Lehetséges-e egy helyet csak a jelenében látni, megfosztani tekintetünket a múltból tovább élő képektől? Tudjuk-e az üres utcát nyüzsgőnek látni, a ledpászmákat magnéziumvillanásoknak, az aperolos poharat martinisnek, a tavaszi lombokat fekete-fehérnek? Vagy fordítva, az üres utca lehet-e nem nyüzsgő, az asztalok és székek lehetnek-e nem krómcsontvázak, emberi hústól, szövettől nem megcsupaszítottak?

A város egyik legfiatalabb hajdani főutcáját (van belőle jópár) a luxus hübrisze szerkeszti térré, a csillogó réz, a márvány, a finom bőr, a ritka fa, a kristályüveg és a friss virágok mindig friss és mindi eltúlzott vonalai, felületei, illatai az önteltségével magára maradó türannosz antik tragédiából ismert figurájának allegóriái, bennük oly elveszetten, megszeppenve, tanácstalanul, összezsugorodva kódorog az ember, mint a zsarnok lelkében a lelkiismeret. Ez nem a harmónia, az aranymetszés, azt isteni arányok, hanem a túlzás, a mértékvesztettség helye, üressége, magányossága az önnön nagyságától megrészegülten magára maradó nyugati civilizáció temploma, melyet mostmár (egy jó ideje) épp azon népek gyermekei látogatnak, amelyeken tiporva nem is olyan rég a nyugati ember még a létezés csúcsára tört. Ők ücsörögnek a számukra tisztára sikált üvegkirakatokban, közszemlére téve gazdagságukat, ők alszanak a ropogósra keményített ágyakban, s ők tartanak triumfust a hullámzó fehérember tömegekre méretezett járdákon.

Akár a szellemek a dagerotipiákon, úgy bolyonganak a jobbára üres teraszsorok közt a fekete-fehér fotókról itt ragadt figurák; akár a sarokban gubbasztó vén indián Buffalo Bill cirkuszában, a bizarr idegenné sorvadt hajdani bennszülöttek egy-egy példánya. A Dicsőség Elmúlásának Templomában ők az áldozópapok és áldozati állatok egyszerre. Például a csálinger, akinek csokornyakkendőjét valaha kacér amerikai sztárok csipkedték, kávéfoltos kötényébe mesés borravalók csusszantak, ma már minden meggyőződés nélkül darálja gépiesen a hellómiszter, pizzaforlancs, goodkafi – mondatot, akár a megakadt karcos bakelit.

A főpap törzshelye évtizedek óta az utca közepe táján álló egyik szálloda kávéházi terasza. Nem a fal mellett, hanem a járdaszegélynél, ahová könnyen ki lehetett pattanni a kabrióból, be lehetett surranni a taxiba, ugyanakkor jól szemügyre vehető volt az ember mind a sétálók, mind az autók irányából. A figura maga az idővel hiába dacolni próbáló ember emlékműve, állhatna elevenen vagy bronzból öntötten egy tér közepére helyezett piedesztálon, teste magán viseli mindazon lehetséges beavatkozások nyomát, mellyel a jelen technológiái a szövet öregedését megakadályozni, vagy még inkább elleplezni, elhazudni igyekeznek. Azonban paradox módon pont ezen eljárások teszik önazonossá a fickót, akinek egész életét a leplezés, alakoskodás, alakváltás, saját maga elől elsiklás működtette, az a rettenetes energiákat felemésztő folyamatos munka, hogy másnak mutassa magát, hogy épp ezáltal hozzon létre egy sajátos hibrid, körvonalak nélküli identitást, amelyben folyamatos áttűnésben van egyszerre több élet, több test. Nem mintha nem ugyanígy működnénk mindannyian, ám a főpapi szerephez méltóan ez a férfi oly csodálatos tündöklésben mutatta fel létünk eme sajátosságát, mint a szentséget a magasba tartó vibráló aranyszálakkal kivart öltözéket viselő, ékkövekkel díszes süveget hordozó pontifex maximus.

Ha zakójának szabásával, nyakkendőjének mintájával, cipőjének varrásával, a bőrének virágillatú kipárolgásával és történeteivel elbűvölte partnerét, az már kevéssé figyelt azokra a mozdulatokra, a szem körüli ráncokban megülő árnyékokra, a külvárosi dialektusból a hangáradat repedésén be-beugráló diftongusokra, a szóvirágok mögött rendre felsejlő féltudásokra, a választékosnak szánt, de dagályossá sekélyesedő, folyton-folyvást összekuszálódó mondatözönökre, melyek leleplezték a Nagy Színlelőt, a Mimikri Földi Helytartóját. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a Mester jó érzékkel olyan kapcsolatokat teremtsen, amelyek minimalizálták a leleplezés kockázatát, hiszen az elsődleges cél a saját fejlesztésű mesterséges intelligencia fentartható fejlesztése, üzembiztos működtetése, a folyamatosan növekvő eladások biztosítása volt, nem pedig a kritikai diskurzus, az önamaga mélységbe tekintés, a belenézéstől megszédülés. Ne kárhoztassuk érte, ki ne járna így el szívesebben? Ki ne akarná megúszni a szédülést, a hányingert? Kivéve néhány eszement figurát, művészeket, efféléket. Belőlük is lófrált szép számmal hajdan az utcában, a közönség kollektív lelkiismeretfurdalása kapta fel, röptette, na nem úgy emberünk, aki kikacagta őket, legérdesebb nyelvű ellenségük volt, kíméletlen, sustorgó megjegyzéseitől nem volt menekvés.

