A híd népe a Ponte Sisto grófnőjének hívja, csakis a háta mögött, mert megszólítani senki sem merészeli, még a pöttöm-mokány csendőr sem emeli rá tekintetének egyetlen villanását se, pedig ő aztán bajsza egyetlen rándításával le tudja parancsolni a mellvédről a legpimaszabb albán neppert is. 

Sose tudni, mikor jelenik meg birtokát szemlézni, bármely órán felbukkanhat, hogy hangsavait végigzúdítsa a kövezeten, így mosva, felhőszakadásnál pusztítóbb özönnel, a legmocskosabb szavakkal tisztára azt. Az egyszeri túrista akár ki se találja, férfi-e vagy asszony, eszik-e vagy isszák - s ha közelebb kerül hozzá az óvatlan pára, már le is van nyelve keresztbe, ráadásul úgy, hogy maga röhögi önnön vesztét, mert nem érti, mi történik vele, mit olvas épp a fejére a vén vajákos. Aki itt lakik, itt lebzsel nap mint nap, már messziről meghallja hangját (önvédelmi ösztön), menekül, összehúzódik pokróca alá, gitárhúr mögé bújik, feloldja magát a napfényben, mert nem segít a hajbókolás, a nyájas mosoly, hiába is fizetné az úrbért, a tizedet, a füstpénzt, hiába robotolna nap-, évhosszat, rossz sorsát nem kerülheti. Leginkább csak reménykedik (a zsíros földnél is dúsabban termő nyitott táskák, kandikáló tárcák, jótét lelkek, táncoslábú, vénülő rokkerek és hippik, minden trükknek bedőlő kiskölkök csábításában), megússza ma, máskor jön vagy ma nem ő lesz a véletlen-vétlen kipécézett. De azt mindegyik biztosan tudja, előbb-utóbb sorra kerül, s akkor le kell rónia, amit rámér a gazda. Az erre kóborló, tikkadt testét erre vonszoló, felajzott izmait féken nem tartva loholó, fegyelmezetten masírozó, elveszetten csámborgó idegen, a mit sem sejtő, a csapdába peckesen belefutó vagy fáradtan beletántorgó idegen, aki csak a gps-t, az útkiönyvet követve (akik cinkos gonosz kajénul hallgatnak a híd uráról) próbál átjutni az egyik oldalról a másikra, hogy teljesítse az újabb távot, kielégtse sórágó érzékei újabb akaratát (legyen az lelki vagy testi mámor), itt a hídon fizeti meg a városnak a vámot, rója le vágyai teljesüléséért az adót. 

Senki se tudja, kiféle, miféle szerzet a grőfnő, ruházatán, ami neméről, koráról, státusáról semmit nem mutat, kortalan, színtelen, formátlan, de nem ápolatlan, sőt ugyancsak jól karban tartott, soha egyetlen folt, szakadás vagy feslés, egyetlen jel, nyom sincs, ami elárulná, gazdag-e vagy szegény, magányos-e, vagy viseli valaki gondját. Aki ismeri, tudja, vonzódik a kötött sipkákhoz, nyakában minidg figyeg egy (soha orra nem emelt) szemüveg, fülén pedig egy ősrégi narancs szivacsos fejhallgató (zsinórja a blúz - ing? - alá fut, de hogy mi szól benne, ha valami egyáltalán, azt alattvalói közül sem tudja senki). Mikor felcaplat a hídra, átkászóldik a járműveket távol tartani hivatott láncon, mindig van a kezében egy talpas üvegpohár, soha nem gyatra műanyag fajta, gyakran üres, olykor valami szesz párolog belőle lanyhán, a bódulat mellékkörülmény egy született dendi ujjai között. Mert hogy született úr - és nem úrnő, hiába a biológiai nem - azt bárki azonnal levágja.

