Nővére meséli mindig (nagyritkán, ha találkoznak), szinte nincs olyan hajnal, hogy munkába menet a Szent Sebestyén kapunál ne találkozna a Várost elhagyó, a külső kerületekbe, talán épp hozzájuk, a Porta Furba utcáiba, a közeli vízvezetéket övező parkba áttelepülő szellemekkel. Állítja, a Városban már alig laknak, persze, nyüzsögnek ott mindenféle lények a turistákon kívül is, de a Várost éltető és nem szipolyozó szellemek, a spiritusz, ahogy nővére nevezi, hamarosan ki fog veszni az utcákról, melyeken mind kevesebb őslakos gyerek futikáz, évente ezrekkel lesznek kevesebben a bennszülöttek, a Város életereje egyre apad.

A Szent Sebestyén kapu pirkadatkor az egyik legnéptelenebb környék, az álmosan máló vakolatú falak közé szorított macskaköveken (itt: szentpéterkő) alig gördülnek kerekek, a kertekből előkíváncsiskodó narancsok (az anyatermészet térfigyelő kamerái) unatkozva csüngenek az örökzöld levelek között, az utca végében a koszosfehér kaputornyok épp úgy ácsorognak-téblábolnak, mint alattuk évszázadokkal ezelőtt a lándzsát támasztva bóbiskoló őrök (ki kitől tanult, ki tudja már), a tájat lehelletfinom párakendő üli meg, fenn-fennakad a fák lombján, a cserjetüskén, beszorul a templomok kövei közé, s óvatosan ki-kikuttant a falon túlra, a várost kerítő téglasor túloldalán futó aszfaltcsíkra, feltekeredik a villanyrendőr még butasárgán villogó oszlopára, kifugázza a kapuboltozat köveibe vésett régesrégi feliratokat, azoknak a bizonyos unatkozó strázsáknak kezenyomát; erős gesztusok, akár egy freskó, de nem hogy nem csodálják, fotózzák, elemzik, de még észre sem veszik az erre járók. A szellemek, akik áttetszőbbek még a hajnali ködfátyolnál is, szomorú búcsúval simítják végig az egyenetlen, az emberi nyelv, a latin betűk ritmusa szerint redőződő felületet, hisz ők itt voltak akkor, amikor a tőrök a kőlapokba martak, fent lóbázták lábukat a bástyafokon, akkor még pajkos duhajon kacagták a bamba, borostás, lőreszagú férfiak esetlen, mégis agresszív mozdulatait, ahogy álmosságuktól váratlan konoksággal kűzdenek az anyagokkal. 

Hiába fognak olykor-olykor visszaszökni, de az már nem az ő városuk lesz, ők elhagyják örökre, feladják az ostromot, megfutamodnak. Dehát fogytán az erejük, s abban bíznak, mifelénk túlélnek - zárja mindig bizakodva nővére. Ő meg, a kelet-római lány, ha ismerné Árgyélus királyfi meséjét, biztos arra gondolna, ő az a lusta nagyobbik fiú, aki mindig elalszik, s lemarad a tündérekről, mert ő bizony képtelen zöldhajnalban kelni, még a szellemek kedvéért sem, így viszont csak morog magára minden alkalommal, ha a témára keveredik a beszéd azon ritka vasárnap deleken, amikor együtt ül az asztalnál az egész család: anya, a nővér és ő. Apa lassan húsz éve hagyta magára a három nőt; gyávaságban északra menekült, most valami vízvezetékszerelő vállalkozása van, egy rozoga furgonnal, két moldáv munkással és egy moldáv új asszonnyal. Még mindig az új asszonynak hívják, pedig vagy tizenöt éve együtt vannak már, össze biztos nem házasodnak, apa annál jobban féli az istent, aki színe előtt hajdan esküt fogadott, hogy mindörökké - ámen, elmegy a picsába az ámennel. Anya ragaszkodik az új asszonyhoz, ők már hívnák akár a nevén is, az még üresebb, még semitmondóbb, csak egy idegen név, de anya mintha így akarná visszafelé tolni az emléket az időben, mintha így akarna nem tudomást venni arról, hogy már bőven hosszabb ideje van vele, mint velük volt egykoron. 

