A város peremén, a talán sosem volt ipari forradalom romjai között, ahogy egy ezredfordulós metropoliszhoz illik, éjszakáról éjszakára felizzik a techno parazsa, a törött üvegtáblákat megremegeteti a monoton basszus, a csarnokok padlójának porát csoszogó, tapodó lábak verik fel (vagyis dehogy, hol vannak ezek az idők! ma már újrahasznosított gumipadló szőnyege nyeli el a léptek surrogását, dobogását), a felüljárók betonoszlopain, de még a túlnan húzódó szomorú házsorokon is a stroboszkóp és a reflektorpászták tükröződései, árnyvetései játszanak. A dílerek által jól tartott járőrök a lehúzott ablakban könyökölve merednek maguk elé, nehogy észre kelljen venni a ritmikus villanásokat, nehogy meg kelljen hallani a morajlást, amely mintha a város zsigereiből kelne, hogy négynegyedről négynegydre végigcikázzon minden élőn és élettelenen. 

A csarnokokban, mint hajdan a keresztények titkos miséin, révületet, a mindennapokból menekülést, feloldozást kereső, zaklatott, meghasonlott, bizonytalan és sziklakemény lelkek, a kiszámíthatóság unalmában váratlanra, kockázatra, veszélyre vágyó, vágyakozni vágyó, a vágyat akaró tömegek járulnak a ceremóniát vezénylő mester emelvénye elé; az pedig tanítását döngő hangrendszerekben, mély és magas hullámok rafinált együttesében nyilvánítja ki híveinek, akiket nem a napsugár érintése által életre keltett színes üvegminták, hanem robotok által gyártott krómtestbe szerelt nyalábok, képernyőkre vezényelt bitáradatok vonnak fénybe. Hogy ki mit keres itt, hogy ki mit hall meg, hogy melyik test hogyan reagál, hogy melyik elme mit tapasztal, foglalkozzanak vele a tudós  - ahelyett, hogy maga is beállna a körbe, ahelyett, hogy maga is a végsőkig feszítené izmait, pulzusát az egekbe pumpálná, csatakos ruháját magáról lehajigálná. Nem tudósok kellenek ide, hanem megszállott misszionáriusok, mártíriumra kész elvadult jámborok, és hol teremne belőlük dúsabb fürtökben, mint épp itt, e városban.

A techno már jó ideje a teológiai kutatások, elmélkedések tárgya. A beat, mint zsoltár, a dj mint a jó pásztornak vagy a seregek urának, a harag hangjának metaforája jóideje több, mint költői kép, egyesek számára alapos, hiteles megszemélyesítése, képbe öntése a mindenhatónak, a mixer és a hangfal pedig az új kőtábla, az új szent írás. Vagy épp ellenkezőleg, mindennek a legradikálisabb tagadása - maga a Semmi, a legmélyebb bugyor. (Nyilván eszükbe jut, de e helyütt nincs mód (és kedv, és akarat és tudás sem) a zene, a matematika és a metafizika össszefüggéseiről szóló évezredes diskurzust akár csak dióhéjba is gyömöszölni, a mostani viták, eszmecserék is hivatkozzák bőven az érveket és ellenérveket, idézik a felgyűjtött tapasztalatokat.) Az egyetemi fakultásokon, a számos könyvtár még számosabb kutatói asztalánál, a nagy paloták és kancelláriák folyosói zugaiban jó ideje folyik a sustorgás isten létezésének legújabb érveiről, a hit vadhajtásairól vagy a legigazabb, legközvetlenebb manifesztációiról. Közönség előtt nem publikált, mégis olvasott és interpretált értekezések, tézisfüzetek, pamfletek, esszék, tárcák, monográfiák sora tárgyalja: Isten a technoban lakozik, a technoban nyilatkozik meg, nyilatkoztat ki, Isten maga a techno - vagy a techno maga Isten (meg)tagadása. 

Erről persze a csarnokokban a mellkasát a basszusnak odatartó, idegszálait a felcsavarodó dallamnak odavető, testét, identitását feledő - vagy inkább felfüggesztő - tömegek mit sem tudnak, fogalmuk sincs arról, hogy súlyos beszélgetések tárgyai, vad viták, kegyetlen játszmák indukálói és érvei. Azok pedig a távolból figyelik, szemmel tartják őket,  akik kitalálják, szavakba foglalják, fogalmakba szuszakolják azt, ami a szavakon túl történik meg, mit sem tudnak arról, milyen az, amikor a pultban álló igaz pásztor (akár az, aki a tisztás partján, a magaslaton áll és kurta füttyeivel tereli a nyájat), megcsavarja a potmétert, fogalmuk nincs arról, mi is történik akkor, amikor egy másodperc kihagyás, az épp egy lélekzetvételnyi szünet után megdübben a mélynyomó, felvonyít egy magas hang, akárha az a bizonyos harsona harsanna, és valóban véget ér egy világ, meghasadnak a függönyök, hogy mögöttük, a sikolynyi repedés rései mögött feltáruljon az, ami se nem félelmetes, rettenetes, se nem csodás-gyönyörűséges, mert csekély a legnagyobb elme is ahhoz, hogy csak bele is markolhasson, hát még hogy megragadja.

