Vannak történetek, melyek még azelőtt születnek, hogy legyen, aki elmondja őket. A Városban vannak olyanok, melyek azelőttről valók, hogy a farkas első csöpp teje elcsöppent, mégis ide tartoznak, hisz előkészítették mindazt, ami aztán történt, azóta is történik. Ott van például a sziget meséje; nem az, amit az idegenvezetők darálnak a busz nyitott teraszán kuksolóknak, vagy amit az apácák adnak szájról szájra, s nem is az akadémikusok gondosan lábjegyzetelt tanulmányaiba foglalt tudás. De nem is a kövek története, nem a sodródó gallyaké, a tükör fölé hajló ágaké. Vagyis dehogynem, épp az övéké, na és egy hajóé, pontosabban háromé...

...hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren egészen bizonyosan túl, a messzi-messzi Keleten élt egyszer egy öreg király. Virágzó birodalmát egy kikötő fölé magasodó fellegvárból irányította, sós szellő járta, vaskos oszlopok övezte teraszáról, itt ült naphosszat trónusán, bölcseitől és vezéreitől övezve, lába alatt fullajtárok hada, akik szélsebesen vitték akaratát, élet-halál szavát az ország minden zugába. Ha pedig úgy tartotta kedve, elzavarta mindet, s egyedül röptette tekintetét a semmiből támadó, a napsütésben ragyogó, esőben nyákos fehér kockákból rótt rakpartra csapó hullámok hol tajtékos, hol selyemredős hátán. Ha egy szolga mégis meg merte lesni a nehéz függönyök rejtekéből, azt gondolhatta, a végtelent sóvárogja ő, aki az egész világnak parancsolt, s nem volt olyan gondolata, ami ne teljesülhetett volna. Hogy mi járt a király fejében, ki tudja, talán tényleg elvágyódott, talán egyszerűen csak belefáradt a sok kormányzásba, talán várt valamit, bármit, ami nem az akaratától függött, ami a kiszámíthatatlanság izgalmát adta, volna, valamit, amit végre nem ural. 

Hát, ha erre várt, egyszer csak megkapta az istenektől. Eljött az a délután, amikor a horizonton apró fekete pontok tűntek fel. Ott, ahol az ég és a víz összeér, még nem volt tiszta, madarak-e vagy hajók. Aztán ahogy mind közelebb kerültek, tisztán ki lehetett venni, hogy a vízhez tartoznak, nem a fellegekhez. A király egész addig várt a ridaóval, míg a vitorlák színét ki nem tudta venni. De mire meglátta a smaragdzöld fenyegetést, alatta már rég bolygott a város, csak a rémület zaja nem hatolt fel a teraszig. Mikor kiadta a parancsot, hogy készüljenek, mozogjanak, már mindenki rémült kapkodásban igyekezett menteni az irháját. A delfinfürge vitorlások oly rövid időn belül elérték a partot, hogy odafent, a teremben, még a palástot sem sikerült ládába hajtani, a koronát sem sikerült lakat alá tenni. Mire a kapura feltehették volna a vaskos ébenfa keresztrudat, a kalózok már a küszöbön tapodtak. Születéstől gyakorolt mozdulatokkal metszették a torkokat, osztották a szúrásokat, markolták az aranyat-ezüstöt, gyömöszölték zsákba a kelmét, s döfték az asszonyok, lányok ölét. Kivéve egyét, mert azért maga a vezér nyújtotta sodrottkötél izmú karját, s ragadta meg apja szeme láttára egyszerre állatian erőszakos és anyásan gondos ujjaival. A lány egy sikkantást sem hallatott, csak rémült antilop szemeivel kapaszkodott szülőjébe, akár a szerencsétlen préda jószág, aki nem hogy nem érti, mi történik vele, de még csak nem is tudja, csak ösztönei vijjogják, hogy halálos veszélyben az élete. Anyja már rég nem élt, atyja pedig mozdualtlan dermedve nézte végig, ahogy a kalózok fejedelme végighúzza a városon, le a fellegvár lépcsőin, a hajókhoz lejtő, kanyargós főutcán; húzta egyre maga után, de nem rángatta, mintha gondosan vigyázna, kár ne essék benne, ahogy a drága palástot, prémet szokás átemelni a pocsolya fölött.

