A város testéhez csápjai is hozzátartoznak, térben és időben tekeregnek a tenger felé, a hegyek felé, keresztül-kasul a lapályon, vissza a múltba és előre a jövőbe; nem csak, hogy bekebelezzék, de meg is tartsák mindazt, ami hozzá tartozik. A város nem vonalakkal, falakkal pontosan kimérhető terület, a várost alkotó történetek a hajdani konzuli utak mentén szerte burjánzanak, hol hozzátapadnak, hol alá kerülnek, hol a távolabbi dombhajlatokba, hegytetőkre menekülnek.

Lukrécia szép és tragikus históriája egyike azon meséknek, melyeket ez a kőböl, cédrusból és húsból álló kraken legerősebben ölel magához, melyekhez leginkább ragaszkodik immár évezredek óta. Csakhogy az a asszony, akinek emlékezetét könyvek, festmények, példázatok, atyai, hitvesi példálózások sokasága őrzi, valójában nem több egy hamis agyagbábunál. Egy szép szavakkal felöltöztetett, csupa vággyal életre lehelt kreatúra, akinek élete valójában egy nagyon más mese. A korongok egy soha nem is volt testre tapadnak, dehát maga a ragaszkodás a fontos, az hozza létre a maga tárgyát, valójában nem is érdekli, kire is fonódik, mi köré tekeredik.

Lukrécia mindig is a hitvesi erények példázata volt, ezért írta meg ilyennek Titus Livius, no meg azért, hogy történetbe formázza a királyok bukását, a köztársaság születését; ő volt az, aki - akár az áldozati oltárra a szeplőtlen tehenet - a csápok közé helyezte (hajította vagy áhítattal nyújtotta, mindegy is) szószülöttét, az igazit pedig végleg száműzte a hegyek közé, a polgárok villáitól, a templomoktól, a bűzös szegénynegyedektől északra, abba a kisvárosba, ahová az utolsó Tarquiniusok menekültek a bukás után. De ne hibáztassuk őt! Ő csak szorgalmasan lejegyezte, amit mások tollba mondtak neki. Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják. A vesztesek, a Tarquiniusok pedig jól elrejtették a magukét, ne találjanak rájuk a csápok, mert bizonyára halálos volna az ölelésük, elrejteték abban bízva, hogy egyszer a didalittasak uralmának is vége szakad, s napfényre kerülhet az igazság.

Dehát, ami egyszer kiszabadul az emlékezés markából, jószerivel örökre el is vész. Hajszál híján így járt Lucretia is. Ha nem vonul ezen álmatag városkába vissza öreg napjaira egy bíboros, akinek palotája alatt a pincék etruszk sirkamrákba omlanak, s akinek éppenséggel nem a vaddisznóvadászat, hanem a múltban kutatkodás volt a szenvedélye,  minek köszönhetően számos kéziratot böngészett át a környék kolostoraiban, s több olyan írást is fellelt, melyek egyetlen változata itt vészelte át a sötét korokat, ha tehát nem merül alá még remegő térdekkel a múlt homályába, ha erőtlen ujjaival nem porolja le a porladó pergament, nem kapargatja vaksin, mécsese pislákoló fényénél a föld alatti kamrák falait, talán mindörökre ott is marad a szerencsétlen leány. Képzeljük el, hogy telhettek napjai a feledésben! Vajon tudott arról, hogy hamis mása, ez a szépen feldíszített sohanemvolt és mégis mindenhol jelenlévő teremtmény milyen fontos szerepet játszott a város életében mindezen rettenetesen hosszú időn át? Vajon mit szólt hozzá, hogy számtalanszor elmondták, eljátszották, számtalanszor megfestették, kőbe vésték, amint önnön szívébe döfi a tőrt? Pedig nem is saját keze tette ezt - hanem a férjéé. Hogy a nagy történet nem volna más, mint egy gyilkosság leplezése? A női erény nagy példázata aljas, gyáva elterelő manőver? Az igazság pedig nem is életfogytiglanra, de örökkévaló(tlan)ságra van ítélve? 

