A Via dei Banchi Vecchi hosszú utcájának boltosai hozzá igazították óráikat, akkor húzták fel a redőnyöket, amikor sétapálcájának kopogását meghallották a folyópart felől közeledni. Mire végigért a zöldségesek, kelmések, aranyművesek, bútoraranyozók, könyvesek által benépesített soron, s a Via del Pellegrino első házának oldalában gubbasztó sarokkőnek dőlve megállt egy pillanatra, hogy kicsit kifújja magát, s a szemébe igazítsa kalapjának karimáját mielőtt kilép az árnyékból a fénybe, a Santa Maria in Vallicella tornyának harangja elütötte a tízet.

Botját dölyfösen és hanyagul lóbálva elbicegett a kávéházig, ahol ki tudja hány tíz éve minden délelőtt reggelijét fogyasztotta. A pultban a nála még idősebb tulaldonos állt, az asszony akkor nyúlt a neki fenntartott csészéért, amikor meghallotta az első harangkondulást, így mire a bot betoppant az ajtón, a kávé már ott gőzölgött a pulton, mellette kis porcelántányéron a hajnali sütésű, ekkorra már épp morzsásra száradt sütemény. Szertartásosan egyikőjük sem szólt semmit. Mikor végzett a tejeskávéval, zakója zsebéből előhúzta kendőjét, ez is sok évtizedes darab volt, soha más nem kacérkodott elő a szivarzsebből, a zsakett időről időről cserélődött ugyan, de a hajdan makulátlan fehér, mostanra szürkévé kopott csipkekeszkenő mindig ugyanaz volt, minden áldott nap. Ha jó idő volt, a reggeli után kiült a kávéház elé, hogy  jövés-menését kövesse tekintetével egész álló délelőtt. Nézte, ahogy a város új ütőere mentén  sorban nőnek ki az új bérploták, ahogy tömbönként átalakul a tér, más ritmusra vált az idő, figyelte a virágárust, az ivókút alatti pocsolyában mosdó galambokat, a visítozva le-fel rohangászó kölyköket, meg az egész piciket, akiket a garde dame-ok sétáltattak ernyőik alatt, közben a hordárfiúkkal vagy a posztos csendőrrel kokettálva. Mikor ideje engedte, az újságos átszaladt hozzá az aznapi lapokkal, soha nem fizetett értük, olvasás után mindig az asztalon hagyta, ahonnan a pincérfiú juttatta vissza a bódéba. Ha eső esett, vagy végképp hidegre fordult az idő, az odabent telepedett le, vagy a csúszóssá vált kövezeten botjával kapaszkodva áttipegett a közeli a templomba, nem imádkozni, csak ott melegedni. Délben aztán újra kihúzta derekát, felvette szokásos sétapózát, zakóján megigazította a kendőt, ahogy azt egy igazi ficsúrhoz illik, aztán átballagott a hajdan Neri Szetn Fülöp által alapított szegénykonyhára ebédelni. Miután elköltötte a jobbára rgersliből vagy tésztából, netán híg levesből, párolt zöldségből és  halból álló étket, már jött is vissza a térre, ahol a második kávé következett, majd az üldögélés egészen késő estig. Jobbára utoljára hagyta el a kávéházat, miután egy-két pohárka fehérbor mellett végigkövette az utca történéseit délutántól estig.

Ha zsebes ódalgott erre, botjának lendítésével ő figyelmezte a csendőröket, az angol vagy orosz turisták tőle mindig számíthattak útbaigazításra, de ő vigyázta a gyógyszerész üzletét is, míg az átsompolygott a két sikátorra lakó szeretőjéhez. Úgy hozzátartozott az utcához, mint a házak falába épített évezredes oszlopcsonkok, az olvashatatlan latin szövegekkel telerótt márványtáblák. És csakúgy, mint az kopott kődarabok,, ő is csak a kölykök szemét szúrta, a Via del Pellegrin kis csavargói  is pimasz és szelíd erőszakkal rontottak neki mindennek, ami öreg, mindennek, ami útját állta a fiatalság kirobbanó életakarásának, s valahogy arra emlékeztethetett, hogy a világ múlik-tűnik, hogy ők is elkopnak, megvénülnek egyszer. Ültében is folyton kerülgették, csúfolták, gonosz kis tréfákat eszeltek ki bosszantására, s mindig gondosan ügyletek arra, hogy ha botja lendül, biztonságos távolba ugorjanak. Ha pedig elindult, biztos voltak ketten-hárman, akik ott zsongtak körülötte, az óvatlanabb kicsik néha túl közel merészkedtek, vagy rosszul mérték fel a pálca lendületét, sebességét, s ilyenkor éles csattanással kísért sikítás, sivítás kíséretében futottak vissza a röhögő többiekhez. Az utcagyerekek falkájában a legnagyobb kihívás, a bátorság, a talpraesettség igazi próbája a keszkenő megérintése volt. Elvenni, kicsenni meg sem próbálták, talán nem is azért, mert nem tudták volna, hisz a napról napra gyöngébb, bár még mindig veszélyes ellenfélnek számító öregember egy nagyobb termetű kamasz karjának-öklének nem jelentett volna gondot, hanem mert nem is akarták. Így a játék másnap is játék tudott maradni, nem lépték át az évek, évtizedek alatt kimondatlanul is megszilárdult határt. Egyedül este volt tőlük nyugta a férfinak, mert amikor elindult hazafelé, a srácok már rég az igazak, az angyali bűnösök ártatlan álmát aludták.