A királyon kívül férfi nem maradt életben a támadás után, nők pedig a király elhurcolt lányán túl nem maradtak meg nem becstelenítettek. Mire a hegyi erődökből a felszálló füst riasztárásra eszmélő erősítés megérkezett, a vitorlák valahol a horizont felé félúton dűlöngéltek a jóllakott gályakígyó testek fölötött. Az uralkodót az egyik oszlophoz roskadva találták meg, percekig tartott, míg sikerült kirángatni katatóniájából. Ha egyik távoli rokona, egy derék, sok csatát látott harcos nem veszi a bátorságot, hogy felpofozza, talán élete végéig ott is marad - bár akkor nem sokáig tekeredett volna már a fonál. Amint magához tért, viszont rögtön emlékezett, mi is történt. Zokogott, hogy csak őt hagyták életben, nem tehetetlen düh tépte, nem is a bosszúvágy, hanem a rettenetes szégyen. Ahogy ott ült magába roskadva, könnytől áztatva a trónuson, odalépett hozzá a távoli rokon, aki nem minden remény nélkül pályázázott a leány kezére s vele a koronára, s addig sustorgott fülébe, míg a fejedelem le nem húzta ujjáról a mindenható rubintgyűrűt, s a herceg markába nem ejtette. Az pedig azon nyomban sarkon fordult, s nyargalt a szomszéd városba, ahonnan alkonyatkor ki is hajózott két vitorlással. Bár a rablóarmada már eltűnt a horizont mögött, s a vízre sötétség borult, biztos kézzel tartotta a vezérhajó kormánylapátját irányban. Ezen a tengeren mindenki jól ismerte a smaragd vitorlákat, ő is tudta, hová kell utánuk mennie, s azt is tudta, kivel kell útközben lepaktálnia, hogy letörhetetlen rohammal vegye be majd a szigetet, ahol majd visszaveheti mindazt, ami illeti. 

Napokig törték a hajóorron a sellők és a sárkányok a vizet, elől a smaragd, mögötte a rubin, bár nem látták a másikat, tudták, ott van valahol a látóhatár alatt. A herceg két hajója aztán egyszer csak irányt váltott, hogy a szövetséges kikötőjébe navigáljon, s pont ez volt a szerencséje, mintha a szelek istene súgta volna a tanácsot, kihez forduljon segítségért, míg ő játszi kacajjal lecsap a másik flottára. Hegymagas hullámokat kiáltott, villámokkal szórta meg az eget, irgalmat nem ismerő duhajsággal játszotta el soktucatnyi matróz életét. Szakadtak a vásznak, ropogtak a deszkák, egyik gálya a másik után fordult orral a haragos ég felé, egyedül a vezéré vészelte át a dühöngést. A kapitányi fülkében a kalózok fejedelme mindvégig szorosan ölelte magához rablott kincsét, tudta, a hajóért, a legénységért mit sem tehet, legalább a zsákmányt próbálta menteni. Történt valami viszont ezekben az órákban mindekettejük szívében, mert mire csak lecsillapodott az orkán, s kiléptek a fedélzetre, hogy szemügyre vegyék, amint a tépett vásznak ernyedten lógtak a félrecsavarodott árbócfákon, hogy körbenézzenek, s lássák, amint immár egyes egyedül bukdácsolnak a tükrösre simult tengeren, melyben a halak oly vidám monotóniával fickándoztak, mintha a világ kezdete óta tartana ez a derű, mire körbeszemlélték a világot, azon vették észre magukat, hogy kéz a kézben állnak, s a szorítás immár kölcsönös. Nem a ragadozó markolja a prédát, hanem egymásba kapaszkodik kétszer ött ujj, mert a fonódásban talál rá a biztonságra, a bizonyosságra. 

