mellette kis porcelántányéron a hajnali sütésű, ekkorra már épp morzsásra száradt sütemény. Szertartásosan egyikőjük sem szólt semmit. Mikor végzett a tejeskávéval, zakója zsebéből előhúzta kendőjét, ez is sok évtizedes darab volt, soha más nem kacérkodott elő a szivarzsebből, a zsakett időről időről cserélődött ugyan, de a hajdan makulátlan fehér, mostanra szürkévé kopott csipkekeszkenő mindig ugyanaz volt, minden áldott nap. Ha jó idő volt, a reggeli után kiült a kávéház elé, hogy  jövés-menését kövesse tekintetével egész álló délelőtt. Nézte, ahogy a város új ütőere mentén  sorban nőnek ki az új bérploták, ahogy tömbönként átalakul a tér, más ritmusra vált az idő, figyelte a virágárust, az ivókút alatti pocsolyában mosdó galambokat, a visítozva le-fel rohangászó kölyköket, meg az egész piciket, akiket a garde dame-ok sétáltattak ernyőik alatt, közben a hordárfiúkkal vagy a posztos csendőrrel kokettálva. Mikor ideje engedte, az újságos átszaladt hozzá az aznapi lapokkal, soha nem fizetett értük, olvasás után mindig az asztalon hagyta, ahonnan a pincérfiú juttatta vissza a bódéba. Ha eső esett, vagy végképp hidegre fordult az idő, az odabent telepedett le, vagy a csúszóssá vált kövezeten botjával kapaszkodva áttipegett a közeli a templomba, nem imádkozni, csak ott melegedni. Délben aztán újra kihúzta derekát, felvette szokásos sétapózát, zakóján megigazította a kendőt, ahogy azt egy igazi ficsúrhoz illik, aztán átballagott a hajdan Neri Szetn Fülöp által alapított szegénykonyhára ebédelni. Miután elköltötte a jobbára rgersliből vagy tésztából, netán híg levesből, párolt zöldségből és  halból álló étket, már jött is vissza a térre, ahol a második kávé következett, majd az üldögélés egészen késő estig. Jobbára utoljára hagyta el a kávéházat, miután egy-két pohárka fehérbor mellett végigkövette az utca történéseit délutántól estig.

Ha zsebes ódalgott erre, botjának lendítésével ő figyelmezte a csendőröket, az angol vagy orosz turisták tőle mindig számíthattak útbaigazításra, de ő vigyázta a gyógyszerész üzletét is, míg az átsompolygott a két sikátorra lakó szeretőjéhez. Úgy hozzátartozott az utcához, mint a házak falába épített évezredes oszlopcsonkok, az olvashatatlan latin szövegekkel telerótt márványtáblák. És csakúgy, mint az kopott kődarabok,, ő is csak a kölykök szemét szúrta, a Via del Pellegrin kis csavargói  is pimasz és szelíd erőszakkal rontottak neki mindennek, ami öreg, mindennek, ami útját állta a fiatalság kirobbanó életakarásának, s valahogy arra emlékeztethetett, hogy a világ múlik-tűnik, hogy ők is elkopnak, megvénülnek egyszer. Ültében is folyton kerülgették, csúfolták, gonosz kis tréfákat eszeltek ki bosszantására, s mindig gondosan ügyletek arra, hogy ha botja lendül, biztonságos távolba ugorjanak. Ha pedig elindult, biztos voltak ketten-hárman, akik ott zsongtak körülötte, az óvatlanabb kicsik néha túl közel merészkedtek, vagy rosszul mérték fel a pálca lendületét, sebességét, s ilyenkor éles csattanással kísért sikítás, sivítás kíséretében futottak vissza a röhögő többiekhez. Az utcagyerekek falkájában a legnagyobb kihívás, a bátorság, a talpraesettség igazi próbája a keszkenő megérintése volt. Elvenni, kicsenni meg sem próbálták, talán nem is azért, mert nem tudták volna, hisz a napról napra gyöngébb, bár még mindig veszélyes ellenfélnek számító öregember egy nagyobb termetű kamasz karjának-öklének nem jelentett volna gondot, hanem mert nem is akarták. Így a játék másnap is játék tudott maradni, nem lépték át az évek, évtizedek alatt kimondatlanul is megszilárdult határt. Egyedül este volt tőlük nyugta a férfinak, mert amikor elindult hazafelé, a srácok már rég az igazak, az angyali bűnösök ártatlan álmát aludták.

