A sikátorok vadonában évszázadok alatt egymásra rótt emeletek hajolnak az ösvények felé, a zsaluk mögül vetülő fény pálmalevél mintákat vetít a szembe falra, a festékkérgek minduntalan felhámlanak, gyakran egész a puszta tégláig hasadva, lemeztelenítve az épületek, az ég felé törekvő, a dús humuszba gyökereket eresztő szikomor, douglasfenyő, juhar, tölgy, bükk, fagyal, cédrus, ciprus, pálma testét.

Ritkásan rakott sárgafényű lámpák; fajukat szörnyű mutáció pusztítja, mind nagyobb területen fehérednek ki, úgy mondják, ezzel elvész a lelkük, puszta gépezetekké transzformálódnak. Nem a metamorfózis az, ami elborzaszt, ez a város jól tudja, mi is a folyamatos, de tényleg szünet nélküli átváltozás, valamiből valamibe csavarodás, eltűnés és felbukkanás, hanem a lélek hiánya – de lehet, hogy csak egy új faj születik, melynek beszédét, nyüszítését-szűkölését, rikácsolását, pislogását, somfordálását még nem értjük, egyelőre csak annyit látunk, hogy más fényeket áraszt magából, másmilyen festi maga körül a tájat, más képre formálja át azt.

Mint ahogy volt élet, másfajta a sárgára fényelt dzsungel előtt is, amikor szinte vaksötétben botorkált, esetleg kezében imbolygó lámpással vágott magának rendet a napszállta után járókelő. Most is csak épp annyi a fény, hogy ki lehessen kerülni az ürülék-árnyékot, épp csak megcsillan a láb alatt a felfeslő macskakő kopott éle, a pikkelyé, mely az alant meghúzódó múlttetemet fedi, elég egy nagyobb zivatar és sebek, hasadékok nyílnak a bomlásban lévő városhúson, olykor lelátni egész a törmelékhám alatti izom- és csontrétegig, a testüregekbe, melyek valaha házak, raktárak, templomok voltak, ilyenkor, akár a gejzír, felbugyog a pocsolyákon a régvolt emberek emlékezetmetánja, aki szerencsés, nagyon szippant belőle, s megborzong, mert a gáz lélekmolekulákkal dúsan telített.

De a múltra nyílnak a boltok és műhelyek is, legyen akármilyen friss is a kínálat. Úgy húzódnak meg az utcán oldalában, a falak tövében, akár a menedékként használt korhadó oduk, a korhadó düledéktörzsekből, száraz gallyakból, levelekből rakott fészkek, a földbe vájt kotorékok. Az ékszerész kis kuckója, alig egy ajtónyi szélesség, fapolcokon, üvegvitrinekben fémtekeredések, csavarodások, egymásba fonások, ráhajlítások, bronz, ezüst, arany kígyócskák ölelnek köveket, kámeákat. A mindig zárva tartó ócskás-antikvárius barlangból évszázados gyereklányok tekintete mered a bekukucskálóra, jaj annak, aki beleakad, boszorkányos a rég halottról készült portré deleje, ahogy pislogás nélkül, mered elő a poros, feslett kanapé, a rossz fogasok, rozoga csillárok mögül, a bolt salétromfoltos mélyéről. A múltra nyílik a vegyesbolt is, hiába van dugig tömve pont ugyanazokkal a zacskókkal, dobozokkal és üvegekkel, pont ugyanazokkal a színekkel és formákkal, mint a betérő turista hazájában – az ismeretlenben ismerős zug csapda, építői a polcok között hol fürgén, hol lustán mozgó kis ragadozók (szerencsétlen kiszolgálói a ki tudja hol fészkelő parazitának, aki vadászatra őket használja, hogy aztán a harácson, zsákmányon hízlalja háját), amit egy ki tudja, ki által elhagyott üregbe építettek – a falak vékony, vizes bázisú  mázolásán átsejlik a régvolt árnyéka, szürkén derengenek az itthagyott emlékek, a falra hányt szavak, a valaha volt emberek ingerült szisszenései, a mézmáz invitálások, a kéj sikkantásai, a testből a beszéddel előpárolgó lehelet, hő kondenzvizének lecsapódásából megtapadt kristályrétegek.  

