Nap mint nap megtörténik bárkivel, aki az utcákat járja itt, hogy olyan részleteket fedez fel az ezerszer látott szegletekben is, melyek eskü előző nap, egy héttel korábban még nem voltak ott, mérget venne rá a járókelő, hogy a tető alatt gubbasztó griff, az ablakrácsot páncélján hordozó teknős, a sarokkövön gubbasztó oroszlán, a mennyezeti stukkó indáin felkapaszkodó szalamandra, a szökőkút vizéből kiágaskodó delfin, a falra telepedő ragadozómadár tán épp a múlt éjjel bukkant fel, vagy épp fordítva, ami nemrég még ott volt, mostanra már hiányzik, nyoma veszett.

Míg a héroszok és szentek szobrai, falra, vászonra, fatáblára pingált képmásai évszázadok, évezredek óta vigyázzák az embereket, intik, emlékeztetik a húsból, porból valókat a világ veszélyeire, a test örök múlandóságára, táplálják a hiúság máglyáit, tartják a párkák fonalát és ollóját, nyitják és zárják Pandora dobozának fedelét, oldanak és kötnek, szenvednek, vígasztalnak, dühöngenek, rettentenek, tanúskodnak és kacagnak a mindenkor rájuk félve, sunyin, flegmán sandítóra, hozzájuk fohászkodóra, az őket fotózóra, addig a város kőből, gipszből pigmentből, fából való állatai úgy jönnek-mennek, akár a papagájok, a seregélyek, a sirályok, a patkányok, vidrák, a vadkacsák, a szúnyogok, a skorpiók, a pókok, akik az emberre fittyet hányva lakják be a várost.  

A folyamatos változásra talán nem is az ide születettek figyelnek fel igazán, vagy közülük sokkal kevesebben, hisz a minden másodpercben, a nem létező idő minden pici szegmensében folyton változó örök várost ők nem figyelik olyan közelről, vagy inkább más részletek kötik le figyelmüket, míg az idegenek, akik máshonnan csöppennek bele a folyamatosan hömpölygő-hullámzó, kőből, téglából, szerves anyagokból összecsavarodó tér-idő szövetbe, hajlamosabbak érzékenynek lenni a mindig megtörténő alalkulásra. Mint egy varázsszőttes, ami valakinek egy mesterien elkészített tárgy, míg másoknak életre kel, a formák és színek szövevénye mozogni kezd, az össze és széttekergőző indák között figurák mozdulnak, bestiák és emberforma lények tűnnek fel, belakják, beszeretik, begyűlölködik a cérnából bogozott világot. Ki ne akarna egy ilyen varázsországba csöppeni, a hihetetlen színű fák, szirmok, ágak, az anyag törvényeire fittyet hányó tornyok, oszlopcsarnokok, utcák labirintusában bolyongani, érzéki, erőszakos, testet, lelket, szellemet próbára tevő kaladokba keveredni? Hát nem ezért utazik az ember ismeretlen vidékekre?

Évszázadok óta járnak kézről kézre olyan utikönyvek, kalauzok, mirabiliák, az utóbbi időben a net árnyas szegleteiben is lapulva, amelyek térképei, leírásai azokhoz a pontokhoz vezetik a kíváncsit, a vágyakozót, ahol nem csak kívülről szemlélheti a város szövetének folyton változását, hanem be is léphet oda. Nem a banális, megmutatjuk belülről az Életet típusú kirándulásokról van szó, sem azokról a szafarikról, melyek a külvárosok rezervátumaiba viszik a bátor, sőt vakmerő, az otthoniakkal dicsekedve szelfiket megosztó látogatót (persze ellenőrzött módon, biztonságos keretek között, a minimálisra, az élmény szintjére csökkentve az idegennel találkozás tramuáját). És nem is a város alatti város biztonságossá tett folyosóiba vezetett, vagy a megtisztulást és bűnbocsánatot ígérő túrákról. Ezeknek a látogatásoknak, legyen bármi is az indíték, a feldolgozott, elbeszélt, megjelenített téma, melyek után este az utazó szállodában hajtja fejét nyugovóra, majd reggel összecsomagol, kijelentkezik, repülőre-buszra-vonatra-kocsira-lóra ül, s maga mögött hagyja a várost, a tétje az élmény megrablása, zsákokba, erszényekbe, kofferekbe, hűtőmágnesekbe, képeslapokba, hamis faragványokba, fényképezőkbe, telefonokba gyömöszölése. 