Egész nap csak álltak fent a taton, s szerették, hogy élnek, hogy túléltek, s hogy összeértek. Bal kéz felől a láthatár hosszában part derengett, talán magas hegyek lánca. Jobb kéz felől, a gyengülő nap ezüstútján két sötét sziluett emelkedett mind magasabbra. nem kellett, hogy közelebb érjenek, tudták, üldözőik elé sodorta őket a viharos szelek komisz istene. Nem volt más választás, a part felé irányították a hajót, az elgyötört emberek új erőre kapva próbáltak szelet fogni a rongyos vitorlákba, s minden maradék akaratukat az evezőknek feszítették, hogy  fedezékbe juthassanak, bár nem tudhatták, ki vagy mi várja majd őket a hegyek lábainál.

Már egész közel jártak - mögöttük már dölyfösen, győzelemittasan domborodtak a vörös vásznak - mikor arra lettek figyelmesek, hogy a víz egy sávban barnás színűre vált - folyó torkolata volt a közelben. Azonnal arra fordultak, s hamarosan már a sekélyke, de még épp hajózható ellenárban haladtak mind jobban fáradó evezőcsapásokkal. Szerencsére a kanyargó folyó partjain húzódó erdős lankák hamar eltakarták szemük elől az üldözőket, már ez is elég volt ahhoz, hogy remény szorítsa szorosabbra a lapátokon a fogást. Egész addig, míg egyszer csak alulról mint érdesebb, mint kvarcosabb sustorgás nem forgácsolta szét - homokpadra futottak. Tudták, percek kérdése, s a mögöttük hagoytt kanyaron túl feltűnnek a bosszúra éhesek. A lánynak örülni kellett volna, hogy közel a szabadulás, de mostmár ő remegett a legjobban, s ha lehet, még erősebben fonta ujjait a férfiéba. Volt, aki azt kiáltotta, ússzanak partra. Az egyik oldalon mocsarat ígért a nádas a dombok között, a másik meredekebb parton fák sűrűje, ott talán még lett is volna rejtek, de nem tudhatták, ki mi várja őket, s az is bizonyos volt, hogy a náluk jóval frissebb ellenség gyorsan utóléri őket, rájuk talál.

Míg a férfiak azon civakodtak, mi tévők legyenek, a lány - ujjai akár a vaslánc a másik ujjain - mormogni kezdett. Maga sem tudta volna megmondani, honnan előbűvölt igéket, talán nagyanyja vagy a dajka erdei mondásait, amivel népe a hegyek, a vadon isteneit hívta védelemért, mikor veszedelem zúdult falvaikra, városaikra, s ők a hegyek árnyékának oltalmába, az erdő ölelésébe futottak menedékért. A lány csak mondta és mondta a monoton verseket, kántálta a réges régi imát, míg a folyó sekély medre, lassúdad folyása meg nem elevendett, és kövek nem kezdtek görögni a hajó körül. Először úgy tűnt összezúzzák, de hamar sziget kezdett épülni a gálya palánkja mentén, követve annak formáját. Még tapadtak egymáshoz a kövek, mikor közeiből fák, cserjék sarjadtak elő a lány hangjának hívására, lomb sűrűsödött, tüske pattant, s alig pár perc múltán sűrű bozót borult a fedélzetre, rejtette körbe a gályát. Pont időben, mert alig ültek el a kikelet neszei, feltűnt az üldözők árbóccsúcsa a kanyarulatban. A menekülők lélegzetvisszafolytva figyelték, amint elhaladnak mellettük - az ágakon-bogokon befelé kémelelve, de tekintetükkel át nem hatolva a kuszaságon -, s amint pár órával később vissza nem csorognak a tenger felé.

Mit gondolhattak, hová tűnt a préda? A menekültek soha nem tudták meg - valószínűleg az istenek akaratát találták meg benne, ahogyan a csodás megszabadulás is egyértelműen a jóakaratú égiek műve volt az immár fellélegző, s örömtől egymásnak roskadó túlélők szerint.

Hogy aztán hová lett a kalózvezér és a lány, mi lett a legénység sorsa, krónikák, kőbe vésett feliratok, a szigeten hagyott övcsatok és kardgombok híján soha ki nem derült, de történetükre emlékezett, emlékszik mindenki, aki átsétál a szigeten, s meghallja a templom, a kórház, a híd kövei között még mindig neszező vadon sustorgását.