A tenger felől a külső kerületekig tolakodó ködpárában próbál távolságot tartani. Még minidg nem akarja elfogadni, hogy itt ácsorog, hogy még mindig nem ide való. Az idegenség kinyilvánítása a testbeszéddel nem csak a deklasszáltak utolsó vékonyka szála, ami a hajdanhoz köti, de védekezés is az inzultusok ellen, mert az el nem tanulható, örökölt mozdulatok - ahogy a táskát fogja, ahogy a hóna alatt szorítja az újságot, ahogy a telefonért nyúl a zsebbe, ahogy lábát keresztbe teszi, míg ácsorog - csak ingerült ellenrekaciókat provokálnak. Így inkább félreáll az ajtóban a beszálláskor, maga elé enged mindenkit.

A megálló - egyben hév állomás is, nyáron a plázsra hullámzó népek feszítik falait, ilyenkor inkább álmos kisvárosi indóház, épp oly málladozó, rozsdás, sose sepert - a város egyik kapuja is egyben, nem a modern népességrobbanás alakította, inkább az új plebs nyomakszik a falak közé a kétezer éve álló tornyok és árkádok árnyékában, mit sem törődve a kövekbe karcolt idővel, ezeknek aztán állhat itt a piramis (az idő múlásának és a felejtésnek emlékműve), vajon ki törődik még azzal, hogy mögötte porladt el Keats, Gramsci, Gadda teste, Shelley szíve, s még ki tudja hány idegen, akik egy álmot kergettek a romok között a helyiek hamisan csillogó tekintetétől követve. Vajon a buszra várók közül rajta kívül eszébe jut-e valakinek a sok történet, amit a vörössárga téglafalak öveznek, s vajon mi értelme tudni, hogy épp róluk, nekik próbáltak mondani azok ottan, a porrá lettek, fontosnak gondolt, nagy szavakat? Azért kel minden reggel útra, azért állja ki a sorát, azért kapaszkodik, hogy ezt a sok hiábavalóságot, vanitatum vantias, újra meg újra értelmesnek hazudja, hogy kiálljon a katedrára, és eljátssza, hogy nem csupa haszontalanság. 

Mikor a busz befékez, és szisszenve ajtót nyit, minden áldott (átkozott) reggel úgy helyezkedik, hogy a bal oldalra tapadjon, hogy hátat fordítson a másik félen emelkedő dombnak, hogy a melletük araszoló autók tetejét, a túlnan láncot fonó ablaksorokat lássa, ne pedig a kertek zöldjét, felettük a tetők, tornyok ki-kibukkanó csücskeit, de még a lejtő aljában felállított reklámtáblákat se. Alig várja, hogy a folyópartra kanyarodjanak, hogy kiérjenek a domb alól, hogy levegőt kajon a rá települő tömeg szorításából, Évek óta teszi meg ezt a távot nap mint nap oda és vissza, de még mindig nem szakadt fel a sóhaj, akár csak egyetlen kis nyögés, nyösszenés, de még a száj sarkában ránduló grimasz sem, amivel a test jelezné (ugyan kinek?!), hogy eltávozott a keserűség, a csalódottság, a kiábrándulás. Erre semmi esély, hisz ez a sóhaj, ez a grimasz őt magát semmisítené meg, számolná fel. Így inkább a koszosbarna víz fölé hajló platánokat bambulja, télen a csupasz ágak kuszaságát, tavasztól lombhullásig a napban, esőben, szmogban, szélben mindig más színű, más mintázatú levél-szőttest. A külföldiek azúrkéknek, aranysárgának, márványfehérnek látják ezt az országot, de a számára sokkal inkább a zöld és a barna foltjai egymásban folyó maszatja alkotja, ezét visel ő is mindig kopott kávészín velúr cipőt, kitérdelt khaki nadárgot és zakót (soha nem együttest, mindig más az anyag és az árnyalat), nyaka köré ezért kerít penészzöld sálat (nyakkendőt még hajdan sem hordott, épp ez jelezte, hogy ő nem holmi parvenű hivatalnok, nem elismerő tekintetért kolduló ficsúr): nem álca, nem katonásdit játszó ellenálló mimikrije ez, nem gerilla öltözet, hanem a város köveibe, flórájába, faunájába szervesülő létezés. 

