Számtalannál is több legenda szól a Városban az ide tévedt külföldiekről, viselt dolgaikról, mindarról, ami itt esett meg velük. Közülük is külön kötet-sorokat kapnának a művészek, csak a festőké is felérne egy tisztességes írófejedelem életműkiadásával. Kimeríthetelen kút ez, akárhány vödörrel meríthetünk belőle; most húzzuk elő egy franciáét, akit annyi Hegyeken túlról lebandukolt társához hasonlóan egy örök életre (de a múlandó földire egész bizonyosan) rabul ejtett a fenséges romok, a kupolák látványa, a kutak csobogása, a szoknyák suhogása, a trágár szavak áradása, a környékbeli dombok ecetszagú bora, a piruló szalonna, a tömjén és a napon rothadó hal szaga, no és persze önnön képzelete és hiúsága.

Úgy volt az akkor, mint most, pont úgy, hogy a magukat kereső idegenek mohón habzsolták mindazt, amit a város elébük terített, ölükbe dobott, míg tovább élte - hátuk mögött kacagva és szitkozódva - a maga életét. Az akkor még télen kövér, nyáron sárgára sült fűvel borított fórumon alig pár oszlop, faldarab hirdette, hol lüktetett egykor a birodalom szíve, a nemrég emelt templomok körül birkanyájak legelésztek, bivalyok kódorogtak, éjjelente meg erszényre, kéjre vágyó hegyi kamaszok kujtorogtak az árnyékok között, akiket az éhség és a gerjedelem űzött le a szamár- és rozmaringszagú falvakból. Az idegenek meg - a paloták szivárványbrokátba burkolózó lakóitól a sápadtegér szeminaristákig - sétaplácájukkal, kopott cipőjük orrával a földet kurkászták egyre, hátha nekik fordul ki a földből valamelyik cézár kincse, de legalább egy agyagpipa csorba csonkja vagy egy márványszilánk, amit hazavihetnek szuvenírnek. Persze mindannyian arra vágytak, hogy egy márványfejjel, egy urnával, Herkules vagy Héra szobrával, netán egy mártír teljes csontvázával térhessenek haza, s akinek erszénye engedte, elégedetten vethetett távoztakor még egy utolsó pillantást a dombok ölelésében, a tenger felé lustálkodó síkon füstcsíkokat eregető, folytonos harangzúgásban fürdőző Városra. Hogy eredeti vagy hamisítvány volt a gondosan a ládába csomagolt zsákmány, kit érdekelt, az számított, hogy ez a levegő, ez a föld, ez a víz és ez a vizelet szentelte meg. 

De voltak, akik nem trófeát akartak gyűjteni, hanem a látványt nem akarták elereszteni, rettegtek attól, hogy hazatértük után képzeletükben elhalványul a kép, így olcsó metszetektől az impozáns vásznakig hordták szét a Várost. A festők meg, akik fiatalon mind azért érkeztek, mert remélték, sőt hitték a legmélyebb vallásos hittel, hogy a tökéletes harmónia világában időzve, abban a térben, ahol valaha mindent távolságot az aranymetszés mért ki, beléjük hatol, eltelíti és átlényegíti őket az isteni geometria, s kezükkel újraalkothatják az Rendet, amit a romok, a ködbe kéklő távolságok épp csak sejtetnek, gyártották nekik készségesen az emlékképeket. Rendre az történt, hogy amint a Colosseum árnyékában, Titus diadalívénak hűvös kövéhez vetett háttal, a Capitolium lejtőjének egyik kitülemkedésén gubbasztottak táblával az ölükben, szénnel a kézben, odalépett hozzájuk egy kíváncsi bámész, aki tudásuktól és a felvázolt látványtól felcsigázva pénzt ajánlott a készülő rajzért, vagy egyenesen meghívta magához a bérelt lakásba vagy villába, hogy ott vászonra vigye, a legapróbb részletekig kidolgozza, a valószerűtlenség határáig kiszínezze a vázlatot. Mikor aztán e jókezű ifjak rászoktak a könnyű keresetre, a vidám, sokszor dévaj társaságra s a könnyen megszerezhető bűnbocsánatra, már otthon előkészített darabokkal várták a vevőket. Sőt a legügyesebbeknek, a legjobb ivóknak, a legjobb szeretőknek már ki sem kellett mozdulni otthonról, házhoz jöttek a megkeresések, egyik hintó a másik után gurult be az utcába, hogy aztán a legeslegszerencsésebbeket magával is vigye, akár idegen városokba, Nápolyba, Velencébe, Londonba, Párizsba, Varsóba, Moszkvába, Bécsbe.

