Este, mikor elérkezik a zárórák ideje, megindulnak lefelé a teret övező üzletek rolói, száraz nyikorgások, olajos siklások, a járdának tompán csapódó fém zaja, a lakatok kattanása vegyül a még mindig élénk forgalom sistergéséhez, a most épp behúzott nyakkal, fázós vállakkal siető gyalgosok talpainak cuppogásához, trappolásához. A hol frissen fazonírozott, hol évek óta porosodó kirakatok elé kecses rácsok, komor fémtáblák kerülnek, a tulajdonosok ízlése, üzleti érdekei szerint. 

A tér sarkában a középkori torony úgy gubbaszt az esőben, mint hajdan tövében a bejáratot őrző alabárdos. Ilyenkor a most a lábánál esténkén mormogva lerészegedő idegenből jött csövesek valami környékbeli fedett helyen, egy árkád alatt, egy pincéből nyíló domus mozaikján, fűtéscsövek melegében húzzák meg magukat. Az autók sietősen, magukat a lehető legkisebbre görbítve iparodnak át a tér derékszögben forduló sarkai körül, ablaktörlőjük oly sebesen jár, mintha az életük múlna rajta - víztől csatakos terelőkutyák, ahogy vakkantás nélkül szedik lábukat az akol párásan gőzőlgő fedele alá. A reflektorok fénye előttük siklik a macskakövön, belevetül a környező házakról leszakadó neonok, a mindig megvilágított kirakatok, a behejtatlan zsaluk között a magasban szikrázó csillárok, tompára takart állólámpák pászmáinak már-már kavalkádjába. A felhők függönyözte ég mögött valahol fent a már éppen nem telihold tányérja olykor-olykor szinte átsejlik a koszossürke gyolcskapcán. A placc közepén, akár a műtőasztalon fekvő test ruhából kitakart, meztelen és felvágott táj-szelete, a régi város egy urcarészlete kitakarva - jelenné tett múlt. A hajdani templomok apszisai, falmaradványai, oszloptöredékei fölé pineák tartanak ernyőt, mintha sietősen, szégyenlősen próbálnák takarni az obszcén módon feltárt belsőt - a nyugat hús-tabuja jajong, visong monoton és fájón. A rommezőt plexikerítés övezi, akár hajdan a kolóniákat a palánk vagy a kőfal, innen lehet szemlélődni befelé, lefelé, a magatehetetlen, kitakart, pőrére vetkeztetett, felhasított, úgy-ahogy toldott foldott, összetákolgatott múltat. Az egykorhoz tartozó, a most levegőjében fulladozó, málladozó matéria közt gyomból, szemétből, rozsdamentes rácsokból összehajigált jelen. 

A tér az amfiterátrum szögeltesen deformált mutációja, az igazi kocka-kolosszeum (amit a népnyelv ma így emleget, inne  jópár kilométerre magaslik a sztráda és a folyó fölgye felé). Külső karéján a házak tolakodása, ahogy az mindenütt van a városban, tetők, teraszok, falak nyomják, taszigálják egymást, akár a fény felé törő indák. Erre csupa csillogó ablak, valahol, a másik oldalakon pedig csak melankolikus, buta, sőt rosszindulatúvá nevelő vakság. A belső karéjt, a lelátó szélét a plexifal alkotja, amely mögül a jelen vizslathatja szemérmetlen, biztonságban trónolástól megvadult tekintettel a védtelenné tett, kiszolgáltatott, s ezért reménytelenül, örjöngően agresszív, s kisértetiesen csöndes múltat. Szótlansága teszi félelmetessé, ott ahol a halálsikolyt, de legalább elmúlás sercegését várná a felbuzgó vérre, reccsenő csontra éhes néző, csend honol. Csak állnak, hol szálegyenesen, hol meggörnyedve, hervenek, hol kinyúlva, hol összekuporodva a kövek, és néznek fel, vissza a plexipalánk mögé, tekintetüket az abalkokba fúrják. 

