"Egy utcasarkon találkoztak, a hely Carmelo számára a világ legnyíltabb, legtermészetesebb, legártatlanabb pontja ‹         ›; a sarkot egy fal képezte, az egyik oldalról egy, a város által immár bekebelezett, hajdani külterületi út, ami Carmelo elmondása alapján a Casal Bertone nevezetű helyhez vitt. Nem volt világos, mi van a fal mögött, valami raktár, elhagyatott gyár, ki tudja. Az éjszaka uralta azt a helyet. A sarkon volt közlekedési lámpa is, a hajdani külterületi út itt torkollt a Prenestinába. Abban az órában leírhatatlanul nagy volt a forgalom. Végeláthatatlan kocsisor állt a lámpa előtt, akár egy csatorna, ami a város (Carlo számára most kozmikus távolságba tűnt) központjából vezeti el a vizet. A kereszteződésen túl, az út egyik oldalán fekete füves terület húzódótt pár barakk maradványaival, a másikon pedig, kicsit távolabb, hideg és kékes párában úszó, felhőtlen égbe vesző bérházak kátrányos falai. Az előttük elterülő üres térségen egy cirkusz ütött tábort (igen, egy cirkusz!), a tér közepén magányos, kis rózsaszín építmény, csillogó fényekkel kivilágított bár, méghozzá egy villamosmegálló közetlen szomszédságában, így tömve volt emberekkel, idősekkel és öregekkel, meg egy csapat ronda, hosszú hajú, csenevész vagy kövéren széles vállú fiatal kölyökkel. A háttérben autóbuszokkal zsúfolt végállomás és egy mozi, egyszóval, a pokol.

Carlo a járda mellett parkolt el autójával, a jelzőlámpa közelsége miatt nyilván tilosban. De mit volt tenni? Mellette nyilvános vizelde, virágárus, újságosbodé, egy kevéssé fontos autóbusz megállójáról már nem is szólva, ami egy ki tudja mióta itt álló vén fa alatt bújt meg. Szóval Carlo autója körül volt nyüzsi rendesen. A legmegfelelőbb hely annak, aki egyedül kíván lenni, a föld alá akar süllyedni. A vágy, hogy Carmelo birtokolja, Carlo számára élet-halál kérdés volt, s noha annak a valószínűsége, hogy ez hamarosan bekövetkezik, igen nagy volt, Carlo teljesen ledermedt, lefagyott: a birtoklás elképzelt gesztusai borzasztóan egyszerűek voltak. És mégis, mikor Carmelo felbukkant, jobban mondva, testében manifesztálódott a sarok mögül előtűnve, minden megint olyan titokzatos és komplikált lett, annyira félelmetesen bonyolult, hogy Carlo majd’ elájult. Ezzel ellentétben Carmelo, úgy látszott, a lehető legtermészetesebben kezeli a helyzetet. Ki tudja, hányszor csusszant már be sarkon rá váró autókba.

Egy se nem régi, se nem új utcán hajtottak végig, melyet oromdíszekhez hasonlító, kereszteket és egyéb vallásos szimbólumokat ábrázoló, színes égőkből kirakott lámpasor díszkivilágítása fedett be. Elértek egy, az előzőhöz hasonló, közlekedési lámpához, ám az e kereszteződésbe központ felől érkező, lejtős utca keskenyebb volt, az autósor pedig csak jobban összetorlódott. Ráfordultak, a város széle felé haladtak, öreg házak közt gurultak, melyekhez csak olykor-olykor vegyült egy-egy újabb, az utcára hajoló épület, a kivilágított ablakaik mögött mindta csak üresség bújt volna meg; két oldalt öreg keresztutcák vesztek a semmibe, mintha sáros péppel borított mezőkre vittek volna. Föntebb az út kiszélesedett, a sötétbe torkolló, kőfalak és drótkerítések szegélyezte utcák is szélesebbek lettek. A házak homlokzata hagyományos színekre, rozsdabarnára, szürkéskékre festve. A táj fölött ködpára feketéllett.

«Még, még» mondta nyugodtan Carmelo, szavait olyan gesztussal kísérve, amit egy polgár sem tudott volna megtenni, s aminek nem lehetett nem engedelmeskedni. Az út, a ködfátyol alatt, egészen kiszélesedett, balra, a sötétben, nagy épületek álltak ritkás rendben, papi kollégiumok, virágkertészetek, jobbra egy hatalmas, fekete mezzo nyílt, felette a fátyol világosabbnak tűnt, láthatóvá téve a távoli tájat, házak újabb sorait, egy másik lakótelepet. A horizonton mintha világos cementfal és vörösen pislákoló ablakok sora let volna a kulisszára festve, itt kelt fel a hold, a fátyol hosszúkás hasadékában. A rés szélei mintha meszelve lettek volna, a feljövő hold fénye a táj lilás földszínére és hullafehérjére vetült. A mező sivár, kietlen táján át húzódó út sötétbe burkolózó, idő ostromolta, pislákoló ablakrések felé futott, fénysoruk egy másik, régebben épült lakótelep fűrészfogszerű körvonalat sejtette a távolban, ahonnan nagy csörömpölve villamos közeledett; hiába volt vadonatúj járgány, az összképet felvidítani nemigen tudta. A villamos betonból épült, szintén vadonatúj fedett megállójánál, amely, mintha lebegett volna a törmelék borította régi, használaton kívüli út és az éép hogy csak elkészült új szakasz között, Carmelo, szinte bosszús tekintettel kísért gesztussal jelezte, hogy álljanak meg.