Nem ezért jött ide viszont az az egyszeri fiatalember (voltak persze idősek, egészen gyengék, halálos betegek, férfiak és nők, gyerekek vegyesen, de a mesék hőse rendszerint erőtől, elszánástól dúzzadó, bár kissé félszeg, suta fiatal fiú, az egyszerűség, az ismerősség kedvéért most is e figurát vesszük elő, de képzelhetnénk ide bárkit is), aki egy esőfelhőtől terhes januári napon szállt le a vonatról a főpályaudvar egyik félreeső peronján, ahová az ország félreesőbb pontjairól érkező vonatokat irányították, s vulkánfíber bőröndjével, megszeppenését határozott léptekkel takargatva kilépett a még ismerős térnek tűnő csarnokból (hisz a szénfüst, a gépolaj, az ürülék, az izzadság, a kávé sé a gyorsan pálló sör szaga az ő városában is pont így lengte be az egészen apró vasúti megálló környékét). Kevéske pénzéből olcsó gőzhajón jött a birodalom tengeri kapujától a félsziget egyik kis kikötőjéig, kabinját egy kereskedősegéddel osztotta meg, aki főnökével utazott árut beszerezni (a jómódú kufár az elsőosztályon külön kajütben kűzdött végig a hullámzással ugyanúgy, ahogy a két fiatalember a fedélzetköz kis ablaktalan fülkéjében). A pár órás rövid együttlét szinte a friss barátság illúzióját adhatta a fiúknak, bár egyik sem nyílt meg annyira, hogy az előttük álló úttal kapcsolatos valós félelmeiről, indítékairól beszéljen, nem is lett folytatása az együtt töltött időnek, hiába cseréltek címet, egyetlen levél sem született egyikőjük tollán sem. A vonaton már egyedül gubbasztott a klasszikus irodalmi szövegekből, s a modernnek mondott nyelvkönyvekből, grammaitkákból gondosan összeszedett nyelvtudás ellenére teljesen érthetetlen zsibongás közepette. Az egyedül levés - nem a magány - a kollégiumban is vele maradt, de meg nem vált volna tőle semmi pénzért. Pontosabban semmi pénzért nem cserélte volna le másra, mert épp erre vágyott. Világéletében kézről kézre adták, döntöttek feje fölött mindig mások, rendre olyan élethelyzetekbe került, ahová mások tették. Most végre szabad volt ezektől a markoktól, göcsörtös, tintafoltos ujjaktól, kérges tenyerektől, szőrös, májfoltos, karkötős vagy karórás csuklóktól, csipkés és kikeményített kézelőktől. 