Az odujába többnyire nem a folyó felé indult, hanem az egész negyedet megkerülve átballagott egy templom mögött szégyellősen megbúvó terecskén, amelynek a sekrestyéhez tapadó házikójában valaha a város híres-hírhedett boszorkánya lakott, elálldogált itt kicsit, hallgatta a patkányok civakodását, figyelte a gázlámpák fényében előóvakodó esti ködöt, a kovácsoltvas kandeláberekről pergő rozsdát, ahogy a sós levegő lerágcsálja a fekete festéket az ide-oda csavargó karokról, aztán sóhajtott egyet, mintha kifújná ki tudja hová kanyargó emlékeit, s megkönnyebbülve elindult a tér sarkában nyíló sikátor felé. A környék ezen az órán már többnyire néptelen volt, alig-alig vetődött erre egy kósza lélek, egy-egy, az ittlét minden percét kihasználni akaró, vagy épp a város éjszakai titkait megfaggatni akaró turista. Egy éjjel, mikor a templom sarka mögül előkopogott a zsebében zászlóként lobogó kendővel, szinte megroggyant a lába, mikor a sikátor szájában egy alak körvonalait vette ki. Rossz szemei nem tudták kivenni, kiféle-miféle, de düh és rettegés öntötte el kérges, vén szívét, hisz annyit biztosan látott, hogy valaki belerondított az estéjébe, valaki feltett szándéka, hogy tönkre tegye éjszakáját, elűzze álmát.

Muszáj volt közelről is szemügyre vennie, hátha aztán valahogy távozásra késztetheti, kényszerítheti. Csak mikor egész közel ért, akkor vette észre, hogy egy fiatal nő az. Lehetett volna idegen, de lehetett akár a város lakója is, bár úgy tűnt, még soha nem látta. A kéreg alatt a billentyűk heves kapálózásba fogtak, idejét sem tudta, az utcakölykökön kívül mikor volt utoljára ilyen közeli és ilyen közvetlen találkozása a fiatalsággal. Hát még mikor közelebb ért, és megcsapta orrát a nő bőrének illata, nem a parfümé, hanem a fiatal, még ruganyos bőré, s alatta a húsé. Legszívesebben ráüvöltött volna, mint az ismeretlent elriasztani akaró ijedt kutya, de csak egy rekedt nyögésre futotta. Erre a nő megfordult, s a már épp lendülni készülő pálca ólomsúllyá válva húzta le a férfi karját. Úgy álltak egymással szemben, mint két vadállat, akik egy erdei övényen találkoznak, ahogy az egyik figyelmetlenségből kiugrik a másik elé a bokorból, nem lehetett tudni, ki a vadász, ki a préda, ki fog elmenekülni, ki fogja űzni a másikat. Mintha mindketten attól féltek volna, hogy egyetlen hirtelen tett mozdulat, az első mozdulat megtöri az egyensúllyá dermedt időt, mire az szilánkosra törik és véresre sebzi őket. A nő volt a vakmerőbb, óvatos mozdulatot tett, amivel a férfit is visszarántotta a nyákos kővel fedett tér, a köd, a gázlámpa sárga fényének valóságába. Kezét nyújtotta az ismeretlen öregúr felé, mintegy annak karját kérve. Az öreg gavallér természetesen elértette a gesztust, épp annyival moccant közelebb, amennyit testsúlyának áthelyezése lehetővé tett, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a nő elérje, karjára tegye ujjait, s a következő mozdulattal, mintha a vízből húzná ki magát, a férfi mellé került. Csuklójának alig észrevehető rezdülésével jelezte, merre kíván haladni, mire el is indultak a sikátor fekete torkába. A sötétben lassan, de mégsem tétován araszoltak előre, mígnem a nő megálljt parancsolt. Ez a mozdulat már korántsem volt félénk, sőt kifejezetten határozottnak tűnt. Még mindig a férfibe karolva szembe fordult vele, egész közel került hozzá, orruk szinte összeért, az ajkak közül előkúszó meleg lehelet összekeveredve emelkedett fejük fölé. Egy rémült, de új életre éledő fáradt és egy szikrázó, delejező tekintet fonódott össze.

