Nagyboldogasszony ünnepén e blogon az első bejegyzés egy fiatal nő szomorú históriájáról szól, egy lányról, akit mind életében, mind az emlékezetben a meghurcolt Erény példájaként ismertek.
Ismer hozzá hasonló nagy történetet az Urbs több mint kézezer éves históriája bőven; ott van például a klasszikus kor Rómájának egyik legismertebb asszonya, akit a kereszténység idején is szinte szentnek járó tisztelettel tartottak emlékezetben, Lucretia a hitvesi hűség, a tisztaság példaképe volt évezredeken át (alkalom adtán visszatérünk majd hozzá), a reneszánsz és barokk tragédiaírók, festők kedvelt témája volt a csábításnak a végsőkig ellenálló ifjú feleség. Mai történetünk hősnője, Beatrice Cenci (1577-99) viszont a romantika korában vált kultikus alakká úgy, hogy a római foklór, az utca népe és művészete máig megtartotta emlékezetében.
A Cenci család egykori rezidenciája a római történelmi belváros egyik legkomorabb arisztokrata palotája. Bár a XVI. század, történetünk ideje, óta részben megváltozott külleme, a Tevere-szigettől alig néhány lépésre, a ghetto határán álló épület alatt elhaladva, kivált, ha körbe futó szűk utcák valamelyikén közlekedünkk, netán áthaladunk a bűzös-sötét árkád alatt, nyomasztó érzés vesz erőt az emberen. Kivált, ha tudja, milyen szomorú, tragikus életek emlékezete íródott a falakba, milyen megtört tekinteteken kukucskálhattak ki hajdan ezeken az ablakokon, surranhattak először a megaláztatásoktól, fenyegetésektől-fenyítésektől, a lelki és testi terrortól gyötörve, később a lelkiismeretfurdalástól tépázva, a mindenképp elkövetkező bűntetés terhét cipelve az árnyékban megbújó kapukon.
Beatrice Cenci és mostohanyja, Lucrezia Petroni élete nem volt különb sok asszonytársukénál. Egy híressé vált kortársuk, Artemisia Gentileschi (róla, s a rettenetesen gyönyörű Judit-festményekről is muszáj lesz mesélni később) is juthatott volna akár az ő sorsukra, de neki is nem kevés megaláztatást kellett elviselni a férfiak uralta tizenhatodik században, csak azért mert a gyengébbnek ítélt nemhez tartozott. Azért váltak mégis ismertté, és azért emlékezik mind a mai napig rájuk, kivált Beatricéra a város, azért őrzi emléküket annyi műalkotás, mert végzetüket az okozta, hogy elkeseredésükben maguk is borzalmas tetteket követtek el: meggyilkolták szenvedéseik okozóját, Beatrice apját, Francescót.
A családfő az Urbs egyik hírhedt bajkeverője volt, gyakran meggyűlt a baja a törvénnyel erőszakossága, pénzügyei okán, de ítélték börtönbüntetésre szodómiáért is. A szűkebb környezetét is rettegésben, lelki és fizikai terrorben tartó apa markából az egyik leánynak, Antoniának sikerült pápai ítélettel házasságba menekülni, azonban a kisebbiknek, Beatricének s fiútestvéreinek, Bernardónak és Giacomónak nem volt ilyen szerencséje. Az adósságokban úszó Francesco egy Róma-környéki hegyifaluba, Petrella Saltóba költöztette családját, majd mikor a városban számára is végképp elfogyott a levegő, követte őket. Ekkor oly elviselhetlenné vált a szerencsétlen nők és a két fiú élete, kivált a szexuális abúzust rendszeresen elszenvedő Beatrice élete, hogy - a hagyomány szerint a lány biztatására - úgy döntöttek, megszabadulnak szenvedéseik okozójától. Az összeesküvőkenk sikerült a háznép két tagját, Olimpiót és Marziót is megnyerni.