Volt viszont egy fickó, aki nem a fórumok legelőin, az oda ereszkedő-kapaszkodó dombok lankáin kereste a szerencsét, hanem az idegenek által kevéssé kedvelt, mert örökké bűzösen lanyhán vonuló folyó környékén szeretett lófrálni. Nem az itteni kocsmák homálya, nem a zsidó kabbalisták padlásszobái és nem a kolostorok alagsorában hallgató titkok izgatták, hanem a víz, ahogy kérlelhetelen egyhangúsággal csócsálja a köveket, hogy szemcséről szemcsére hordja el az egykori hidakat, a templomok lábazatát, a beléje dőlt márványoszlopokat, s viszi magával a nádasok takarásában, a dombok karéján túli tengerig, ahol aztán, egy emberfia nem látta szigeten, mélyen a víz alatt, ott ahová soha nem hatol le a nap fénye, újra összerakja a tömböket, a tömbökből a falakat, az egész várost. Ezt a valaholi seholnincsent nem a Város másának képzelte, hanem egy még csodásabb, még szeszélyesebb, ugyanakkor még tökéletesebb helynek, amely épp azért tökéletes, mert nem a tökéletlen emberi tudás, hanem a Véletlen építi. Vagy ha nem a Véletlen, vitázott magával is, akkor a Természet, azaz Isten maga, ami tulajdonképpen mégiscsak a Véletlenként mutatja meg magát rejtőzködve az ember előtt. Ha eladott hát annyi birkás-romos-pásztoros-forráros mázolmányt, hogy ne éhezzen s legyen egy poloskamentes, száraz szoba, ahol pihenhet és képzeletben követheti a kőpor útját hullámról hullámra, áramlatról áramlatra, folyton a vízparton lófrált, de nem csak az iszapot tapodta gyakran lábközépig tocsogva, hanem ladikot is bérelt gyakran, hogy a vízen vizslassa, mi történik a Várossal. 

Éjszaka meg, mikor érszrevétlen tudott maradni, mert a két part közt ingázó csónakok lámpásai épp csak egy ágytakarónyi derengést terítettek deszkák köré, a nekilóduló sodrásban óvatos de mégis rémült-erőteljes csapásokkal átkűzdötte magát a sziget csücskénél a habokból kimeredő hídcsonkra, hogy az algáktól nyálkás, kagylóktól éles kőtalapzatra felhúzva magát, az egytelen álló ív sötétjébe kapaszkodva képzelje maga elé éjszakáról éjszakára a seholsei kikötőket, rakpartokat, árbócokat, tornyokat és kupolákat. Ahogy a szinte robajjá vaduló vizet hallgatta, míg meg nem szárította a gönceit, azt képzelte, annak a távalaholi kikötőnek a lépcsőin ül, s várja egy hajó érkezését, várja a Városból a törmelékkel érkező híreket, várja soha meg nem érkező társait, a soha partra nem szálló halászokat és kalmárokat, a semmiből fel nem bukkanó utazókat. Addig ült ott, míg meg nem hallotta beszédüket, el nem kezdte érteni nyelvüket, történeteiket, filozofálásaikat, civódásaikat, imáikat és átkaikat. Mikor már úgy gondolta, eleget hallott, újra az acélfehér csipkékkel cicomozáott fekete habzásba vetette magát, hogy hazatérjen. Ilyenkor rendre másnap délig nem is nyugodott, őt is az a rettegés hajtotta, hogy elhalványul a korábban látott kép, s igyekezett megörökíteni, de legalábbis valameddig megmenteni valamit abból a helyből és abból az időből, ami a csonka híd kicsinyke szigetén, az ő aprócska Atlantiszán megmutatta magát. Rettenetesen büszke volt magára, hogy szét tudta húzni az anyag függönyét, hogy fel tudta hasítani a világ szövetét, s mögé tudott leskelődni.

Elbizakodottságában meg sem fordult a fejében, hogy lehet más is, aki erre képes. Pedig voltak még néhányan, akiknek a Város fellebbente szoknyája korcát, s akikkel elhitette, csak ők találtattak érdemesnek arra, hogy megpillanthassák bokáinak alabástrom ívét, sőt, hogy azt higgyék, megsejthettek valamit az anyag sötétjében hallgató űrből. A hiúság a legnagyobb vétek, hiába zengték öntelten a papok a hajnali imádság alatt, ezek a derék emberek bizony semmit nem tanultak belőle, de ha egyszer megpillantani véltek bámit is a titokból, nem voltak képesek szabadulni a viszontlátás vágyától, pont úgy, mint az élveteg ficsúrok, akik a kurtizánok kegyeiért kujtorogtak napestig, izmuk sorvadtáig, vagy még azon is túl. Volt, aki a katakombák, hajdanvolt sírházak sötétjében kurkászott, volt, aki képzeletblei börtönökké hajlította a teret, volt aki kitalált képekkel töltötte meg a valós tereket és valós képekkel a kitalált teret, de csak kevesen pirultak el, mikor meghallották a Város egyszerre gúnyos és szeretetteli kacaját, mikor megérezték arcukon a legyintést, ami egyszerre volt pofon és cirógatás.