De ahogy a stadionban is ezerféle nyüzsgés, ezerféle élet hullámzik a lelátón, úgy itt is, a házak és a műanyagfal közé szorított sávban is hömölyög a most. A némaságot, a gyomok sarjadásának lassú mozgását, a szellőtől hajtott szemét lomha görgését, zaktatott, koordináltaltan motorikusságát csupa sietés övezi, még akkor is, ha szakad az eső, s a boltok már rég bezártak. Ha a jelenét tekinti körbe a szemlélő, egy pláza kifordított kockája juthat eszébe róla, egy öntőforma-negatív. A kockát övező üres tér alkotja a belső teret (a múlt vákuma), míg körben, a széleken mindaz, aminek ben kellene lennie - bárok, étteremek, bazárok, minden rendű és rangú üzletek, színház. A közösnég pedig a kettő határsávjában, egy vékonyka mezsgyén köröz, melyet belülről kerít a járműforgalom. Ahogyan itt az idő és a tér héjazódik, rétegződik, az magának a városnak a példázata - elenyésznek a megszokott igazodási pontok, struktúrák, rendek. Fekete lyuk, ahonnan, amiből nincs tovább, vagy inkább szingularitás, ameddig a világ takarója ér. Amúgy meg a kozmukus metafóra egy hatalmas blődség, a város csak kacagja, mert bizonyhogy van innen tovább, hisz a valaha voltból is volt tovább ahhoz, ami van, hát biztosan lesz ez még így se is, csak a szemlélő végessége, saját múlandósága akarja úgy látni, hogy ez a ne tovább. S ha szerencséje van, kiszúrja azt a pontot, ahonnan az egész tér kifordítható a sarkából, ahol feltörhető a varázs. A nulla, a semmi, ami köré az idő, a tér és az anyag rendeződik. (Ha szerncséje van, magának meg tudja találni ezt a megnyugtató magyarázatot az univerzális nemtörőmségben, az univerzum nemtörődömségében.) 

Ez a pont mondjuk lehet egy lehúzott redőny - az esőben csúszkáló fény bádogos fáradt tompasága mutatja, hogy ez a fémfüggöny évek óta moccanatlan. Festékcsíkok több rétege fonódik már egymásba rajta, színek, vonalak, talán (valószínűleg, egészen biztosan) szavak beavatatlanok számára felfejthetetlen üzenetei, amik már rég elvesztették aktualitásukat - holt nyelvek, archeológusokra váló, megfejtendő relikviák. A köszöb kopott márványlapjának fal-sarkában hol üveg, hol horpadt dobozok, hol csak a szél elől odakucorodó staniclik fázós, bőrig ázott apró tömege. A környező vakolat már mállani is elfelejt magára hagyott szenilizmusában. A bejárat felett csalóka tábla: vasánap zárva. Az úr napja itten úgy látszik, megkezdte az örökkévalóságot, annak felette pedig, együtt misztikus kontextusba rendeződve pedig a vakon tébláboló felirat: Bar Amore. A szerelem minden tragikuma és magánya immár az öröklétbe merevítve, feltörhetetlenül. Ami itt, ebben a városban, ebben a sajátos helyzetben még tragikusabb mélységet nyer, hiszen ez az a hely, ahol nem csak az emberi, s ezért törvénszerűen múlandó, mindig elfoszló szerelemnek kell laknia, hanem az örök, isteninek is, a soha véget nem érőn áradónak, a mindent áthatónak, a végtelen fluidumnak. Sós széltől, portól, szmogtól koptatott, most az eső pimasz, gyalázkodó tasliait némán tűrő, csupa karc, opálos plasztikbetűk, bennük, akár valami oktondi barlangi féreg, fényhez nem szokott áttetsző testében, kanyarognak a rég kiégett neonok. betű-hullák, hisz már a gáz is rég kiszökött belőlük. 

