"Éjjel sokat késett a vonat Pisa és Civitavecchia között, úgyhogy Pierre Froment abbé, huszonöt órai fárasztó út után, csak reggel kilenc órakor érkezett meg végre Rómába. Mindössze egy bőröndöt hozott magával, könnyedén ugrott le az érkezők tömegének kellős közepébe, félretolta az odasiető hordárokat, ő maga vitte könnyű poggyászát, alig várva, hogy végre egyedül legyen és körülnézhessen. Közvetlenül az állomás előtt, az Ötszázak terén, a járda mentén nyitott kis fogatok sorakoztak; Pierre beült az egyikbe, maga mellé helyezte poggyászát, és megadta a címet a kocsisnak:

- Giulia utca, Boccanera-palota.

Szeptember harmadika volt, hétfő, derült egű, lágy, könnyű reggel. A kocsis, ragyogó szemű, fehér fogú, gömbölyű kis ember, rámosolygott a papra, mikor a kiejtéséből ráismert, hogy francia. Ostorával rácsapott sovány gebéjére, és a tiszta, vidám római kocsik gyorsaságával útnak indultak. De szinte nyomban hátrafordult - épp csak egy kicsi tér bokrai mellett haladtak el, s máris a Termák terén voltak -, és mosolyogva a romokra mutatott ostorával:

- Diocletianus termái! - szólott az udvarias kocsisok rossz franciaságával, hogy megnyerje utasa tetszését, és lehetőleg lekösse magánakA Viminale magasságából - ezen a szinten feküdt az állomás - a kocsi gyors ügetéssel gördült lefelé a meredek, lejtős Nazionale utcán. A kocsis minduntalan hátrafordult, s ugyanazzal a mozdulattal rámutatott egy-egy épületre. A széles útnak ezen a szakaszán csupa új ház emelkedett. Jobbra, távolabb, sűrű facsoport zöldellt, amely fölé végtelen hosszú, csupasz, sárga épület magasodott, alkalmasint zárda vagy kaszárnya

- A Quirinale... a király palotája - magyarázta a kocsis. Pierre egy hét óta, amióta elhatározta, hogy Rómába utazik, buzgón tanulmányozta a város topográfiáját térképeken és könyvekben. El is tudott volna igazodni, akár kérdezősködés nélkül is, így aztán egy magyarázat sem találta készületlenül. Csak a hirtelen lejtők lepték meg, az egymásba olvadó dombok, amelyek teljesen teraszossá tették az egyes városrészeket. A kocsis hangja élesebb lett, ostora nagyobbat lendült, amint kissé gúnyosan jegyezte meg egy nagy, egészen új, szobrokkal, faragásokkal és oromfalakkal díszített, óriás kőépületre mutatva:

- A Nemzeti Bank!

Lejjebb, amint egy háromszögű térre fordultak, Pierre feltekintett, és elragadtatva szemlélte a magasban a sima fallal körülzárt függőkertet, melyből magas, erőteljes, évszázados píniaernyő emelkedett a tiszta ég felé. Úgy érezte, hogy Róma büszkesége és gráciája sugárzik belőle.

- Az Aldobrandini-kert és palota!

Még lejjebb egy villanásnyi látomás végképp elbűvölte. Egy fehér tér lent, az utca hirtelen kanyarulatánál, valóságos nap-kút, tele vakító aranyporral; és a reggel dicsfényében hatalmas márványoszlop emelkedett a magasba, napkelet felőli része aranyfényben úszott évszázadok óta. Meglepődött, mikor a kocsis megnevezte - mert nem így képzelte, nem ide, ebbe az árnyak környékezte vakító gödörbe:

- Traianus oszlopa!

A lejtő alján még egy utolsót kanyarodott a Nazionale utca. A kocsis újabb neveket kiáltott hátra: a Colonna-kastély, kertjét szegélyező karcsú ciprusokkal; a Torlonia-palota, amelynek nyilván a tatarozására készültek, mert több fala ki volt bontva; a csupasz és félelmetes, csipkézett falú palota úgy állt ott, mint egy tragikusan szigorú középkori erőd, amelyet ottfelejtettek a ma polgári életében. Pierre meglepetése nőttön-nőtt a váratlan jelenségek láttára. Hanem akkor döbbent meg csak igazán, amikor a kocsis diadalmasan rámutatott ostorával a Corsóra, egy hosszú, keskeny utcára, amely nem volt szélesebb a párizsi Saint-Honoré utcánál; bal oldala fehér volt a napsütéstől, jobbról pedig fekete az árnyéktól, míg távoli végén fényes csillag gyanánt tündökölt a Popolo tér. Ott van tehát a város szíve, a híres sétahely, az eleven út, amelyen átáramlik Róma egész vére?