Azon a szörnyű éjszakán, a collatiai házban nem a házastársi hűség erénye hurcoltatott meg s magasztosult fel, hanem a hatalom és a birtoklás vágya diadalmaskodott, tiporta el két test és két szív egymásra irányuló, legyőzhetetlen vonzalmát (hogy ez is elmondató a haltaom és birtoklás vágyaként, most hagyjuk, valahogyan artikulálnunk kell a kontasztot). Való (volt) s igaz, hogy Sextus Tarqiuinius, a királyfi olthatatlan szerelemmel kívánta Lucretiát, unokabártyjának feleségét. Csakhogy azon a vacsorán, melyen előszört találkoztak, az asszonyban is hasonló érzelmek ébredtek, mit ébredtek, úgy tomboltak, mint aki rémálomból riadva szörnyek erdejében kpzeli magát, s észveszett vgdalkózásba kezd maga körül, világát nem tudván. A férfi és a nő alig várta, hogy elcsendesüljön a ház, s a nő hálószobájában egymás karjaiba omolhassanak, egymásnak eshessenek. Persze a férj, Collatius mint mindenki, aki tudja, veszélyben birtoka, mert a másikat nem markolja biztos kézzel, soha nem nyugvó gyanakvással volt hitvese irányában, így ezen az éjjelen sem nyugodott, titokban visszatért a házba a sereg táborából, s a hálóban a két szeretőt álmában kapta. Nem töprengett egy pillanatatot sem, tőrt rántott és szúrt. Feje fölé emelte fegyverét, a lehető legnagyobb erővel sujtott le, akárha a csatatéren végezne ádáz ellenségével, vadászaton végezne a támadni készülő vaddal. A kölyköt a sebből feltörő vér permete ébresztette. Királyfi volt, sokadik a sorban, kései, elkényeztetett, bíborban született és nevelkedett gyermek, nem nagy harcos, a vér szaga, ragacsos tapintása undorral és rettenettel töltötte el, önkívületben menekült a házból, átadva ezzel a teret a férjnek, aki, amint a halálhörgés elhaltával kitisztult a feje, meglátta a helyzet kínálta lehetőséget. Régóta fondorkodott azon, hogyan csavarhatná ki a város vezetését fejedelmi rokonai kezéből, s most, a fiú menekülésével ölébe hullott a lehetőség. A történeteket a győztesek írják, s ezt a csatateret ő uralta, már csak rajta múlott, learatja-e a babért, megnyeri-e a háborút, hogy aztán ő tartson triumfust a római fórumon.

Erre vágyott egész életében, s a vágy most beteljesedhetett. Biztos mozdulatokkal megalkotta a teátrumot, berendezte a színt, kiosztotta a szerepeket, s mikor minden részlet is a helyére került, beengedte a nézőket, ő maga pedig visszavonult a színfalak mögé. Amikor aztán visszatért, ékesszólóan, a legnagyobb rétorokat is megszégyenítő hatásossággal adta elő a saját maga által írt szöveget, mely oly delejező erejű volt, hogy aki csak hallotta, azt hitte, valójában ő maga gondolja, tudja ezeket a szavakat, s az elmékben élő valóság, annak képe Collatinus akarata szerint formálódott át. Sextus elmenekült, magával vitte a teste által tudott, de elméje által nem birtokolt, ezért nem is létező igazságot. Ha a gyilkost nem volt képes megnevezni, története mit sem ért. Az egyetlen tanú, Lucretia pedig szavaktól megfosztva hevert az ágyban, ujjai a tőr markolatára merevedve, szeme hiába is meredt arra az ürességre, ahol az igazi tettes az ágy mellett állt, ahonnan testével kiszorította a valóság levegőjét, hogy meghajlítsa az időt és a teret. 

A bíboros, aki nem csak a föld gyomrában, a kolostorok könyvtárában kereste a tudást, pontosabban, aki minden sötét teremben és kamrában a mágikus kaput kereste egy okkult tudáshoz, praktikái során rábukkant a valóság üresen maradt terére, s abbna állva, varázsigéi éltal elő tudta hívni azt, ami hajdan megtörtént. veszedelmes tudás birtokába került, hiszen az egész akkori világot megrengette volna, ha kiderül, Lukrécia soha nem is létezett. Hiszen ahhoz, hogy a világban rend legyen, kellenek - akár illúziók árán is - a biztosnak tűnő sarokkövek, ha azokat nem tapintjuk, ha nem rugunk beléjük, könnyen úgy érezzük, nincs is semmi a lábunk alatt, vagyis csak a semmi van ott, és ebbe bizony beleszédül, belebukik az ember. Így aztán inkább hallgatott ő is, de mert mégsem tudta magában tartani az igazságot, dolgozószobája falán saját kézzel megfestette azt. Hogy aztán a palota következő ura egy bomlott elméjű öregember fantáziaszüleményének, delíriumos képzelgésének vélvén, saját maga, házanépe, az utódok, a kései korok bámész túristái megnyugtatására a közismert változat szerint átfestesse, s ezáltal az asszonyt visszabetonozza a tudás lenyűgözően és nyomasztóan hatalmas templomtornyának lábazatába, hogy ismét csak évszázadok múltán derengjen újra elő a festérkéteg takarásából a kővé dermesztett áldozat.