Kedves Olvasó most néző leszel, kezdődik vetítés. Sötét vásznat, monitort képzelj, a sötétben csak sercegés hallatszik; ahogy lassan elkezd világosodni egy folt – nem elektronikusan fehér, hanem lágyabb sárga a fény – kiveszed egy lúdtoll hegyét, ahogy a papíron szánt, ki tudod venni a fehér rostokat is, s rajta a feketén kanyargó vonalat, az energikus mozdulatok apró rezdüléseitől egyenetlen vastagsággal; a vonások körben apró pöttyöket, de soha nem pacákat ejtenek.

 A fókusz tágulni kezd, mostmár látod a hol halvány, hol még frissen élénk kékesszürke foltokat az ujjakon, a kézfejen (lehetne hullafolt is, múlóban lévő betegség jele, de ez tinta, az évtizedek alatt a bőrbe ivódott anyag, akár valami tetoválás), aztán a fodros, patyolat ingujj, azon is apró pontok, látod a kar finom motorikus mozgását is, majd a görnyedt hátat, ami az ing alatt beteges görbeséget mutat. Nem születéstől fogva dudorodó púp, hanem az asztal felett, bizonyára hunyorogva, levedző szemmel gubbasztó hát torzulata. Csak elképezni tudod, mert tapasztalatod nincs arról, milyen is villanyfény nélkül, gyertyalángnál olvasni száz és száz oldalakat, milyen is tollal körmölni szavak ezreit, így nem tudhatod, hogyan sajdul a hát, hogyan nő a bütyök az ujjon, hogyan éget a szem, s hogyan homályosodik a látás.  

Most épp leteszi a tollat, feláll, próbál nyújtózkodni, de a csontokra tapadt izmok már nem engedik, pár lépés az ablak, miattad lép oda, hogy mögötte állva kiláthass az utcára. Az ő szeme hozzá van szokva a kint sötéthez, a tiédnek eltart egy darabig, míg kiveszed  szemközti ház homlokzatát. Travertinszín lehet, a barokk kőkeretes ablakokat fatáblák zárják vagy súlyosan omló függönyök, épp olyan, mint a férfi teste mellett a képet szegélyezi, ahogy elhúzza, hogy kitekintsen, kitekintsünk; lehetne akár tükörkép is, csak odaát nem áll senki az üveg mögött.  Ez még az a kor, amikor ismeretlen volt a közvilágítást, csak a valahol balra lent található kapuk lanternái szórnak némi derengést az utcára, ami még nem is kövezett. A városhoz régiségéhez, ódivatúságához ma annyira hozzátartozó kékesszürke kövek még a hegyek mélyén várakoznak.

A kéz előre nyúlt, kilincset fog, ablakot nyit, hogy szippantson egyet a kinti levegőből. Téli csípős hideg vagy nyári langyosság, ennyiből még ki nem derül. Mint ahogy a szagokat is csak hozzá tudod képzelni. A gépek előtti világ illatai ezek, álltai és emberi ürülék, esetleg növények, a folyótól talán idáig is bekúszó iszap szagának, az emberi testek párlatának valamilyen keveréke, ami esetleg a világításra használt faggyú, a mosószappan, a készülő étel nyomai vegyülnek. Mire összeállítod a képzeletbeli eleget, a kéz már zárja is vissza az ablakot, s a férfi fordul is feléd, hogy visszaüljön az asztalhoz. Most találkoztok szembe. Gyorsan, kórosan gyorsan öregedő, még fiatal férfi, kopaszodó homlokkal, tintaszürke táskákkal a szeme alatt, a szoba árnyai ülik meg az arcon végigfutó ráncokat. Valahogy így képzeled a melankóliát, azt a gondba merült több mint bánatot, ami akkor uralta a nyugati világot, amikor még nem ismerte a spleent, de már elfordult az otiumtól. Látni véled, hogy nem az ország gondja telepszik lelkére, ül ki arcára, akár a kikötővárosokban a falakra kicsapódó, az anyago kérlelhetetlen lassúsággal elemésztő só, nem is a szerelmi bánat jeleit viseli magán, ez a saját gondolataiból világot építő, önnön magányában bolyongó ember komorsága, aki tudja, hogy elvesztett valamit, de nem tudja, mit, mert soha nem volt róla tapasztalása, csak a fejében létezett, csak olvasott róla. Vagy még az sem, még szavakban sem öltött formát számára, csak valami felfoghatatlan homályként dereng világának szűkös határai mögött. 

