Róma a katolikus hívők számára a menyország felé vezető számos út között ragyogó fényességgel tündököl, csillog-ragyog, akár az ünnepi kivilágítás szőttese karácsony előtt a bevásárlóutcák fölött. Kupolák, tornyok tucatjai törnek az égbe, nyújtóznak a kegyért, a megváltásért, a meghallgatásért, alattuk, körülöttük évezredek óta tömegek emelik arcukat, tenyerüket az ég felé. De ahogy felfelé, ugyanúgy a mélybe is visz út a macskakővel, kopott-törött aszfalttal, kiégett fűvel takart felszínről. A pokol tornácát általában, sivár, kopasz helynek gondoljuk, netán vörös függönnyel körített, cikkcakkban futó csíkkal burkolt padlójú, faltalan szobának. Rómában a pokol egy földalatti garázsban nyílik. 

Ez persze a mai állapot, alig pár évtizedes, modern dizájn. A belvárosi bérpalota, amely alatt megbújik, pontosabban, amely alá bújtatták, igazi huszadik századi épület, csak a legszükségesebb vonalak, a dekorum mániákus kerülése, a homlokzaton égetett tégla borítás, alóla itt-ott kivillan a betonváz. Talán az egyetlen kétszáz évesesnél fiatalabb épület az egész környéken, kíméletlen, de biztos kezű beavatkozás, a hübrisztől dagadt modern ember lesújtó ökle. És pont ezért arctalan, jellegtelen, úgy húzódik félre az alatta járó tekintet elől, hogy amint a hátunk mögé kerül, már el is felejtettük. Lélek nélküli, lélekvesztő hasáb, halott kő. Hogy ki építette, ki lakja, én inkább tudni sem akarom, legyen az ő bajuk, vagy átkuk, kimért bűntetésük, leróvandó, csorgó nyálú szolgálatuk. Míg minden a ház körül évszadok óta burjánzik, folyamatosan alakul, tekereg-csavarog a térben és az időben,akár egy élő organizmus, ez a tömb, akár a fekete lyuk, elnyel mindent, ami él és mozog. De itt mindig is, évezredek óta ilyen épület áll, a mostani épp csak hogy aktualizált, újrafogalmazott burka egy öröktől fogva létező, már a város alaptása óta itt tanyázó jelenlétnek, a semmi ürességének, amit az éppen aktuális matéria-tér hivatott eltakarni, formával keríteni. 

Hogy a pogány rómaiak tudták-e, mi lebeg a folyó és a virágokkal borított rét, a kiskertek (na és Pompeius fenséges színháza) között, ott, ahol a folyóról felhordott árukat elnyelő raktárak sorjáztak, ki tudja. Akkoriban bizonyára egy jellegtelen tározóépület állott itt, melyben mindig megposhadt, megpenészesedett, megrohadt, elkorhadt, szétmállott, elrozsdásodott az áru; üres gyomra folyamatosan éhes kárhozott lelkekre.

Az biztos, hogy a keresztények ismerték és félték e hely titkát. Dehogy titkát, hisz sohasem csinált a gonosz abból titkot, hogy jelen van a világban, s hogy a jónak feszül minden pillanatban. A keresztények adtak nevet, s ezzel formát a helynek, ez egészen bizonyos: már az első pápák elátkozták, s óvva intették a híveket attól, hogy akárcsak a közelébe is merészkedjenek. San Ponziano a VI. században például egyenesen kiátkozással fenyegette meg azokat, akik kísértik ott az Urat - azaz, ő maga taszította a mélybe azt, aki arra járt. Számos római legendárium véli ismerni alakját, ahogy áll a pusztuló romok között, alig pár lépésre a mindig virággal borított, mindig illatos réttől, ami akár az Édenkert is lehetne, kezében rettenetes botja, s ha nyájából oda téved valaki, hajtsa bár a kísértés, a vágy tüze, vagy csak a bárgyúság, az óvatlanság, a husánggal nagyot sújt rá, majd a következő csapással a romok között tátongó üregbe taszítja. 