A folyóra nyíló kis lakáson egy nála pár évvel idősebb társával osztozott, az első percben eldőlt, hogy mind a ketten a maguk sarkába húzódva, a másikat gondosan, diszkréten kerülve fogják letölteni a kiszabott időt. A közös étkezések alatt jobbára szótlanul követte a többi lakó disputáit, köztük többen voltak olyanok, akiket eddig csak folyóiratokból, könyvekből ismert, tisztelt, s egy éve meg nem álmodta volna, hogy egy tálból merik majd a levest, egy kancsóból öntik majd a vizet. Maga is meglepődött azon, hogy ez a legkevésbé sem lelkesíti, de még zavarba sem hozza, inkább közömbös marad. Ahogy közömbös maradt a láthatóan minden figylemet magára vonni akaró ízzó szén tekintetű ifjú hölgy iránt is, s még a csöndesebb, folyton illedelmes kalapot viselő, a karima árnyékában határozottan bájosnak tűnő többi lány mellett is úgy járt el, mintha ott sem volnának; arra gondosan ügyelt, hogy az illem megkívánta érdeklődést mindig kimutassa, de ez csak tisztes színlelés volt, semmi több. (Pedig még a hajón épp a rájuk váró érzéki kalandokról fantáziáltak a segéddel, talán csak a kötelező fiús hőzöngés volt ez is, elmondta azokat a mondatokat, mert akkor azokat kellett elmondania.) Alig vette nyakába a várost, tisztázódott számára, hogy ennek az utazásnak a célja, értelme, tétje nem a kollégium falain belül várja, nem az ott lakóktól kell számítania azokra az élményekre, tapasztalatokra, tudásokra, amelyekért itt van - sőt talán általában véve nem is az emberektől. Ahogy nem is a múzeumoktól, a műemlékektől, a múlt kötelezően megcsodálandó maradványaitól, nem a büszkén terpeszkedő, magabiztosan, sőt sokszor öntelten hivalkodó jelentől, a frissen felhúzott márványburkolatoktól, a krómosan csillogó járművektől, az őrülten száguldó villamosoktól, a vadul tülkölő motorbicikliktől, a szorgosan hajlongó gépkaroktól.  

Lépteit, sétáit egy már nem is tudta mikor, hol olvasott, talán amúgy saját maga által írott, talán soha papírra nem vetett, csak az agyában kuksoló mondat irányította, amely szerint van valahol egy olyan hely, egy olyan zug vagy mezőnyi tágas tér, kapualj, sikátor vagy árnyas fákkal övezett allé, kristálycsillártól ragyogó, festett menyezetű terem, dohos kis alagsori szoba, semmitmondó asztallal bélelt éttermi zug, zöldségpiac, gázgyár, kikötői raktár, román kápolna, ahol megtörténhetik az a bizonyos lépés, az a mozdulat, ami átlal a világ és közte áthághatatlan fal másik oldalára kerül, vagy megszűnik az itt és az ott, a most és a nem most, az én és a te, egyszóval minden, amitől ő valaki, és a világ valami.  (Jobb hiján falnak, itt-nek és ott-nak. énnek és világnak nevezte el, mert hát az emberi képzelet csak a tapsztalatokból tud táplálkozni, a nyelv csak olyat tud elmondani, amire akad egy szó, és az itt és ott közötti valami az leginkább fal volt, bár épp annyira nem volt köze a falhoz, ahogy a jóisten sem egy ráncos, szakállas, ősz loboncú vénember).  Nem az örök életet kereste, nem a misztikus megvilágosodást, nem valamiféle megszabadulást a csillagok rácsozta börtönből, nem rendre vágyott az egymást szorító hasábok végtelen anyagkupacában, nem régi életén akart túllépni, sem vezekelni bűnökért, nem megbocsájtásért sóhajtott, rimánkodott, nem szeretetet koldult. Semmi efféle. Csak arra volt kiváncsi, milyen a világ akkor, amikor nem ilyen, milyen ő, amikor nem ő. Legalábbis naplójában mintha valami ilyesmit próbált volna szavakba önteni, talán ekként érthetjük azokat a gondolatmenetket, szilánkokat, talán olykor verssorokat, rövidke történeteket, amelyet a kockás noteszébr kapart, többnyire sietősen, nem is annyira azzal a szándékkal, hogy később bármit is kezdjen vele, nem rögzíteni akarta egy későbbi időpont számára (idegen szemnek végképp nem szánta), inkább azért vetette papírra sietős sorait, mert így próbálta megfogni, szavakba gyömöszölni azt, ami foglalkoztatta. Utána aztán soha vissza nem tért hozzájuk, oúgy hagyta az egészet betűtől betűig a két fekete műbőr borítású kartonkárya között, ahogy odavetette. 