De nincs is többje, pár rongya maradt, a többit elvette a családot felfaló nagybácsi, elvették a dombot, a házat, kiszakították abból a térből és időből, amelyet harminc évig az életnek tudott, akár egy terrotámadás túlélője, még mindig tanulja a légzést, járást, a beszédet, tanulja szájához emelni a poharat, csupa olyan mozdulat, melynek emléke bár elevenen él az izmokban, de ebben a másvilágban semmi sem tud úgy működni, mint odaát, mint odafent, az éjszaka pont megmászható köfalon túl, a magnóliafa alatt, a zsaluk mögött hűsölő nappaliban, melynek homályában négy generáció boldogsága és viszályai lehelték tele a szobát. A villát építő őse a csendes tercske kiválasztásakor még nem számolt, nem számolhatott az egy évszázad múlva erre szuszogó turistabuszokkal, a narancsliget csendjét felverő csoportokkal, ő a közeli kolostorok, templomok idáig kúszó tömjénillata, az Istent dicsőítő, mégis fájdalmasan magányos énekek foszlányai alatt akart megtelepedni. Az is csak az alapok ásásakor derült ki, hogy a talajréteg alatt - nem mintha itt volna benne bármi meglepő - egy érintetlen maradt patríciuslak rejtőzik, mozaikjait, freskóit évszázadokig, sőt inkább egy éveredig rejtette a kíváncsi, kíméletlen kurkászók elől a feledés törmelékje, földje. Mivel akkoriban még nem volt hatóság, aki szigorú tekintetét az építkezéseken tartotta volna, szépen, suttyomban a domus fölé húzta hát a maga házát úgy, hogy a pincéből egy csapóajtó nyitotta-zárta az időkaput, melyen át vissza lehetett csusszanni a múltba.

Mikor gyerek volt, kedves meséje volt Jamie, aki éjjelente egy csúszdán jutott a mesevilágba, neki csak pár fokot kellett kapaszkodni a létrán. Eleinte persze apja kísérte a felfedező utakon, ő vezette be  a titkos világ rejtelmeibe, az ő történetei építették fel azt, hogy később saját képzelete fűzze tovább a históriát, mikor az elcsendesült házban le-leszökött oda, mikor leereszkedett a múlt e mélységes kútjába. Volt idő, amijkor azt képzelte, varázsló lett, aki képes átugrani az idő szakadékán, képes valóvá bűvölni a már nincsent. A domb alatt az utcákon tüntetések söpörtek végig, robbanások és könnygáz füstje gomolygott, diáktársai délutánonként megváltották a világot, sarkaiból forgatták ki a dolgok rendjét, indulatos érvelésük, nagy szómonstrumaik gőgösen emelkedtek a város fölé, majd egetrázó robajjal zuhantak vissza alkotóikra, hogy azok végül a hatalom és a hedonizmus templomaiban leljenek menedéket s maguk építette gépszörnyek pusztulása elől, de ő mindebből semmit nem látott, a múltvilágban élt -  ezért is lett tanár egy középiskolában. Nem nevelni akarta a népet, mindössze csak abban a világban akart maradni, ahol otthon érezte magát. 

A varázsvilágba évek óta nincs már bejárása többé, az édenből kiűzetett. Még mindig emészti magát rajta, mi lehetett a bűne, vagy az apja, ősei mit követhettek el, hogy rá száll az atyák vétke. A magas hivatalokba emelkedett nagybácsi addig mesterkedett, szövetkezett, szervezkedett, kérvényezett és perelt, míg ki nem ebrudalta a házból, s nagy bőkezűen be nem tuszkolta abba a külvárosi lakásba, ahonnan reggelente metróra és buszra száll. Az ő Osama Bin-Ladene Pal Zileri öltönyt hord, reggelente hivatali autó várja azon a téren, ahol kisgyerekként ő rugdosta a falevelet, és ahová talán sosa többé be nem teszi a lábát. A világa romokban, a törmelék alól nem tudott mást kimenteni, csak pár mozdulatot és a beszéd ritmusát, dallamát, ami annyira idegen a boltban, ahol most vásárol, hogy a pénztáros csak a szemét mereszti, mi szél fújta vajon ide, ahol nem cizelláltan formázzák, építik a szavakat, hanem egymásra zúdítják, hagyják és élvezik, ahogy zabolátlan nyargal, ahogy parttalan hömölyög.