Először méreggel próbálkoztak, sikertelenül, aztán környékbeli brigantikkal akarták megöletni, de ez a terv is kudarcba fulladt. Végül egy este az ópiummal elbódított férfit a két szolgáló ágyában agyonverte, a holttestet aztán a vár egyik bástyájáról a mélybe hajították, így próbálták balesetnek álcázni a gyilkosságot. Úgy tűnt, tervük sikerrel jár, először senki nem gyanakodott idegen kéz általi halálra. A család visszatért Rómába. Egy idő után, a különféle pletykák, szóbeszéd hatására (az egyik szolgáló például fecsegett a véres ágyneműről, amiről Beatrice azt mondta, havibaja piszkította be...) a hatóságok vizsgálódni kezdtek, a holttestet exhumálták, s az orvos megállapították, hogy Francesco Cenci nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett.
Akárcsak egy szenzációvá váló, hollywoodi filmre kívánkozó bűnügy manapság, először csak a falu földesura indított nyomozást, aztán a nápolyi alkirály, majd maga a pápa, VIII. Kelemen vette a kezébe a dolgot. Olimpio a kínzások hatására vallomást tett, majd hogy hogy nem, sikerült megszöknie a börtönből, de nem élvezte sokáig a szabad levegőt, a Cencik egyik családi barátja eltette láb alól a tettes-koronatanút. A másik bűntárs, Marzio nem élte túl a kínzókamra megpróbáltatásait, így ők már nem vallhattak az arisztokrata család tagjaira. E ponton akár következhetett is volna a szerencsés menekülés, mondjuk álruhában szökéssel egy szomszédos államba, és még tovább, netán egészen az Újvilágba.
De a história nem a romantikus happy end, hanem a klasszikus tragédia felé vette az irányt: miután a bíróság elégséges bizonyítékot talált a két nő és a két ifjú bűnösségére, Beatricét, Lucreziát és Giacomót halálra ítélték, míg az alig tizennyolc éves Bernardót fiatal korára való tekintettel életfogytig gályára küldték (ahonnan pár év múlva komoly váltságdíj fejében szabadult), miután végig kellett néznie bűnös családtagjainak halálát. A két nőt fővesztéssel, a bátyot felnégyeléssel rendelte kivégezni a bíró, akit - a kérlelhetetlen pápát is maga mögött tudva - nem hatottak meg sem a tömeg könyörgései, sem a kardinálisok felmentési kérvényei. Az ítélet végrehajtásakor az Angyalvárnál hatalmas tömeg gyűlt össze, a nézők közül több halálos áldozatot követelő szörnyű előadást végignézte Caravaggio és a korábban emlegetett Artemisia Gentileschi is, az a két festő, akik először vitték vászonra máig sugárzó és ma is eleven erővel, mint jelent a modernitás európai embere számára a szenvedő, meggyötört test, azt, hogy szó szerint hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.
Példát kell statuálni az államban elharapózó erőszakos bűnesetek megfékezése érdekében - mondták a bírák. És valóban, amit itt látunk, az a modern állam működésének talán első emblematikus példája Itáliában. A kora újkor Európájában járunk, ahol a kivégzés elrettentő spektákulum, olyan politikai esemény, amikor az állam először demonstrálja, hogy a középkor évszázadai után immár nem a lélek szenvedései jelentik a bűntetést az elkövevetett vétkek után, az új hatalom a testen gyakorolja az alattvalók fölött az uralmat. Ahogy megszületik a hatalom ezen új paradigmája, megszületik az ellenmítosz is. Beatrice Cenci története az új rend tökéletlenségének, lelketlenségének emblémája lesz. A kibogozhatatlan szóbeszédekből, kínzások hatására tett vallomásokból szövődő történet nem csupán Beatricének szolgáltat igazságot, de arra is szolgál, hogy benne, általa az új állam alattvalói kritikát mondhassanak az őket kézben tartó hatalom felett.
Beatrice Cenci nemcsak a meghurcolt erény példázata hát, még ha a Guido Reninek tulajdonított arckép ekként is mutatja (lapozzunk majd vissza ide, ha Juditról lesz szó!), ahogy távoztában visszafordul felénk, hogy tekintete emlékezetünkbe vésődjön. Legalább ennyire, ha nem sokkal inkább, a modern államban élő, az igazságot kibogozni nem tudó, az állam irányában bizalmatlan, az államot metafizikusan megfoghatatlan, kiismerhetetlen, félelmetes, fenyegető erőként megélő polgár szorongásait artikuláló egyik első nagy történet is.