Santa Passera legendája két évszázaddal későbbről viszont épp egy csodálatos megmenekülés története. A szent életű, rendíthetetlen hitű asszonyt kicsapongásairól híres férje sehogy sem tudta a bűn útjára csábítani, még erőszakkal sem tudta magával rántani a fertelmes ingoványba, melyben ő dagonyázott éjjel és nappal. Egy éjjel, mikor a makulátlan matróna immár sokadjára határozottan ellenállt erőszakos közeledésének, unszolásának, annyira feldühödött, hogy szégyenben marad hasonszőrű, nemtelen, szemérmet, mértéket nem ismerő cimborái és a társaságukkal tartó feslett nőszemélyek előtt, hogy a hajánál fogva ráncigálta az üreghez szerencsétlen nejét - a gyalázatos kompánia legnagyobb derültéségére, akik nemhogy tartóztatták, megállították volna, inkább biztatták, hergelték a dúvadat. Aki egyre csak azt bömbölte, hogy most majd kiderül, mennyire erős az asszony hite, vajon most megmenti-e az ő Ura a nagy szükségben, vajon most hagyja-e, hogy az ördög keze közé kerüljön. Azzal egyet lódított a markában tartott, városszerte híres mézszőke hajfonaton, s a szerencsétlen nő már zuhant is a sötét mélységbe. A kompánia az üszkös-kormos faldarabokva telepedve, boroskorsókat körbe-körbe adva, szégyentelen ölelkezésekbe merülve várta, vajon mi történik. Egyszer az egyik még kénkövestfüstöt is látott előgomolyogni a föld alól.

Már kezdett világosodni, mikor hirtelen nem bűz, de fenséges töményillat töltötte meg a levegőt. Senki nem értette, honnan jöhet, hisz ez a vidék épp a rodhadó szemétről volt híres (a virágos rét ahhoz túl messsze volt, hogy elnyomja az állandó bűzt). Aztán kődarabok, földrögök pergése hallatszott az üregből - valami mozgott odabent. A csapat halálra vártan, kővé dermedve tapadt az omladozó falakhoz; azt hitték, most ütött az órájuk, eljött értük is az alvilág ura - vagy valamely ocsmány szolgálója. Ahogy a zaj erősödött, úgy vált mind erősebbé a tömjénszag, Ezek nem a kíváncsiságtól hajtva, hanem sorsukat elfogadva cövekeltek ott, ahol voltak. Egész addig, míg a gyomos szegélyben meg nem kapaszkodott egy alabástromfehér kéz, fel nem bukkant egy mézszőke fejtető, s ki nem emelkedett az üregből Passera. A társaság ekkor nem futásnak eredt, hanem térdre, hasra borult, s hangosan jajgatva nyüszítette a levegőbe minden elkövetett bűnét, esedezett irgalomért, megbocsájtásért. Az asszony - nem a szakadt, az utca porától-piszkától mocskos rongyban, hanem hófehér gyolcslepelben - kiszállt a lyukból, szelíd mosollyal hordozta körbe tekintetét a földön csúszó-mászó, vergődő csoporton, aztán maga után intette őket, majd elindult a folyó felé, s a legközelebbi hídon átkelt a gyéren lakott túlpartra. Akkor épp igen alacsony volt a vízállás, végiggyalogolt a bűzös iszapos parton, lábnyomot nem hagyva maga után, a többiek, élükön a férjével, pedig fájdalmukban, szégyenükben, boldogságukban zokogva követték. Lassan maguk mögött hagyták a várost, míg el nem értek egy elhagyatott istállóig, ahol az asszony megállt, keresztet vetetett a falakra, megszentelve az épületet, s megalapítva kegyes közösségét. A közösség ugyan már régesrég nem létezik, de az egykor emelt kicsi templom mind a mai napig áll.

A pápa, Szent Zakariás és mind  a hívők ujjongva ünnepelték a csodát, a pokol legyőzését. Ekkor kezdték templomokkal körbevenni, körbebástyázni a semmi terét, hogy a kárhozott lelkeknek akár az utolsó pillanatban is lehetőségük legyen a megváltásra. Akármerről közelítünk ma is, templom mellett haladunk el, sőt, közvetlen az épület mellett egykor szegényház és kórház működött (itt halt meg golyótól találva a mi Petőfinkkel szinte egykorú Goffredo Mammeli is, az olasz himnusz költője 1849-ben, majdnem akkor, mikor a magyar vátesz), mert a legnyomorultabbakat kísérti legerősebben a gonosz, enyhet, megkönnyebülést, gyógyulást ígérv

Hogy hányan választják ma a templomot, s hányan ereszkednek alá a teremgarázs-tornácra, én meg nem számoltam, mindenesetre áll lent autó bőven, nagy a zsúfoltság, az biztos.