A kocsi már a Nazionale utca folytatásán: a Vittorio Emmanuele úton haladt. A régi várost az állomástól az Angyal-hídig ez az útvonal vágta ketté. Balról a Jézus-templom abszcisszája fehéren ragyogott a reggeli derűben. Lejjebb, a templom és a nehézkes Altieri-palota között, amelyet sohasem mertek lerombolni, összeszorult az utca, a kocsi nyirkos, fagyos árnyékba jutott. A Jézus-templom homlokzata előtt, a térségen újra ragyogott a nap, és szétteregette aranyabroszát; míg a távolban az árnyékba fúló Aracoeli utca mélyén ismét napsütéses pálmák tűntek elő.

- Amott a Capitolium! - mondta a kocsis.

A pap gyorsan előrehajolt. De csak egy zöld foltot látott a homályos folyosó végén. Szinte borzongott a meleg fény és hideg árny váratlanul változó, ellentétes hatása alatt. A Venezia-palota és a Jézus-templom előtt úgy érezte, mintha régen múlt napok éjszakájának hidege terülne a vállára; azután minden téren, az utak minden kiszélesedésénél megint fénybe léptek, az élet szelíd, vidám meleg derűjébe. A sárga napsugarak valósággal zuhogtak a háztetőkről, és elmetszették a lilás árnyakat. A homlokzatok között nagyon kéken, nagyon szelíden látszott az ég. Pierre úgy érezte, hogy sajátságos íze van a levegőnek is, valami ismeretlen gyümölcs íze, és ez csak fokozta benne a megérkezés lázát.

A Vittorio Emmanuele út szabálytalan vonala ellenére is szép, modern utca. Pierre bízvást bármelyik nagyobb városban képzelhette volna magát a hatalmas épületek láttára. Mikor azonban elhaladt a Cancelleria épülete - Bramante remekműve - előtt, a római reneszánsz jellegzetes emléke újabb csodálkozást váltott ki belőle, eszébe jutottak a már látott hatalmas, nehéz paloták, meztelen architektúrájukkal, óriás kőkockáikkal; kórházhoz vagy börtönhöz hasonlít valamennyi. Sose hitte volna, hogy ezek a híres római paloták ilyen fantáziátlanok, bájtalanok, hogy ennyire híjával vannak a külső pompának. Kétségkívül nagyon szépek, és idővel majd jobban megérti őket, de ezen még majd gondolkoznia kell.

A kocsi hirtelen elhagyta a népes Vittorio Emmanuele utat, kígyózó, szűk utcákba fordult, ahol csak nehezen haladhatott. Nyugalom és kopárság fogadta őket a szunnyadó, hideg óvárosban, amint kiértek a napsütésből és az újváros forgatagából. Pierre-nek eszébe jutott a buzgón tanulmányozott térkép, és sejtette, hogy közelednek a Giulia utcához, egyre növekvő kíváncsisága már szinte fájt, kétségbe volt esve, hogy nem láthat, hogy nem tudhat egyszerre többet. Az indulás óta érzett lázas izgalom, a meglepetés, hogy végül is egészen másmilyennek talált mindent, mint ahogy képzelte, a képzeletét érő megrázkódtatások fölkorbácsolták szenvedélyét - hevesen vágyott rá, hogy azonnal és egészen kielégítse kíváncsiságát. Alig múlt kilenc óra - előtte az egész délelőtt, hogy bemutatkozzék a Boccanera-palotában -, miért ne vitesse el magát most mindjárt a klasszikus helyre, a hegyre, ahonnan belátható a hét dombon elterülő egész Róma? A gondolat egyre jobban ingerelte, végül is határozott."

Émile Zola: Róma, Bartos Zoltán fordítása)