A mesélő követhetné kóborlásait, ami arra is remek lehetőséget kínálna, hogy bekukkantson az olvasóval a város zegzugaiba, megismertessen mindenféle alakokat, szerzeteket, kalandokat kreálhatna, krimivé formálhatná a rejtély keresésének históriáját, de ez most kinek-kinek a maga fantáziájára marad. Hogy akkor lássuk viszont hősünket, amikor egy kora este elhagyja az egyik piacot takarító seprűk surrogását, a halpikkelyeket elsodró vízsugár sistergését, és befordul egy kézikocsikkal zsúfolt mellékutcába, ahol a hordárok még javában cipelik a raktárakba a hajnalban feltöltendő ládákat. A túlérett zöldség és gyümölcs illatfelhőjéből szabadulva nagyot szippant a vakolat és csatornaszagból, melyben az estére fővő zeller és paradicsom bugyborékol, meg az előtte járó pár hölgytagjának máskor szédítő parfümje tekeredik egészen finoman, szinte szemérmesen és határozottan, már-már kihívóan, ahogy az itteni nők nézni tudnak. De lépteit nem az orra vezeti, akkor fordul és arra, amikor és amerre a lába viszi, tekintete hol a macsakő réseit vizslatja, hol felsiklik az időmarta falakon, kapaszkodik zsaluk pattogzó festésének pengeélein, egészen a tetők alatti faragott oromdíszekig, s onnan a hol szinte pimaszul rózsaszín, hol szégyellősen halványkék alkonyi felhőkig. Ebben a városban megtanult emelt fővel járni, pedig semmi nincs, amivel dicsekedhetne, amit mutogathatna, vagy amit egyáltalán megmutatni vágyna. Kiegyenesedő háta, válla, felszegett orra és tekintete nem is az övé, nem az akaratától függ, csak így működik a gravitáció, ő maga a bizonyíték az univerzum működésére, a tömegtől meghajló téridőszövetre, a törvényekre, amiket akkor még épp csak pedzegetnek, épp csak megsejtenek páran egyetemi katedrákon, szakfolyóiratokban, kutatóintézetekben. 

Hogy miért fordul be ismét a már sokszor meglátogatott kis térre, melyet egy palota kapuja számára szélesítettek ki vagy négyszáz éve, hogy be tudjanak fordulni az ormótlan batárok, s hogy a kintről figyelő tekintetek számára nyíljon némi tér, meg persze, hogy a járókelőnek legyen módja az itt kőből kirakott hatalmat és gazdagságot megcsodálni, hogy legyen alkalom, hely és idő, lenyűgöződni, nyilván maga sem tudta, nem tudta, hogy itt fog megtörténni az, amit fantáziáiban, vágyakozásaiban dédelgetett, nevelgetett. Az alkony utolsó fényei elől elzárt, szinte esti sötétbe burkolózó teret egyetlen falra szerelt lámpa világította meg, alig pár perccel ideérte előtt pislákolt fel fénye, még igazán be sem melegedett a sárga fényű ízzó. A palotával szemben álló ház sarkán, jó két emelet magasságban, a Mária-szobor alatt pislákolt egy mécses, a sovány lángocska a legmélyebb éjszakai sötétben is épphogy elért a kőasszony arcáig, az egyik sarokban utcai kút csacsogott, azon kívül sem beszéd, sem mozgás zaja nem szűrődött ki a jobbára még sötét ablakok és a már behajtott kapuk mögül. Az egymást támasztó épületek úgy állták körbe az ürességet, mint a vasárnapi korzón körbe álló disputáló, sétabotjukra támaszkodó férfiak. Ítélkezés, csábítás nékül, közönyösen tekintett az érkezőre az ember által rakott, de mégis embertelen világ. A fiatalember egészen a tér közepéig halad előre az egyik sarok mögül (a kibukkanó, akár csak egy ezredmásodpercre megtorpanó idegen s az egy lendülettel tovahaladó lakos mozgása mindig ugyanolyan, minden előlépés megmutatja, leleplezi az érkezőt). Ott már-már megtorpan, szinte körbeforog, mintha bámészkodna, aztán újra ritmust vált, és az egyik kapu felé veszi az irányt, annak árnyékába tart. Oda még meg is érkezik, eltűnik a fénytelen tér forma nélküli homályában, a falak és a kapu közrezárta semmi anyagtalan fekete sűrűségében. 