Csak a sikátor felé boruló feslett vakolatú árkád tudja, meddig álltak ott, egy másodpercig vagy egy órán át. Megint a nő törte fel a már-már jéggé dermedő időt. Sarkára billent, ezzel pár centire hátrébb került a férfitól, épp csak annyira, hogy keze kényelmesen mozdulhatott a másik felé. Elsőre úgy tűnt, az arcát akarja megérinteni, de csak a szivarzsebig emelkedtek az ujjak. Egyetlen fürge mozdulattal kicsippentették a keszkenőt, és a kopogós kis topánkák már futottak is kacagva el, a sikátorban hagyva a másikat. Az öregember megtántorodott, megtántorodott, sarka a porladó téglának ütközött, zihálva támasztotta hátát a salétromnedves falnak, térde megrogyott, s elkezdett csúszni az utcakőre. Másnap délelőtt a boltosok hiába várták a pálca kopogását, csak később hallották, hogy hajnalban a piac egyik hordára, aki szokása szerint vizelni húzódótt be a sikátorba, ott találta az élettelen testet a járdán kucorodva, fájdalmasan magába csavarodva.

Köztudomású, hogy nem csak a hegyeket-völgyeket-ligeteket lakják félszerzetek, kicsit ember, kicsit állat, kicsit ki tudja mi lények. Vannak köztük rejtőzködőbbek, s vannak egészen ügyesen alkalmazkodók, akik nem csak utánoznak, hanem tökéletesen eljátsszák az embert, nem csak ruhánkba, de bőrünkbe is bújnak. 

Minél öregebb egy város, minél számosabb benne a zeg-zug, az egymásra hányt kő, mely alatt, mögött, fölött megbújhatnak az emberi tekintetet kerülendő, annál többen vannak. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha Rómában, kivált a belvárosban, de tulajdonképpen bárhol, egy sarkon befordulva, egy lépcsőn (lefele, felvele egyremegy) megindulva, egy homályos zugba tévedve (akár csak tekintettel), de még a csurig tömött buszon is (hogy a metróról már ne is beszéljünk, ahol nagy kedvvel potyáznak) ősrégi mesék alakjaiba, garabonciásokba, széltolókba, loncsosokba, tomistákba, kerékkötőkbe, halálhetérákba, lélekbúvárokba, kapanyányikba, hórihorgokba, benignákba, pitagóreusokba, héroszokba, pulcsinellákba és más efféle figurákba botlunk.

Egészen bizonyos, hogy a mi környékünkön például egy priaposz lakik. Tudom, mert rendszeresen találkozunk, sőt jókat szoktunk beszélgetni is - s kapcsolatunk ennyiben ki is merül. Mikor először futottunk össze, épp Pasquillus szobrára ragasztgatta bökverseit, ősrégi haverok ők, már azóta idejár fecnieivel, mióta évszázadokkal ezelőtt az első kicsapott diák dühében itt kiáltotta-röhögte világgá sérelmeit, fájdalmát, mióta először érte enyv a márványtestet. Sok-sokezer szó száradt rá, s mállott szét azóta rajta, ezernyi ujjbegy proladt már el, amik hajdan sietősen, hol a lefüleléstől izzadva, hol az indulattól hevülve tapasztották a közönyös férfiderékra, alhasra, mellkasra a betűket. 

