Ha olykor felpillant, orra előtt araszoló sorokat lát, az alagút felé enyhén lejtő völgyben afrikai homoktól fakó, piros, fekete, szürke, kék, sárga, zöld, fehér tetőket, ritmusuk akár az oldalt sorakozó épületek poszthumán harmóniája. Míg mozgásba a sor, elkészíti napi cigaretta adagját, közben üzeneteket ír, híreket olvas, készíti magát a napra, ahogy mellette a nő, aki körmöt reszel, púderez, rúzsoz (a múltkor egy srác a szemöldökét szedte). 

Ahogy a kormány alatt babrál, tesz-vesz, napról napra formátlanabb combján morfondíroz, azon, hogy a nadrág rugalmas anyaga mind nehezebben tartja kordában a szétfolyó húst. A has mind terebélyesebb domborulata, a zsír mind dúsabb halma akár egy nukleális óra, kérlelhetelenül mutatja az idő múlását, a hajdan feszes szövetek engednek a bomlás ellenállhatatlan csábításának, a gravitáció kozmikus erejének. Ha a tükörbe les, hogy felmérje, mi a helyzet a háta mögött, nem is annyira az utána csoszogó maszatos szélvédője mögött felsejlő arcot, hanem saját táskás szemeit, az ereszkedő bőr redőit látja, akár a földkéreg araszolása, a ráncok mind lentebb csúsznak. Hiába őrzi még a majdnem tarra nyírt koponyán tekergő hajtincs a hajdanvolt révek mámorát, hiába jelzi a szakáll, hogy tudja, mi a szitu mostanság, hiába a fülcimpán soha be nem heggedő lyuk, az ing alatt kushadó tetoválások színes cirkusza, ez a test már menthetetlen, feltartóztathatatlan tart a széthullás felé, az atomok már más rendeződést kívánnak, szabadulnának ebből a kombinációból. 

Annyira elmerül saját végességének és a világ hiábavalóságának szemlélésében (meg a korán kelő ügyfelek türelmetlen mondataiban), hogy amikor a felfelé kapaszkodó nap átemelkedik az körgyűrű katalanának partján épült betontömbökön s egyik sugárnyalábjával megböki szemét, rendesen meglepődik, meghökken; kizökken a mélyen filozófikusnak gondolt, a világ nagy rendszerét átfogni gondoló elmélkedésekből, s a szemébe tűző fényről eszébe jut egy huszonöt évvel ezelőtti vasárnap reggel, amikor a haverokkal (mint minden vasárnap akkoriban) épp vonatoztak át a másnapba, hogy a tengerparton öblítsék ki testükből az éjszakát. Akkor még ezekkel az öröktől fogva rozsdás, foszladozó, repedezett bőrökkel és zománcokkal borított kocsikban jártak a kölykök a vízhez. Járt persze sok mindenki más is, öregek és családok lurkóstul, őslakosok, betepülők és idegenek vegyesen, a nyitott ablakokon örvénylő menetszél száz és száz izzadó test szagát keverte meg, és húzta ki, hogy elterítse a szegénynegyedeken, a pinealigeten, s ráncigálta magával a bent lüktető (még kazettáról adagolt) basszusokat, mert a vonat még nem a szabadulás helye volt, hanem legjobb esetben az átzsilipelésé, itt még bőven hatottak a savak és mindenféle molekulák, ide még kiterjesztette csápjait az éj. A fényben máshogy csillogott, máshogy vibrált, de még jelen volt, és a kölykök nem eresztették, hagyták hadd rázza még őket a kocsi rossz rugózása és a mélynyomó keltette, gyomrot rezgető hangullámok folyama. Míg vonaglottak, tekergőztek, egymás testére tapadtak, sivítoztak, káromkodtak, de csak a nyelv zenéje, ritmusa miatt, mert ezek a szavak siklottak a legjobban, nem pedig mert bárkivel bármi bajuk lett volna, a vagon népe kinevette, megvetette, leköpte, irigyelte, szólongatta, leordította, lebuzizta, ledrogosozta, letolvajozta, lecsavargózta, lehuligánozta őket. Ők meg se hallották, lepergett róluk minden átok, fiatalságuk páncélja áthatolhatatlan volt, legyőzhetetlen. 

