A bejárat széthajtott üveglapjain túl, két oldalt pult fut végig a helyiség hosszában, jobbra az apa, balra a fiú, az egyik a pénztár, a másik a kávégép mögött. Negyven fölött biztosan tudja az ember, hogy a legtöbb, amit az életben elérhet, ha derűben öregszik meg, s ha látja, ahogy hónapról hónapra, évről évre mind hosszabb lesz a fia hátán a raszta tincs.

Ahogy telnek a hetek, lassan szövődnek a kapcsolatok hálói, ezekből is rajzolódnak azok a minták, melyek a Városról való tapasztalat és az ismeret (tudás?) mintáit adják, egyik születik a másik után, egymásra rajzolódva, egymásba fonódva, hogy emberi arcokra, a tárgyakban ragadt tükröződésekre, a falrepedésekben megrekedő hangokra, kapuk mögé falazott mozgásokra vetüljenek, hogy általuk próbáljam megtalálni a megfejtést a tükröződésekre, a hangokra, a mozgásokra.

Szaporodnak egyre, halmozódnak a tapasztalások, az ismeretek, de a fel-felszakadó vakolatrétegeken át felfeslő múltak, a festékkel, kőporral, faforgáccsal együtt máló titkok valószínűleg soha nem fognak addig erodálódni, hogy egy bokacsavaró macskakőre lépve valamikor is azt mondjam, végre itthon vagyok. Mint ahogy már azt sem mondom, mikor a csontomba hasít az ismerős fájdalom, hogy ez ismeretlen, idegen, még új. Keményen fizetek azért, hogy megismerem a kövek apró egyenetlenségeit, ahogy kitapasztalom a kávék zamatát, az olajok zöldjét, a kártyaleolvasók sebességét, a lépcsőházak félhomályát, a liftek horkanását, a padlók csikorgását, az ablakok alatt sziszegő szelet, a megismeréssel elhalkul az ismeretlen, az idegen keltette vibrálás, de a határsávnál bentebb sose jutok, az ottból az ittbe sose vergődöm át. Azért a senki földjének is megvan a maga érdekessége, például az, hogy amíg ott téblábol az ember, meresztgeti szemét a jövés-menésre, ahogy fürkészi a tereket, az idő félelmetesen fenséges masinériáját, rendre felpattan a fogaskerekekre zárt bádogfedlap, s a kiszűrődő szakadtatlan zaj és zörej, a gépezet kattogása, surrogása itt hallgatva hol melankolikus, hol derűs dallamá formálódik.

Elég befordulni egy sarkon, elég csak elkalandozni a tekintetnek egy emeleti ablak felé, elég megszomjazni, s megállni egy pult előtt, és máris az idő valamely örökzöld slágerét shazamozza ki a beépített applikációm. Az egymással szemben tevő-vevő apa és fia az idő meg nem szakadó gépsorának, végtelen egymásba kapaszkodó dirib-darabjainak békességéről dudorásznak. A mindig elmúlással megbékélés biztonságát találják meg emberöltőről emberöltőre, ahogy a két férfi tekintete újra meg újra a másikra akad, a legegyszerűbb napi rutin, a sokszázadik mozdulatismétlés -  ahogy az öreg ujja végigfut a pénztárgép billentyűin, ahogy a fiatal ráhúzza a csészére a forróvizes kart - nem a beletörődés, a kimért sors előtt meggörnyedő váll, a belemeszesedő csigolya szenvedés-színháza, hanem az élet rendjének elfogadását megvalló misztériumjáték.

Mindehhez megvan a tökéletes kulissza is, az a tér, amelyben négyszáz éve biztosan kávét mérnek (bizonyítja a pult oldalába illesztett hajdani rézmetszet kópiája), s amelyben immár százharminc éve váltják egymás apák és fiúk. Relikviákkal tele a két helyiség, szép rendben közszemlére tétetik a kávémozsár, melyből még talán Casanovának mérték itt a feketét, fölötte a dédapák idejéből való kézipörkölő, sarokban a nagyapa pékkemencéje, az apa ifjúságának kedvenc italai, a telefon, melyen a fiú anyjának udvarolt, s melyben talán akkor csengett utoljára zseton, mikor srác először hívott randevúra egy lányt, hogy együtt tüntessenek a Falcone bírót ért gyalázatos merénylet ellen. A közszemlére tett mini vendéglátó múzeum nem megcsinált díszlet, nem vendégcsapda, hanem egy tárgyakban elmesélt családregény.

És ha a érdeklődéssel, s némi idővel állapodik meg pár perce is akár a kliens, megkapja hozzá a tárlatvezetést is, nem azért, mert ettől több lesz a bevétel, nem is dicsekvésből, hanem mert muszáj időről időre kimondani azt a tapasztalatot, amit e tárgyak hordoznak, muszáj átadni azt az üzenetet, hogy meglehet, az idő elmúlik fölöttünk, ezzel mit tenni nem lehet, de ha szerencsénk van (ha velünk a sors kegye, az úr jóakarata stb.), a tárgyak felületére tapadó mozdulatunk, és mindenek előtt a fiaink szemében megőrződő tekintetünk, szavaikban továbbélő hangunk ki tudja cselezni az időt, az elmúlást.