Anya amúgy egy belvárosi üzletben eladó, valaha kifejezetten sikkes bolt volt, ma már jórészt a túristákból élnek, a régi törzsközönség, az úriasszonyok lassan kihalnak, az új dámák meg új sikkek után futnak hisztérikusan. Nővére az önkörmányzat egyik cégénél dolgozik , köztisztasági munkás, kukás-szemetes. A világon mindenhol az egyik leglenézettebb munka, itt se nagy a respektje, viszont a falakon belül elég jól megfizetik a dekoratív, fiatal női munkaerőt, mintha a munka esztétikussága feledtetné a vendégekkel a soha el nem apadó szemétpatakokat és tavakat. Mindenestre az ő szintjükön (ahogy anya mondja) jó a pénz, és mivel erős a szakszervezet és gyenge a városháza, biztos a nyugdíj is, ami feléjük még mindig komolyan értékelendő szempont. Nővére meg világéletében lusta volt tanulni, inkább ment a kicsi, de biztos után, s inkább töltötte idejét a barátnőkkel a lépcsőkön mórikálva-csicsegve, mintsem azon dolgozzon, hogy innen kivakarja magát. Viszont adni tényleg ad magára; a reggeli műszak után korán végez, így mindig van ideje műkörmöshöz járni, kikéri magának, neki meg kell az utcán jelenni, ő város arca (így fizetésének maradékát sminkre, kencére, ilyenekre költi). Esze ágában sincs elköltözni otthonról, jól megvannak ők ketten anyával, aki szintén nagyon ad magára, még az ötven közvetlen közelében is, sőt, talán annál inkább. Nővére megmondta, ő aztán biztos nem fog családot alapítani, biztos nem fogja hagyni, hogy egy férfi igába törje, lát ő elég rossz példát a környékükön. Nem ideológiai tudatosság ez, még csak nem is trend után futás, vloggerektől tanult póz, talán a korszellem, vagy a franc se tudja, mi, de az biztos, hogy nem agyal rajta sokat, mert nem az a fajta, egyszerűen így van vele, ennyi. De így van ezzel szinte minden barátnője, pasizás helyett inkább egymással foglalkoznak, a lány szerint valószínűleg ágyba is egymással bújnak.

Ő meg nem is megveti, nem is gyűlöli őket, inkább teljesen elidegenedett tőlük; maga is szégyelli, de valami melankoliává, búskomorsággá oldott lesajnálással figyeli azt az életet. Akárhányszor együtt ülnek a vasárnapi ebédnél a hatodik emeleti lakás kis konyhájába, ahonnan egy pont ugyanilyen konyhába látni (ott most egy kisgyerekes család vívja kűzdelmeit a modern nevelési elvek és a szülők tanult diszciplína között örlődve; na ne, ebből nyilván ő se kér, basszákmeg), szóval ahányszor csak együtt ülnek az egyébként mindig hibátlanul összerakott vasárnapi canelloni-crostata fölött, valami kényelmetlen szomorúság vesz rajta erőt, ő érzi szomorúan magát anyja és nővére élete miatt, ami lehetne másmilyen, de épp olyan, amilyen. Nem is az, hogy nem érti őket, nem is az, hogy korholja őket azért, hogy nekik elég csak ennyi, hanem tényleg elszomorítja, hogy látja, ennyivel, így telik az élet. Nem az egyetemre járó flegma, gőgös értelmiségi palánta orrhúzogatása ez, tényleg, ő sem tudja, csak próbálja körbeírni, mitől feszeng, mitől ez a kényelmetlen érzés. 

Na, mindenesetre ő próbálkozik, folyamatosan próbálkozik valami mással, Kiskorában az ágyon kuporogva szép életről álmodozott persze, ragyogó színekről, megcsillanó fényekről, nem is konkrét, tárgyiasult vágyak voltak ezek, csak villanások, vagyis inkább villódzások. Aztán nekifeküdt a tanulásnak, hogy majd az fogja kihúzni abból, amiben nem akart lenni, lesz majd ügyvéd, üzletasszony, tulajdonképp akármi, csak ne az ami most. Az egyetemre járva szinte havonta kanyarogtak más és más irányba a tervek, hol startupot akart alapítani, hol önkéntesnek menni Indiába, ilyenek. Szóval, és ezt ő is látta, semmivel se volt különb mint anya és nővére, akiktől különbözni akart, ennyi távolság édeskevés (inkább keserű, mint édes). Ha harminc-negyven évvel ezelőtt születik, most biztos foglaltházban lógna, tüntetésekre járna, trockista újságot árulna, még jó, hogy mára ez kikopott, mert előbb-utóbb jobban elszégyelné magát miatta, mintha otthon maradt volna a fenekén.