Behozhatatlan az előnye velem szemben, aki csak itt róvom a sorokat, bele az anyagtalan hálóba. Ő papírra ír tollal, egy lap az élet, a megosztás sikerét nem méri lájkban, letöltésben, de nincs színes borító, nincs tekitélyes ajánló szó, nincs promóció sem, s nem vezet arról sem statisztikát, hányan vetnek akár csak egy pillantást is rá, nem hogy arról nem, mekkora az olvasószekértábor. Rutinosabb influenszer ő akármelyik instagrammernél, hiszen volt már hetyke-pimasz sikátorvigéc, aki tőre hegyére tűzött bárkit, volt már elátkozott poéta, abszinttól és ópiumtól édes-keserű lehelletére lába elé omlottak a nők, volt már duhaj punk, melankóliáját az utcakövön végighúzó grufti, most meg épp pedert bajszú, lengő szakállú, haját egy impozáns hullámba (akár egy japán festmény) fogó hipszter-mimikri. Ha az ing ujját felhúzná, lebukna rögtön, hisz hiányzik róla a horgony és a fecske tetoválás, sehol egy lángoló szív, egy kristálykoponya. Igaz, ha a ruháitól megszabadul, a férfiak és nők már legkevésbbé sem gondolnak ezzel, észre sem veszik, hogy eltűnt az álca. 

Priaposz kis föld alatti zugában, skorpiók lakta odújában, ahol rozoga ágya is áll, nincs már szükség semmiféle díszletre. Még akkor is, ha a szinte sikátorrá szűkülő utca, melyben lakhelye található, minden egyes tárgy, minden faldarab mintha kulissza volna. Használják is erre a havarokkal bártran. A nyüzsgő térről idevezető macsakövek felé hajló házak, a karmokként kinyúló kandelláberek akár fenyegetőek is lehetnek egy csöndes késő esti órán, a jobbról-balról nyíló zugokat, udvarocskákat, kapualjakat  brávók, feslett nők és sunyi szerzetesek szellemképeivel tölti meg a fantázia. Az utca felé boruló árkád akár valami száj, nyeli el az erre járót (az árnyékban megbújó táblán kevesen olvassák, hogy itt született egy letűnt kor egykor népszerű költője, akkoriban igazi fejedelem, császárok és császárnők kedvence, a mi Csokonaink is nagy rajongója volt).

Mögötte mintha egy más világban járnánk, ez Priaposz és barátai birodalma. A málló vakolatú, salétromtól virágos falak hirtelen életre kelnek, növények burjánzanak elő a kövek közül, a falra futó lonc között alig észlelhetőn ajtók nyílnak, az egyik maszatos üvegen túl álmos macskák lusátlkodnak, mosakszanak az egymásra hányt kacatok, biciklik, könyvek, macbookok között, a másik kirakatban egzotikus, keleti nő hintáztatja magát cipője tűsarkán, míg úgy tesz, mintha épp berendezné galériáját a legújabb kiállításra. A nehéz, rozsdás zsanérú faajtók előtt trágár beszédű, egymásra is féltékeny, az erre tévedőkön lépten-nyomon összecivakodó, borostás, pacuha gnómocskák mímelik a serény munkát, vagy még azt sem, egyszerűen csak a macskákat utánozzák (vagy tanítják a szépre, jóra). Csupa statiszta Priaposz komédiájában. Az árkád mögött, egy mellékkutca sarkán aprócska színház, alig nagyobb a vásári bábjátékosénál,, mint ahogy maga az utca is amfiteátrummá változik nyárestéken, amikor az ereszek klasszikus deklamációkat visszahangoznak.

A pajzán kisisten rezidenciája galériának-műteremnek mutatja magát, ő maga az utcán vadássza új meg új kuncsaftjait, barátait. Ki tudja hányan nem jöttek fel soha az odúba leereszkedők közül - és nem feltétlen azért, mert bármi kényszer, gonoszság marasztalná őket, s nem is biztos azért, mert onnan a nemlétbe vezet tovább az út, de talán azért, mert ők maguk nem akarnak már onnan előbújni többé, saját vidám akaratukból szolgálják istenkéjüket, uracskájukat. Az meg, amint magára kanyaríntja hacukáját, vidáman penderül ki az utcára, szeretett színpadára, hogy elbűvölje az arra elhaladókat, hogy tetszést arasson. Ez élteti, ezért ír-ragaszt verssorokat, ezét van mindenről sarkos és határozott véleménye, sőt tudása, ezért pingál kriszkrasszokat, foltokat és baziliszkuszokat, ezért rajzol (át) térképeket, ezért színez át tájakat. Nem akar ő semmi rosszat, senkinek nem akar kárára lenni, mindössze csak csillogó tekinteteket gyűjt, meg az idegen homlokról a szájába csöppenő verejtékcseppeket - ezekkel lakik jól.