Az árkád íve alatt balra surranó nyílik, csapás egy másik tisztásra, ahová csak átjárókon van bejárás több utcáról is, a vakudvar már szinte terecskévé öblösödik, hogy ide gyűljön a lakók letagadni akart minden szemete csikktől a mindenétől megfosztott hűtőszekrényig. A sötét boltoztok alatt az ember önkéntelen is válla közé húzza a fejét, pedig befér bőven, a fej fölött majd két emelet a táv, a falakon gázcső indák nyújtóznak egymáson, kapaszkodnak a másikba, ahogy a fenti lakások felé törnek. A csövekre, a kibelezett kapcsolószekrényekbe is jut a szemétből bőséggel, aztán bizonyos napokon valakik eltűntetik, s versekkel, rajzokkal telerótt kartonokat raknak helyükre, olykor egy-egy cserép satnya páfrányt is. A Primitív Törzsek, a Vadak rituáléinak, orgiáinak helyszíne, szent ligete lehet az árkád alja, a világítóudvar tisztás, biztos itt égetik halottaikat, itt tartják nászukat azokon a késő éjszakai órákon, amikor minden turista hamis álmát alussza az rbnb lakások vegyszertől és illatosítótól bódító sterilitásában.

Már vonulnak a szertartásra, s el onnan, de ott, ahová az árkád fölé magasodó szilfa-torony árnyékát veti, még javában nyitva a pékség. Fényt alig vet az utcára, mert nehéz spalettái soha nincsnek a falra nyitva, egész közel kell érni, hogy biztosan tudja az ember, van-e még kiszolgálás. Évekig gubbasztott csöndben ez az üreg, míg egyszer csak, elkezdte eregetni az utcára messzi vidékek illatait. A kisebbfajta terem hátsó végében csillogó króm gépezetek, kemencék, keverők, dagasztók, pultok struktúrája, elől mindig maszattalan vitrin, benne a Vezúv és az Etna combján élő emberek minden fantáziája ostyákba, piskótákba, fánkokba, tortákba öntve, áztatva, kenve és töltve. Onnan jönnek, a vulkáni porból, puhán kövülő lávából vannak gyúrva és faragva a hamuszín bőrű emberek is, akik nehéz pocakjaik, petyhüdt izmú karjaik, fodros bőrű, kopasz tarkójú lomha mozgásában tesznek-vesznek a helyiségben. Testük, húsuk mutatja, nem a város szülöttei, meg sem kell szólalniuk, s ha mégis, a különös szerzet trollok anyaföldjük barbár nyelvének édességével, vidám, dacos, minden idegen erőszakot túlélő zenéjével kérdenek és felelnek. Ha maguk vannak, országuk kedves időtöltéseinek szentelik magukat, lassú, de konokul hömpölygő mondatokban beszélgetnek vagy előre bukó állal, ölbe ejtett markokkal szunyókálnak.

Ha csak betekint a járókelő a nyitott ablakon, s a kis színpadban látja őket, leginkább egy állatkerti kifutó jut eszébe, olyan idegenek itt, a sötét utcába vágott neonfény kockában. Ha a pultba nyúlnak a kis lapáttal, ha a papírt hajtják, a visszajárót számolják, ha egy szót is kiejtenek, rögtön látni, nem jókedvükből vannak itt, hiába is próbálják barátságos szavakkal titkolni – vagy dehogyis titkolni, épp hogy a száműzöttek, az otthontól kényszerűen távollevők keserű barátságossága ez, szavakkal, hangokban próbálják azt pótolni, annak illuzórikus mását megépíteni, ami nincs: az otthont. Egyik másik el is ragadtatja magát s áradni kezd városáról, régi életéről mond meséket, akkor születő fantáziákat. És másnap már nincs sehol, más váltja. Ugyanaz az elvágyódást rejtő lassú komorság, ugyanazok a büntetés súlyától ellágyuló, s ezért indulattól feszülő ráncok.