 A magabiztos debattőr, az ellenállhatatlan sármőr, a megfoghatatlan, körvonaltalan, mégis mindig élre vasalt amorózó, a koccintásra mindig kész víg cimbora úgy siklott a tömegben, úgy cikázott az asztalok, a mondatok, a titkos kézfogások közt, akár egy angolna, és senkinek nem tűnt fel, hogy mozgása igazából nem a teniszjátékoséra, nem a tangótáncosra hasonlít, hanem a porfelhőben úszó grundon cselező kölyökre, a kismotorral a csúcsforgalomban elillanó piti tolvajra. Dehát itt senki nem firtatta, ki honnan jön, kinek miből telik, amíg telik, ez a dombra felkúszó két kanyarnyi mikrokozmosz (terrárium, rezervátum) csak befelé figyelt, csak befelé fordult, igazából a legsúlyosabb illetlenségnek számított, ha valaki akár csak egy halvány utalást tett arra, mi is a helyzet vele odakint, az űrben, ahol a sötét anyag honol, hiszen ezzel feltárta, hogy mindenkinek megvan a maga másik alakja az itt viselt szkafander alatt.

Talán pont ezért is volt fontos, hogy minden este, vagy amikor csak lehetett, egymás előtt lemeztelenítsék magukat valamely szállodai szobában, hogy csak testek legyenek, csak hús, csak bőr, csak nedvek. Az egymásnak megnyílást, a másikba hatolást nem az őszinteség, az igazság vágya hajtotta, hanem a másik elől folyamatos rejtekezésé, és a másik birtoklásán át az önmagukról megfeledkezésé, vagy inkább önmaguk eltüntetéséé a másik birtokba vétele által, a másikban.

Amikor aztán kora reggel, de még az utcaseprők érkezése előtt (gyakran már ott kávéztak az első kanyar alatt, a téren), újra kilépett a flaszterra, s sietős léptekkel eltűnt az egyik keresztutcában, senki nem követte, hogy milyen autóba nem száll be, hogy a közeli városfalon túl a külvárosba induló egyik buszra ugrik, hogy aztán – gyakran már a gyerekek iskolába indulása után – beessen a valahanyadik emeleti kis lakásba, elkoslasson a konyhában mindig hátat forduló felesége mellett (aki falusi lány volt, a világ minden kincséért, a világ minden megaláztatása után sem hagyta volna el, rúgta volna ki, mert az odahaza a szégyenek szégyene volna), s bezuhanjon a mindig lehúzott redőny mögött mindig vetett ágyba. A két lány, akit ennek a nőnek nemzett, úgy tudta, zenész egy éjszakai lokálban (tanult valaha szaxofonozni, a biztonság kedvéért tartott is otthon egyet, s azt hazudta, akkor gyakorol, amikor üres a ház, mindenki dolgozik vagy iskolában van), az asszony meg cinkosan asszisztált addig, amíg megvolt a kosztpénz a kredencben (valahol gépírónő volt félállásban, hogy el tudja látni a házimunkát). Egészen addig, míg épp az egyik híres politikus elrablása napján az orvos nem közölte vele, hogy gyógyíthatatlan. Otthon nem szólt egy szót sem, közelgett végre a bosszú ideje. Mikor elérkezett az utolsó stádium, az akkor már bakfis lányoktól elbúcsúzott, felfedve előttük apjukról mindent, amit csak tudott vagy sejtett. Pár nap múlva egy reggel a férfi üresen találta a lakást. A konyhaasztalon hagyott levélből tudta meg, hogy felesége már nem él, a lányok pedig összecsomagoltak mindent, ami elfért a bőröndbe, hogy elnyelje őket valamelyik betondzsungel. Nem is hallott róluk soha többé, nem tudta meg, hogy unokái születtek, hogy az egyik pszichológusként praktizált egy korházban, a másik meg cipőket adott el a belvárosban, ugyanabban a városban, mégis legfeljebb véletlen futva össze olykor az utcán, mert egyikőjük sem akart még a találkozásokkal sem emlékezni arra, mit hagyott maga mögött.  

Neki pedig végképp nem maradt más, mint folytatni azt, amit eddig. Gondolhatnánk, a hazugság kényszere alóli felszabadulástól meg is könnyebbült, talán így is volt. Teste mindenesetre biztosan nem tört meg, még jópár évig sikeresen dacolt az idővel, a szövetek sehogy nem akartak megereszkedni, a májfoltok csöndben várakoztak a felszín alatt, a zsírok vidáman égtek és soha le nem tapadtak lustán, a hajhagymák erősen kapaszkodtak. Most, hogy már nem adta haza a kosztpénzt, felfogadott a házban egy asszonyt, aki gondját viselte az odúnak s a ruhatárnak (az is úgy tudta, zenész, mert a lányok még arra sem méltatták, hogy a szomszédok előtt leleplezzék), sőt még maradt is belőle arra, hogy immár ne busszal, hanem taxival jusson haza, ha úgy tartja kedve. Saját autót soha nem vett, jogosítványa sem volt, mert az nem lett volna méltó hozzá (egy márkitól hallotta egyszer, hogy aki szállodákban éjszakázik, nem alacsonyodhat le addig, hogy maga üljön volán mögé).

Az utcából szépen lassan kikopott az élet, de ő nem volt hajlandó, nem hajlandó tovább állni, itt maradt, hogy őrizze a múlt kísérteteit, hogy elcsevegjen még velük, hogy életben tartsa a fekete-fehér fotókban papírra préselt alakokat, szavakat, mozdulatokat. Meg van arról győződve, hogy vele fog meghalni az a világ, amelyről valaha azt gondolták, maga az örökkévelóság.