A bádogredőny mögött az üvegjatót a réseken mindig átfurakodó homokkvarc kristályocskák karistolják, csiszolják konokul, az odabent sötét butaságában a falról közönyösen pergő festékszemcsék rétegei ülik meg a hajdani bútorzatot, a kávéscsészéket, a poharakat, a valaha kacéran csillogó gépek karjait, éleit. A pulton az utolsó vendégek zsíros ujjnyomait, töredék-tenyerét rajzolja ki árulkodón a por, a padlón hasonlóképp az utolsó cipőtalpak barázdái rajzolódnak ki a márvány már beburkolózott foltjai fölött. Csupa holt anyag, ami lebomolhatott már rég lebomlott, elpárologtak már a szagok is. Alig néhány éves, de máris archeológiai lelőhely - ilyen lehetett valaha az a tmeplom is, ami valamikor a föld alá került, s mos tújra a tekintetektől szenved kitakartságában. Itt legalább koporsóba, szelencébe van zárva az, ami úgy van, hogy a már nincshez tartozik. Itt tényleg majdnem áll az idő, csak a homok órája pereg a falról.

Elfelejtette a világ a szerelem bárt, pedig valaha mekkora volt itt a nyüzsgés, de még mekkora! Úgy hírlett (még a világháló, a pontozós oldalak, a fórumok és csetszobák kora előtt volt ez), a pult mögötti tükör abból a patakvízből van fagyasztva, melyben Narcissus csodálta magát. Aki megáll itt akár csak egy kávéra is, s tekintete szerncsés módon elsikklik a szívfacsaróan vonzó pultosfiú bajuszának peckesen meredő kunkokorodása fölött, el a brillantintól vágyakat gerjesztő frizura síkosságán, s belenéz, biztosan szépnek, imádásra méltónak, szerelemre érdemesnek látja majd magát, s úgy lép ki újra éledő tekintettel, nyújtózó csontokkal és izmokkal, felpezsdült idegpályával a napra vagy az esőbe, hogy biztosan szembe fog vele jönni az, akire vár, egészen biztosan, még mielőtt elérné a legközelebbi sarkot. Aztán persze, mire odaért, az utca varázslata ki is seperte fejéből és szívéből a bizakodást, de legalább egy kávéért mindekinek lehetett néhány másodperce, amikor békére lelt saját magával, mert szépnek, vonzónak, másra érdemesnek tudta magát.

Van aki úgy tartja, messze földön mérnökök azért fejlesztették ki a telefonokon a kamerát, azért adták az emberiségnek a szelfi adományát, ezt a rettentese, szörnyű és mégis csábosan, ellenállhatatlanul gyönyörű varázslatot, hogy feledtessék a hiányt, ami a bár bezárása után uralta el a világot. De vannak olyanok is, akik szerint épp fordítva, valahol egy gonosz, féltékeny varázsló - aki nem csak a bár tükrét irigyelte, de rettenetesen utálta a várost is, mert egyszer itt mind földi, mind égi szerelmében rettenetesen megaláztatott, megszégyenült - azért építette meg ezt a masinériát, hogy tönkretegye a bárt, hogy a várostól eltántorítsa az oda keresni igyekvőket, hiszen, amit keresnek, könnyen megtalálni vélihetik immár a tenyérnyi képernyőben, a bitek, a pixelek szervezett struktúrába rendeződését jelző lenémított kattanásban. Bárhogy legyen is, azok, akik még most is, a szakadó esőben is, megállnak a téren arra a pár másodpercre, míg szájukat, tincseiket, a szemük körüli ráncokat beigazítják a nekik tetsző, az őket elbűvölő pozícióba, nem is gondolnak arra, nem is tudnak arról, hogy a mögöttük háttérnek beállított gubbasztó torony, árnnyá sötétült pínea, pőrén didergő kő még emlékszik azokra a kacér mosolyokra, amelyek a bár ajtaján hajdan kifordultak az akkori jelenbe, ami mára már csak nem is múlt (abból csak a benti vaksötétben kuksoló anyag maradt), hanem a nincs maga.