Talán lassan-lassan fel is adta volna el is fogyott volna lassan a szufla, ha nem kapaszkodott volna bele épp nővére sztoriaiba a szellemekről, akik elhagyják a Várost. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mind többet agyal rajtuk, hogy mintha fürkészné őket a telep utcáin, a betonátjárókban, a szinte földig romlott játszótereken, a kebabosnál a raktárba nyíló ajtó mögött. Érezni véli jelenlétüket, sőt kezük nyomát látja a könnyeden húzott sprécsíkokban, a falra tapasztott plakátok sarkainak lebegésében, szakadatlan, fáradhatatlan, s így nem emberi neszezésében. Arra jutott végül, hogy azért hagyják el a szellemek a várost, mert apad az élet a régi falak között, azért költöznek ide, mert itt még laknak termékeny nők és férfiak, míg oadabent már az élet már képtelen, vagy csak nem akarja tovább örökíteni magát. A Város nem az otthona, ő itt él, a kolónián, de épp mert onnan származik ez a tér is, a Város az ősanya, akinek végső soron ők is, ezek a házak, ezek a terek, sőt még ezek a kínai kacatosok is köszönhetik a létüket, és a Várost most bizony mindenki magára hagyja. hagyják meghalni. Még csak nem is követik tusáját, meg sem hallják szenvedéseit, annyira el vannak magukkal foglalva. 

Mikor egy vasárnap először tűntek fel a házsoruk által ölelt téren a túristák (még nem külföldiek, csak a környék iránt sikkből érdeklődő hipszterek, akikkel bár még nemrég együtt lógott, de épp ezen a napon végleg besokallt tőlük is), bevillant, mi is lesz az ő dolga. Hiába próbálják még tartani a lelket, hiába próbálják védeni a Várost az öreg paloták sarkain, az utcai felfülkékben székelő Szűzanyák, ide már az ő erejük is kevés. Igaz, hogy ő épp már nem szűz, de ahogy a faszikkal áll, akár annak is tekintheti magát, úgyhogy ha nincs más, hát ő lesz az, aki nem elmenekül, hanem visszamegy a Városba. Mivel egy ideje már figyelte, a neten gyűjtögette az utcai művészet praktikáit, még aznap nekiállt, s az otthon található anyagokból, eszközökkel legyártotta első alkotását. Este fogta hátizsákját, bepakolt, s buszra szállt. Késő éjszakáig járta a sikátorokat, a szökőkútcsobogástól mind hangosabb tereket, míg meg nem találta azt a falat, amely szerinte az ő képére várt. Aztán másnap jött a következő túra, aztán még egy és még egy. Idő múltával mind tudatosabban dolgozik, tanul. Ma már inkább a helyválasztással tölti a több időt, meg van arról győződve, hogy egy jó helyre tett kellőképp erős gesztus nagyba tudja növelni a hatékonyságot. Képeit, melyek rendre női képmások, az elmúlás gonoszságát távol tartó mártíroknak tekinti, hiszen csak ideig-óráig maradnak meg, előbb-utóbb az eső, a nap, a szél, a szuvenírt gyűjtő túrtisták, az ostoba duhajok, a saját sorsuk romlásának örülő vénemberek körmeinek, mohó ujjbegyei eltűntetik őket.

De épp ez az áldozat az, amit ő elvégez a város egyetlen hatalmas pogány Bazilikájában, ami  minden követ, házat, oszlopot, az összes keresztény templomot magába foglal, hisz Róma Anya minden élet forrása, ez a mérhetetlen öl vajúdja ki a Várost mindenestül,  apácástul, bíborosostul. Ő pedig ennek a Templomnak vált szolgáló papjává, sőt, még annál is több, hisz nem csak szolgálat, hanem az életmentés a szent cél. Szolgaság ez is, persze, ugyanúgy, ahogy anya és a nővére szolgálnak urakat, nem a vállalati főnököt, hanem az életüket irányító, a lelküket, vagy mijüket uraló urakat (nem is akar annél pontosabb fogalmakat találni), az ember szolgálnak születik, ebből nincs kiút, nincs menekvés, de legalább vasárnap az ebédnél már nem nyomasztja annyira az a kényelmetlen rosszkedv, mintha visszatért volna belé az élet.