Pier Paolo Pasolini
A Dél hajnala
II.
Visszatérek...új világ van ezen az estén
mikor nem történik semmi – csak
hajtok az autóval – nézem az ég
azúrjában a Presestino házait –
nézem, észre sem veszem, de
az este kékjébe merült külvárosi házak
képe maga lesz a világ
(tényleg? kérdik majd, hogyhogy nem az élet?)
– itt apró, penészes, fehér kérgű házak
amott egész magasak, földszínű szigetek
csodásan lebegnek a füstben a csupa kátyú
félbehagyott utak űrje felett
sárba süppedve, elhagyott földhányások
kertek romjai, árva cserjék – minden néma
akár az éjszaka csöndje délben.
Az emberek meg
akik ebben az órában a Prenestinót járják
beleolvadnak a merengő fényű
égkék álmatag sávjaiba
– mintha az alkony soha nem
akarna éjjé válni – mintha tudnák
a villamosra várva, az ablakban
az ember igazi sorsa a szenvedés –
s már-már derűsek ettől, kisdedjeikkel
gondjaikkal, örök estéjükkel –
ó az emberi lét bája
a lét ami úgy történik meg, mintha
igaz volna a tájban, ahol a test csak
távoli valóság, csak egy szegény pára.
Visszatérek, s mielőtt a találkozómra mennék
Carlóhoz vagy a Cartonéba, Ninóhoz a Rasella utcába
Ninóhoz a Borgognone utcába, azon a környéken járok
ahová kevés személyes kapcsolatom köt...
Két-három villamos, testvéreim ezrei
(a presszó fénye az aszfalton csillog
a szegénység felett érzett, de elnyomott
fájdalom, a sárban, az új házsorok alatt
hazatérés fájdalma)
testvéreim, akik küzdenek, egymást ütik, átkozzák
egy talpalattnyi helyért a villamoson a sötétben
az estében, ami tudomást sem vesz róluk, megtéveszti őket:
egy ősi külvároshoz
tartoznak, s ettől azt hiszik, valóságosak.
Újra rátalálok vénséges szívemre, előtte adómat
lenyelt, utálatos könnyekkel róvom le
számban a vörös zászló szavai
szavak, melyeket mindenki tud, s mindenki tudja
hogyan hallgattassa el.
Semmi sem változott! Még mindig az Ötvenes években
vagyunk! A Negyvenes években vagyunk! Fegyverbe!
De az este minden fájdalomnál erősebb.
A két-három villamos győzedelmeskedik
a munkásos ezrei felett, a flaszter
a vacsora utáni világé, a sárban derűsen
csillan meg a biliárdszalon fénye
a kevés maradék ember sorban áll a sirokkóban
az ezeréj egyikén a villamost várja
ami a sötét külvárosba szállítja.
A Forradalom nem több egy érzetnél.