Az odujába többnyire nem a folyó felé indult, hanem az egész negyedet megkerülve átballagott egy templom mögött szégyellősen megbúvó terecskén, amelynek a sekrestyéhez tapadó házikójában valaha a város híres-hírhedett boszorkánya lakott, elálldogált itt kicsit, hallgatta a patkányok civakodását, figyelte a gázlámpák fényében előóvakodó esti ködöt, a kovácsoltvas kandeláberekről pergő rozsdát, ahogy a sós levegő lerágcsálja a fekete festéket az ide-oda csavargó karokról, aztán sóhajtott egyet, mintha kifújná ki tudja hová kanyargó emlékeit, s megkönnyebbülve elindult a tér sarkában nyíló sikátor felé. A környék ezen az órán már többnyire néptelen volt, alig-alig vetődött erre egy kósza lélek, egy-egy, az ittlét minden percét kihasználni akaró, vagy épp a város éjszakai titkait megfaggatni akaró turista. Egy éjjel, mikor a templom sarka mögül előkopogott a zsebében zászlóként lobogó kendővel, szinte megroggyant a lába, mikor a sikátor szájában egy alak körvonalait vette ki. Rossz szemei nem tudták kivenni, kiféle-miféle, de düh és rettegés öntötte el kérges, vén szívét, hisz annyit biztosan látott, hogy valaki belerondított az estéjébe, valaki feltett szándéka, hogy tönkre tegye éjszakáját, elűzze álmát.

Muszáj volt közelről is szemügyre vennie, hátha aztán valahogy távozásra késztetheti, kényszerítheti. Csak mikor egész közel ért, akkor vette észre, hogy egy fiatal nő az. Lehetett volna idegen, de lehetett akár a város lakója is, bár úgy tűnt, még soha nem látta. A kéreg alatt a billentyűk heves kapálózásba fogtak, idejét sem tudta, az utcakölykökön kívül mikor volt utoljára ilyen közeli és ilyen közvetlen találkozása a fiatalsággal. Hát még mikor közelebb ért, és megcsapta orrát a nő bőrének illata, nem a parfümé, hanem a fiatal, még ruganyos bőré, s alatta a húsé. Legszívesebben ráüvöltött volna, mint az ismeretlent elriasztani akaró ijedt kutya, de csak egy rekedt nyögésre futotta. Erre a nő megfordult, s a már épp lendülni készülő pálca ólomsúllyá válva húzta le a férfi karját. Úgy álltak egymással szemben, mint két vadállat, akik egy erdei övényen találkoznak, ahogy az egyik figyelmetlenségből kiugrik a másik elé a bokorból, nem lehetett tudni, ki a vadász, ki a préda, ki fog elmenekülni, ki fogja űzni a másikat. Mintha mindketten attól féltek volna, hogy egyetlen hirtelen tett mozdulat, az első mozdulat megtöri az egyensúllyá dermedt időt, mire az szilánkosra törik és véresre sebzi őket. A nő volt a vakmerőbb, óvatos mozdulatot tett, amivel a férfit is visszarántotta a nyákos kővel fedett tér, a köd, a gázlámpa sárga fényének valóságába. Kezét nyújtotta az ismeretlen öregúr felé, mintegy annak karját kérve. Az öreg gavallér természetesen elértette a gesztust, épp annyival moccant közelebb, amennyit testsúlyának áthelyezése lehetővé tett, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a nő elérje, karjára tegye ujjait, s a következő mozdulattal, mintha a vízből húzná ki magát, a férfi mellé került. Csuklójának alig észrevehető rezdülésével jelezte, merre kíván haladni, mire el is indultak a sikátor fekete torkába. A sötétben lassan, de mégsem tétován araszoltak előre, mígnem a nő megálljt parancsolt. Ez a mozdulat már korántsem volt félénk, sőt kifejezetten határozottnak tűnt. Még mindig a férfibe karolva szembe fordult vele, egész közel került hozzá, orruk szinte összeért, az ajkak közül előkúszó meleg lehelet összekeveredve emelkedett fejük fölé. Egy rémült, de új életre éledő fáradt és egy szikrázó, delejező tekintet fonódott össze.

Csak a sikátor felé boruló feslett vakolatú árkád tudja, meddig álltak ott, egy másodpercig vagy egy órán át. Megint a nő törte fel a már-már jéggé dermedő időt. Sarkára billent, ezzel pár centire hátrébb került a férfitól, épp csak annyira, hogy keze kényelmesen mozdulhatott a másik felé. Elsőre úgy tűnt, az arcát akarja megérinteni, de csak a szivarzsebig emelkedtek az ujjak. Egyetlen fürge mozdulattal kicsippentették a keszkenőt, és a kopogós kis topánkák már futottak is kacagva el, a sikátorban hagyva a másikat. Az öregember megtántorodott, megtántorodott, sarka a porladó téglának ütközött, zihálva támasztotta hátát a salétromnedves falnak, térde megrogyott, s elkezdett csúszni az utcakőre. Másnap délelőtt a boltosok hiába várták a pálca kopogását, csak később hallották, hogy hajnalban a piac egyik hordára, aki szokása szerint vizelni húzódótt be a sikátorba, ott találta az élettelen testet a járdán kucorodva, fájdalmasan magába csavarodva.