A kegyelem ezen állapota nem szokványos, nem mindennapos megtörténés; a szektások között aprokrifokként terjednek a beszámolók azokról az éjjelekről, hajnalokról vagy éppen fényes nappalokról, amikor ez bekövetkezett. Amikor nem egy sarlatán, hanem egy valódi pásztor vezette a nyájat, amikor átvezette őket tengereken, megnyitotta a hegyek gyomrát, megmutatta, mi lakozik a Holdon túli világban. Mint ahogy nem minden vasárnapi misén, nem minden hajnali zsolozsmán, nem minden oltár elé borulásban, nem minden térdelésban mutatja meg magát, ahogy teljesen független ez attól, hogy ünnepbe öltözött-e az idő és a tér, vagy csak van a maga szokásos módján. 

Ezen apokrifoknak visszatérő tárgya egy tér a város sűrű szövetében. Egy hajdan büszke, ma romladozó paloták, rég lehúzva feledett redőnyök, lassan elmálló feliratok övezte tér, ahol pont ugyanúgy verődnek csordába a járművek, mint bárhol máshol (a motorháztetőt, a szélvédőt itt is belepi az esővel jövő szaharai homok), ahol a macskakő pont ugyanúgy hullámzik (taraján a esőben úgy siklik a fény, akár a leggondosabban vaxolt deszka), ahol a szemetet pont ugyanolyan ritkán söprik ki a sarokból (s ezért pont ugyanúgy kekeckendek az autók lemeztetőjén éjjel a sirályok), mint a város összes többi terén - ahova pont ugyanúgy be-becsap a kapatosan vonuló, a várostól rémült, zavarodott extázisba eső turisták, a tikkadt vásárlók vagy a közeli iskolából cigiszünetre kilebbenők ricsaja. Csakhogy aki a megfelelő pillanatban (az idő haladtának egy bizonyos pontján, amikor épp abban a testi és testen belüli-kívüli állapotban) érkezik el ide, magával a Ceremóniamesterrel találkozhat. Van itt egy szobor, az egyik koszosfehér homlokzatba épített, dús girlandokkal kerített fülkében egy dicsőséges Krisztus, amely körül a világítás olykor hirtelen szakadozni kezd, látszólag - az erre járó, az ezt tapasztaló arra méltatlan, illetve nem az alkalmas állapotban lévő számára - véletlenszerű kapkodásba, pislákolásba fog, ami pedig egyáltalán nem a értelmetlen áramköri zavar, hanem maga a kinyilatkoztatás. A hideg fehér fény (zaklatott? harmonikus? ki hogy érzi maga maga szerint) vibrálásában, vibrálásával üzen ott és akkor, itt és most az embernek a Teremtő. Fehér zaj, a fény és a hang eggyé olvadása, a membrán nélkül a gyomorba hatoló, a szívet szaggató, az idegeket kantárszárát iszonyatos erővel megrántó és zokogásig szeretettelin megsimogató hullám. Christus est techno. 

Mint minden szóbeszéd, mint minden titkos tudás, ez is terjed persze, mindenféle fülekbe eljut, éjjelenként magányos lelkek csakúgy, mint harcias csapatok járják az utcákat, próbálnak a tér nyomra bukkani, próbálják kifürkészni a Mindenható üzenetét. Még olyan is van, aki megpróbálja magát olyan direkt olyan állapotba juttatni, hogy megkapja, hogy kicsikarja a kegyelem állapotát. Még az is meglehet, hogy ott köröz a téren, le-fel járkál a szobor és a kihúnyó-felvillanó fény alatt, mégsem veszi észre, vagy nem hisz a saját szemének, szívének. A Kőkrisztus meg ott áll mozdulatlan a fel-felpislogó fehérségben, kezében a lándzsamód tartott feszület, lábát és csipőjét úgy rogyasztja, mint egy új barátjára váró utcakölyök, aki mindenét odadja, aztán kacagva magára hagyja azt, akit teljesen, egy örök életre magába habarított. 

S hogy én ezt magam honnan tudom? (Az még hagyján, hogy tudom-e, hanem, hogy el is mondom.) Hogy hallottam-e a fehér zajt, hogy álltam-e a DJ pultja alatt? Fülembe, kezembe jutott az apokrif szóbeszéd/irat? Hogy olvastam-e erről traktátust könyvtár homályában, internet bugyrában? Ugyan minek bizonygatnám ezt vagy azt, vagy az ellenkezőjét. Aki (nem) hiszi, járjon utána.