Ám az arcba vésődött búbánat felett mintha most valami könnyedség lebegne, nem igazán saját még, a testre huppanó fátyol, talán a gyertya lángja teszi, ahogy apró, kecses mozdulatokkal táncolja körbe a szobát, de ahogy hátráltok az asztal felé, ahogy a férfi közelít, majd letelepszik (te a képzeletbeli film trükkjével egyszerre, mint valami kísértet, átcsusszansz az anyagon, s máris a másik oldalról figyeled) a papír felé, s egyértelmű derűvel kapja fel a tollat, mártja a kalamárisba, s nyomja a fehér lapnak, mintha ez a fátyol egyre jobban felvenné a test formáit, ami viszont épp tőle alakot vált, szinte észrevétlen mértékben, de átalakul.

Először azt hiszed, pusztán az írás, a betű formálásának öröme ez, aztán ahogy magában motyog maga előtt, s olykor szabad jobb kezével önkéntelenül is végigsimít az asztalon heverő könyvön (nyitva van, veressorokat veszel ki az enyhén egymásba forduló oldalakon), az az érzésed támad, hogy ezt az örömöt valami más táplálja, a saját szavak mögött más valaki szavai, a könyv lapjain futó szavak fűtik ezt a – mostmár talán ki lehet mondani – jókedvet. Nem vulkanikus kavargás ez, még csak nem is máglya felcsapó lángja, inkább a gyertya pislákolásával rokon, de akkor is van benne melegség, van benne mozgás, van benne élet.

Sőt, az ide-oda tekergőzésben, siklásban, a két kéz egymástól független mozgásában (az egyiket a tudat vezeti, a másikat az, ami mögötte van) nem hogy élet van, de van valami kifejezetten erotikus. A vágy, a másikra irányuló kívánás, két test egymást akaró, egymásba fonódó, s folyton szétváló játéka sejlik fel, ahogy a közeledés-távolodás folyamatos izgalmában tartják kölcsönösen egymást. Ahogy a férfi szájának szeglete finoman megrezzen, látod, hogy ez nem a már megélt testi tapasztalás újrajátszása, nem egy másik test emléke, látomása mozgatja, ennek az az izgalomnak, az izgatottságnak még nincs neve. És épp azért, mert csak a nyomtatott és kézzel rótt szavakban él. Nem testek, hanem mondatok fonódnak össze, hol tapadnak egymásra, hogy elkanyarodnak, hogy az így teremtődő üres térben fellélegezve újra erőre kapjon a kívánság, s újra meginduljanak a másik felé. Elképzeled, hogy a nyitott könyv láthatatlan gerincén, az alant megbújó címlapon egy olyan ember neve áll, akit a férfi személyesen nem ismer, talán egy másik ország, egy másik város, netán egy másik kor lakója, testét az ólombetűből kirakott tintafigurák alkotják, akár Arcimboldo képein az élő organizmusokból vagy tárgyakból komponált arc. A lehető legkonkrétabb költészet ez, a betűfétis tökéletessége, ahol a betű mögé képzelt test is csupa betűből áll, a latin ábécé meghatározottsága építi fel, nem a biológia és az evolúció (egy, a férfi által még nem ismert fogalom), de nem is Isten keze formálta, hanem az elme, a képzelet, melyet az a tudás kelt életre, hogy kell lennie valahol a világban egy olyan társnak, a másik félnek, aki felé örökké vágyakozik a tökéletlen maradt, a másiktól elszakított test és lélek. Így mondják a filozófusok, a bölcsek erre dalolnak a poéták, így kell hát lennie. A saját test izgalma pedig ezt látszik visszaigazolni, úgy tűnik, ezért jön hát remegésbe, mikor a másik szavait olvassa, s ezért kell tollat ragadnia, most sokkal nagyobb kedvvel, mint mikor a bölcsek szavait fordította, vagy mint amikor megpróbált rendet tenni az univerzum káoszában (pedig olyankor is azt hitte, a legmélyebb vonzódásból, a belülről fakadó akaratból, késztetésből teszi). Eddig ismeretlen tapasztalattal, kéjjel hatol be az idegen által képzett formák közé, a tekergő vonal körbefonja, kitölti annak üres helyeit.

Talán levelet ír hozzá, talán postára is adja, talán válasz is érkezik, talán a másik az ő szavaiba fonja majd a magáét, hogy hetek, hónapok múltán a semmibe meredő sóvárgó tekintet újra visszatükröződjön az immár csak neki szóló, immár a másik keze által alkotott formákon. Nem válik az ember nehezére, hogy valami ehhez hasonló jó sorsot, kedvező fordulatot kívánjon az ember ennek a szegény fiúnak, nemde, kedves olvasó? Lesz-e ebből szökés a másikhoz, le a sötét lépcsőn, át a kapualjon (meg ne hallja odafönt a zsarnok apa), ki az utcára, postakocsin, országúton, idegen vidékeken át? Lesz-e egymásra találás egy ködös alkonyatban? Lesz-e aztán szívettépő szakítás, omlanak-e vissza a semmibe a vágyak, s lesz-e utána visszakullogás?