A hatalmas, sötét mező és a páracseppek alkotta pokoli ködfátyol felé egy kapaszkodó húzódott fel, alacsony növésű pineák sora állt rajta, sőt lent, a leaszfaltozott részen is állt belőlük vagy egy tucat. Az elhagyatott, a táj szomorúságát, s méginkább a most valószínűleg színes égősorokkal díszített, szegény lakótelepek kis egérlyukainak vígasztalanságát magukon hordozó fák között tűz fénye remegett, olyna, mint a kurvák rakta útmenti tüzek. A tűz körül rongyos, szutykos kölykök ácsorogtak, feketék, akár a szénégetők. Az utat bámulták. Egyikőjük már szinte felnőtt volt, s talán épp ezért, talán mert már ismerte az élet megaláztatásait, s a sorsot, ami mindegyikőjükre vár, elkülönült a többiektől, akár egy idegen, aki a maga munkáját végzi. A másik kettő kissebb, valóban gyerek még. Ezért fordították rosszul takart kíváncsisággal, várakozással teli, csillogó tekintetüket az útra. Rongyokba voltak öltözve, ‹      › könnyű nyári nadrágba, zárt, de kinyúlt nyakú gyapjútrikóba, mely alól kibukkant koszos, gyönge állatokéra emlékeztetően zsenge bőrük. Arcuk szinte áttetsző, a velük született gyengeség jeleként; míg egyikőjük szeme zsiványul szikrázott, mintegy megmutatva, hogy gazdája tolvaj, bűnöző lesz, a másik tekintete réveteg volt, akár a polgárok fiainak, mintha méltóságát akarná ezzel is őrizni. Carlo autóját bámulták, abba a testtartásba merevedve, amit odafordultukban vettek fel. A lángnyelvek megvilágították koromfekete képüket, melyekből előszikráztak a sanda, mozdulatlan, kifejezéstelen tekintetek. Volt még egy negyedik társuk is, akit először észre sem lehetett venni, a tűz körül, a harmatos füvön felhalmozott zsákkupacon hevert, takaróba burkolózva. A vacokból csak sápadt, szinte sárga, kerek arca kukucskált elő. Ő is Carlo autóját nézte, ám az álmosság erősebb volt, szemhéja rá-rácsukódott ködös, szinte vaksi tekintetére.

«Fordujj meg» mondta Carmelo szórakozottan, egy idegenvezető magabiztosságával, aki, miután alaposan körülnézett, észreveszi, hogy nem jó úton jár, és másfelé kell menni. Carlo pedig, akár az engedelmes turista, tette, amit mondott. Gázt adott, és egy U-kanyarral elindult arra, amerről jöttek. Párszáz méterrel később Carmelo újabb parancsot adott ki: «Csűrj be barra». Carlo pedig, szinte fuldokolva a boldogságban, hogy vakon, szófogadón engedelmeskedhet, befordult egy kis mellékutcába, ami egy jellegtelen, alacsonyabb bérházakból álló épületcsoport mögött a sötét semmibe tartott, valószínűleg a széles út mentén húzódó sivár térség másik oldalát követve. Valóban így is volt. Két-három kanyar után az út egy hídon vitt át, elhaladt egy kupac barakk mellett, majd nyílegyenesen a nagy kupola köré épült fűrészfog-lakótelep és a horizont fölötti felhőkben tátongó seb felé tartott – ez a látvány korábban jobb kéz felől tűnt fel a repülőtér méretű rét túlsó végében.

A kies térség mentén, a téli fű szúrós csomóin, a szemétkupacokon, földhányásokon itt is tüzek pislákoltak. Jókora távolság választotta el őket, akárha őrtüzek lettek volna. Az első mellett színtelen fényű, az égő gumiabroncsból szálló fekete füstglóriával övezett kurva, még combig sem érő vörös miniszoknyában, fekete ridiküllel. Mellette, az útnak háttal egy kuncsaft, örgemberes rongyokban, melyekben szinte elveszett a görnyedt test. A távolabbi tüzek mellett is ki lehetett venni a magányos árnyalakok sziluettjeit.

«Itt ájj meg» szólt nyugodt hangon Carmelo. Az első két tűz közötti szakasznál jártak, a mezsgye sötét, magas kaptatója mellett, mely mögötte a rét rothadó kupacai. Carlo egy hosszú léckerítésen nyíló, félig kitárt kapu mellett állította le az autót. A kerítés mögött egy sportpálya űrjét rejtette a sötét. Túlnan tél szaggatta, mégis levelekkel sűrűn borított sövény, aztán ismét egy másik lakótelep. Alacsony épületekből, barakkokból állt, csak itt-ott magasodott ki pár három-, négyszintes, szürke, csupasz bérház, amit vidéki kőműves mesterek húztak fel, s vakolatlan maradtak. Ez is hatalmas telep volt, az ablakokból melankolikus fény szűrődött ki; az ég azon szeletén, amely előtt a házak emelkedtek, a nap alkonyat után is hagyott egy rejtélyes fény-csíkot.

Carmelo kiszállt az autóból, nagy vagányul megigazgatta felhajtott gallérú, fehér ballonját. Szemei szinte kacagtak. Carlo követte, úgy érezte, meztelen a szabad ég alatt – a különös módon enyhe levegőben –, ebben a negyedben; a közel-keleti városok, Damaszkusz vagy Kairó peremkerületei jutottak eszébe, ahol korábban idegenként járt, arra ítélve, hogy maga körül mindent egzotikusnak, a történelemtől elzártnak érezzen."

(Pier Paolo Pasolini, Olaj, Puskás István fordítása)