Legendák szólnak mesés hajlékáról, ami kelet és nyugat ősök szerezte kincseivel van tele, puha kerevetek, párnák, a falakon nemes drapéráiák és drága mesterek, de hogy hol alkik, senki nem tudja, vagy megtartja magának. Voltak hitetlenek, cinikusak, egyszerűek, akik nem akarnak bedőlni a mesének, akik próbálták követni az átjárók, a sikátorok, kapualjak útvesztőjében, de vagy nem volt türelmük kivárni bolyongásai végét, feladták és hazamentek, vagy nyomát vesztették - hogy szégyenüket takarandó, akárha új beavatottak volnának, titokzatoskodón sustorogták a legenda újabbés újabb, ekként világra tekergő részleteit. És persze voltak, akik nagy hangon (vagy motyogva) ágáltak a mítosz ellen, s tudni vélték - tudták -, szó sincs fényűző lakról, hisz egy földszinti ajtó mögött, egy lépcső aljában húzza meg magát rongyokból összedobott vackán, s a plébános házvezetőnője (a szokásos, vidékről feljött, árván maradt unokahúg) viseli gondját, mosdatja, mossa szennyesét, eteti, a grófnő meg cserébe békén hagyja a templomot, s akár a pokolbéli Kacorkirály, csak a maga birtokát járja peckes-rettenetesen.

A híd, minden vaskos anyagisága, csupasz praktikuma mellett, a város lehetetlen tereinek egyik leglehetelenebbike, hely a se itt, se ottban, a levegőben. Kihasítja magának az ember a térből, hogy saját céljaira hajlítsa ezt is, de ha nem siet valahová rajta, ha nem azért van, hogy valamit rajta keresztül elérjen, ha csak úgy van ott, még ha halad is egyik parttól a másikra, azon kapja magát, hogy a senki földjén téblából, hogy kiszökik a városból, mint a lufiból a levegő, minden, ami a város, távolsággá lesz. Ha zsúfolt kő vagy fémíven sietünk át magunk is, hogy a fejek, vállak közt épp csak megcsillan a folyó vize, épp csak meglebben a partmenti platán zöldje, épp csak felfeslik az ég firmamentumán egy távoli kupola vagy ablakvilág, nem igen venni ezt észre, ám ha a déli tűző nap repeszti macskaköveit, vagy az éjszakai busz pászmája siklik az eső áztatta kockákon, s nincs rajta egy teremtett lélek sem, akkor - arra a percre, míg keresztülsietsz rajta, bizony nyakadba perdül, fejbe ver a magány, hiába fogod a hőségre, a párára, s ha rossz anpod van, le sem kecmereg onnan, mikor visszérsz az utcák labirintusába, hanem - mintha valami burokban volnál - távol tart a házaktól, távol a ki-bejáró emberektől, a szemed kereső, vagy előle kitérő, menekülő tekintettől, távol a tülköléstől, a gázfröccstől. 

Ki akar magának, ki tart meg magának ilyen sivár uradalmat? Még a gyom se veri, még kóbor jószág sem tapodja, tarolja, a magány lakja, mert minden más csak átsiet rajta, amilyen gyorsan csak tud. Volt kor, mikor pénzt szedett az, aki az átkelőt bírta, hogy mielőbb letudd az itt és az ott közti távot, így uralta a szükséget a vámos, a grófnő most viszont azokat sarcolja, akiket a vágy szüksége (legyen az bárminemű, természetű, fakadjon az bármiből) a seittseottra taszít, kit azért, hogy mielőbb átjusson a szomj csillapitására, ki azért, hogy a hídon találjon enyhet. A szükség és a csábítás éhségének csillapításáért meg kell fizetni, ami jár, és a borzasztó asszony azért van itt, a vágy pusztájának mezsgyéjén, hogy kíméletlen be is hajtsa, el is vegye. De nem pénzt gyűjt, nem javakat szed, hanem csak lekapar magának az önszeretésből azzal, hogy - akár a savat hűtlen szeretőjére locsoló, féket vesztett dühöngő - arcodba vágja szavait, ismeretlenül, ,mégis az eleven húst és ideget találva (mintha ezer éve lesekedne utánad, s minden takarni vágyott titkocskádat tudná, akár a fára-tetőre, sötét zugba mászó kamasz a filmeken), amitől nem is lesül, hanem lemállik, lefoszlik, büdös gázzá párolog a képedről a gondosan ápolt, óvott, világ tetszésére kicicomázott bőr.