Aztán egyikőjüket egy éjjel túlhevült testtel, a legdurvább technonál is vadabbul lüktető szívvel vitte el a mentő, és soha többé nem jött velük a partra, egy másikkal fertőzött tű végzett, egy harmadikat pedig valami tüntetésen vertek tolókocsiba a rendőrök (akkoriban azt se tudta, milyen színű zászló mint jelent, apja nem volt se kommunista, se fasiszta, csak annyit tudott, hogy ha esik az eső, ha hűvös van, és nem lehet a parton heverni, a vízben tocosgni, akkor unalmában sok hülyeségre képes az ember), ő meg igazán megrettent, hogy a páncél mégsem véd meg mindentől, így aztán - ahogy egy filmben hallotta, egy filmben, ami nem, nem térítette meg, viszont megformálta ezt a mondatot, ami jókor volt jó helyen - ő inkább az életet válaszotta, a színes tévét. Korábban kikacagta azokat, akik autón gurultak a klubhoz és onnan el, akik autóval jártak a tengerre, nem irigységből, ideológától vezetve meg végképp nem, egyszerűen úgy gondolta, úgy tartották, hogy semmi nem ér fel a még sötét vagy épp kililuló, kisárguló hajnalban gyalog bandukolással, a megállóban baromkodással, a vonatban táncolással, most meg összespórolt egy öreg járgányra, mert akkor már javában dolgozott. Bár fogalma nem volt arról , mi is igazából a munka, mert nem hagyta, hogy rátelepedjen, csinálta, mert valamivel el kellett tölteni két szombat közt az időt, meg mert mindenki ezt csinálta, meg mert kellett a pénz, de nem a jövőre, nem a birtoklásra, csak arra, hogy mindig meglegyen a kora esti izgatott toporgás, a hajnali bandukolás, a reggeli zötykölődés, s aztán a rázkódó hassal kacagás a tűző nap alatt kiterülve. Talán hallott arról, hogy egyesek harmadik szemről, megvilágosodásról, a tudat tágulásáról, földanyáról, mikor és makrokozmoszokról áradoztak, őt csak az érdekelte, nem is, számára az éjjeli tánc, a hajnali hunyorgás, a déli nyújtózás a feszülő izmokról, a verejtéktől síkos bőrről, a lüktető ágyékról, a fül mögött, a koponyacsont alatt kelő bizsergésről szólt, a testről; nem a mindenséget, hanem a testet élte meg.

Ahogy a nap a szemébe tűz, el se mosolyodik, igaz, a szeme se rezdül, a szájszéle sem ereszkedik, csak a pupilla hirtelen tágulása és visszahúzódása mutatja, mi történik odabent. Aztán visszabukik a tekintet, visszacsuklik a kéz az ölébe, és folytatja, amin épp ügyködött (talán cigaretta, talán egy üzenet, talán egy új hír megnyitása).

A nap áztatta körgyűrűről az út a város sűrű szövetébe hatol, a fényről az árnyékba fordul, lehet labirintus,rejtélyek , titkok és tudások helye, de lehet erek hálózata, hús és csont között tekergő, éltető anyagokat szállító kapillárishálózat. Ő igazság szerint semmi miszitkusat, semmi mágikusat nem lát ebben a tekergésben, hálózásban, ha már hasonlítani kellene valamihez, akkor a testet mondaná. Nem metaforákban gondolkodik, hanem anyagban. A szív számára nem plüss, nem csokoládé, hanem izom és vér. Kis műhelye épp egy templommal átellenben kuksol egy enyhe kanyarban, mindig árnyékban, míg a szemben magasodó koszosfehér travertin homolokzaton, olykor, ha felpillant a munkából, felfigyel a lassan, szinte alattomosan kúszó fénypászmára, de számára ebben nincs semmi túlvilági üzenet, összefüggés, kapcsolódás, bármire is utalás, analógia vagy épp feltárulás. A kő az kő, a fény az fény, ennyi és nem több. Keze között nap mint nap mesterművek és félcmunkák fordulnak meg, mindenféle korokból való vásznak, rajtuk hol csontosra szátadt, hol még nedvesen friss festékrétegek, ő megméri őket, keretre feszíti, lécek közé illeszti, használhatóvá s így értékessé teszi a haszontalant. A vászon számára vászon, a festék csak festék, nem foglalkozik azzal, mit akarnak mutatni, üzenni vagy épp elfedni, elhazudni. Kliensei talán pont azért járnak vissza, mert nem akar ítélkezni, megfejteni, okoskodni, megmagyarázni, vak arra, amit mások művészetnek neveznek, viszont ujjbegyei mindig pontosan kitapintják az anyag minden rezdülését, a legapróbb hullámot, foszlást, túlfeszülést is, amit mások tökéletlenségnek, torzulásnak tartanak, de számára nem ítéletek, nem vélemények, nem értékek és nem hibák, nem gyengeségek és erények, csak az anyag megtörténései.

A világ anyagból áll, ezzé-azzá, testté, tárggyá, kővé, hússá, szövetté rendeződik, aztán szétpereg, hogy új formára váltson. Így megy ez, mióta világ a világ, így megy ez, míg világ a világ.