Eltelik valamennyi idő, talán napok is (egész biztos hogy nem rögvest másnap reggel figyelnek fel rá), míg valaki először észreveszi a faragott kapufélfa kőmintái között a leginkább kutyára emlékeztető alakot. Legalábbis először az itt lakó lurkók - akik aztán itt nőnek fel, s itt nevelik fel a következő nemzedéket, átadva nekik a helyről való tudásukat is - nevezik el tacskónak a figurát, hogy e név rajta is maradjon. S valóban, az egyszerre derűsen lelkes, feltétlen hűséget mutató, de valahogy mégis melankolikus pofa, a szürke kötekintet, a lógó fülek, a hosszan előre ugró orr, a rövid lábak, tömzsi tappancsok, mintha egy derék ebet mintáznának, amely nem is annyira azért áll itt, hogy őrködjön, hogy elriasszon, távoltartson, mint inkább az örök hűséges, de tudva tudottan értelmetlen, hiába várakozás allegóriája. 

S hogy a kollégiumban hogy fogadták a fiú eltűnését? Persze napokig volt téma az étkezések során, a reggel még frissen pödört, kihívó(nak szánt), a vacsoránál már kissé hervadt bajuszok, a mindig ízzó szénfekete tekintet, a kis kalapok árnyékába húzódó jól-rosszul titikolt vágyakozások a skandallum rettenetes, borzongós örömével tárgyalták az esetet. Már-már elült a dolog, már-már kiszorult a csevegésből a téma, mikor egyikőjük egy reggelen a helyi újságot lobogtatva jelent meg, miszerint egy fiatal férfi sétapálcáját és kalapját találták meg az egyik híd közelében. A tárgyakról közölt fotóban többen is az egykori lakótárs holmiját vélték felismerni, úgyhogy az étkezést félbeszakítva ketten a rendőrségre siettek. A többiek a könyvtárban gyülekezve várták a híreket, a visszatértüket, aznap délelőttre elhagyták a tervezett leváltári kutakodást, a műtermi munkát, a múzeumlátogatást, s a lehetőségeket latolgatva nyüzsögtek az íróasztalok és könyvespolcok között. Majdnem ebédidő lett, mire az őrsről visszaért a két koros filológusprofesszor (azért ők mentek, mert ők bírták leginkább a nyelvet), a hír amit hoztak gyorsan elfoszlatta a spekulációkat, s még pár napra újaknak adott helyet, ugyanis kiderült, hogy időközben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, egy, helybeli, pontosabban egy valahonnan máshonnan ide költözött, de nem külföldi személyé a bot és a kalap, egy albérletben lakó, amúgy diszkrét vagyonnal rendelkező, de semmiféle foglakozást nem űző, fantom-szerű ifjú férfihoz tartoztak, ami vagy szerelmi bánatában, vagy anyagi nehézségei miatt mehetett a folyónak. Mivel aztán a hatósági vizsgálatok miatt ideutazó hozzátartozók nem a kollégiumban szálltak meg, s az életet csak egyszer zavarták meg pár percre, hogy a fiatalember kofferbe gyűjtött holmiját elvigyék, s mivel a nyomozók sem jártak erre többet, a minden nap újra éledő belső intrikák, a szövődő barátságok, ellentétek, szerelmek és csalódások, a szaporodó kutatási eredmények, a telefestett vásznak gyorsan el is terelték a figyelmet az esetről, s mire az új turnus pár hónap múlva megérkezett, már csak egy régi legenda lengte be az egykori szobát, a kollégium folyosóit, lépcsőházát, dehát ilyeből itt volt már rengeteg, amik a ház sok évszázados léte során megtapadakt a falakon, összegyűltek a sarkokban, akár a pókhálók és a porlabdacsok.