Köztudomású, hogy nem csak a hegyeket-völgyeket-ligeteket lakják félszerzetek, kicsit ember, kicsit állat, kicsit ki tudja mi lények. Vannak köztük rejtőzködőbbek, s vannak egészen ügyesen alkalmazkodók, akik nem csak utánoznak, hanem tökéletesen eljátsszák az embert, nem csak ruhánkba, de bőrünkbe is bújnak. 

Minél öregebb egy város, minél számosabb benne a zeg-zug, az egymásra hányt kő, mely alatt, mögött, fölött megbújhatnak az emberi tekintetet kerülendő, annál többen vannak. Ne csodálkozzon hát senki azon, ha Rómában, kivált a belvárosban, de tulajdonképpen bárhol, egy sarkon befordulva, egy lépcsőn (lefele, felvele egyremegy) megindulva, egy homályos zugba tévedve (akár csak tekintettel), de még a csurig tömött buszon is (hogy a metróról már ne is beszéljünk, ahol nagy kedvvel potyáznak) ősrégi mesék alakjaiba, garabonciásokba, széltolókba, loncsosokba, tomistákba, kerékkötőkbe, halálhetérákba, lélekbúvárokba, kapanyányikba, hórihorgokba, benignákba, pitagóreusokba, héroszokba, pulcsinellákba és más efféle figurákba botlunk.

Egészen bizonyos, hogy a mi környékünkön például egy priaposz lakik. Tudom, mert rendszeresen találkozunk, sőt jókat szoktunk beszélgetni is - s kapcsolatunk ennyiben ki is merül. Mikor először futottunk össze, épp Pasquillus szobrára ragasztgatta bökverseit, ősrégi haverok ők, már azóta idejár fecnieivel, mióta évszázadokkal ezelőtt az első kicsapott diák dühében itt kiáltotta-röhögte világgá sérelmeit, fájdalmát, mióta először érte enyv a márványtestet. Sok-sokezer szó száradt rá, s mállott szét azóta rajta, ezernyi ujjbegy proladt már el, amik hajdan sietősen, hol a lefüleléstől izzadva, hol az indulattól hevülve tapasztották a közönyös férfiderékra, alhasra, mellkasra a betűket. 

Behozhatatlan az előnye velem szemben, aki csak itt róvom a sorokat, bele az anyagtalan hálóba. Ő papírra ír tollal, egy lap az élet, a megosztás sikerét nem méri lájkban, letöltésben, de nincs színes borító, nincs tekitélyes ajánló szó, nincs promóció sem, s nem vezet arról sem statisztikát, hányan vetnek akár csak egy pillantást is rá, nem hogy arról nem, mekkora az olvasószekértábor. Rutinosabb influenszer ő akármelyik instagrammernél, hiszen volt már hetyke-pimasz sikátorvigéc, aki tőre hegyére tűzött bárkit, volt már elátkozott poéta, abszinttól és ópiumtól édes-keserű lehelletére lába elé omlottak a nők, volt már duhaj punk, melankóliáját az utcakövön végighúzó grufti, most meg épp pedert bajszú, lengő szakállú, haját egy impozáns hullámba (akár egy japán festmény) fogó hipszter-mimikri. Ha az ing ujját felhúzná, lebukna rögtön, hisz hiányzik róla a horgony és a fecske tetoválás, sehol egy lángoló szív, egy kristálykoponya. Igaz, ha a ruháitól megszabadul, a férfiak és nők már legkevésbbé sem gondolnak ezzel, észre sem veszik, hogy eltűnt az álca. 

Priaposz kis föld alatti zugában, skorpiók lakta odújában, ahol rozoga ágya is áll, nincs már szükség semmiféle díszletre. Még akkor is, ha a szinte sikátorrá szűkülő utca, melyben lakhelye található, minden egyes tárgy, minden faldarab mintha kulissza volna. Használják is erre a havarokkal bártran. A nyüzsgő térről idevezető macsakövek felé hajló házak, a karmokként kinyúló kandelláberek akár fenyegetőek is lehetnek egy csöndes késő esti órán, a jobbról-balról nyíló zugokat, udvarocskákat, kapualjakat  brávók, feslett nők és sunyi szerzetesek szellemképeivel tölti meg a fantázia. Az utca felé boruló árkád akár valami száj, nyeli el az erre járót (az árnyékban megbújó táblán kevesen olvassák, hogy itt született egy letűnt kor egykor népszerű költője, akkoriban igazi fejedelem, császárok és császárnők kedvence, a mi Csokonaink is nagy rajongója volt).

Mögötte mintha egy más világban járnánk, ez Priaposz és barátai birodalma. A málló vakolatú, salétromtól virágos falak hirtelen életre kelnek, növények burjánzanak elő a kövek közül, a falra futó lonc között alig észlelhetőn ajtók nyílnak, az egyik maszatos üvegen túl álmos macskák lusátlkodnak, mosakszanak az egymásra hányt kacatok, biciklik, könyvek, macbookok között, a másik kirakatban egzotikus, keleti nő hintáztatja magát cipője tűsarkán, míg úgy tesz, mintha épp berendezné galériáját a legújabb kiállításra. A nehéz, rozsdás zsanérú faajtók előtt trágár beszédű, egymásra is féltékeny, az erre tévedőkön lépten-nyomon összecivakodó, borostás, pacuha gnómocskák mímelik a serény munkát, vagy még azt sem, egyszerűen csak a macskákat utánozzák (vagy tanítják a szépre, jóra). Csupa statiszta Priaposz komédiájában. Az árkád mögött, egy mellékkutca sarkán aprócska színház, alig nagyobb a vásári bábjátékosénál,, mint ahogy maga az utca is amfiteátrummá változik nyárestéken, amikor az ereszek klasszikus deklamációkat visszahangoznak.

A pajzán kisisten rezidenciája galériának-műteremnek mutatja magát, ő maga az utcán vadássza új meg új kuncsaftjait, barátait. Ki tudja hányan nem jöttek fel soha az odúba leereszkedők közül - és nem feltétlen azért, mert bármi kényszer, gonoszság marasztalná őket, s nem is biztos azért, mert onnan a nemlétbe vezet tovább az út, de talán azért, mert ők maguk nem akarnak már onnan előbújni többé, saját vidám akaratukból szolgálják istenkéjüket, uracskájukat. Az meg, amint magára kanyaríntja hacukáját, vidáman penderül ki az utcára, szeretett színpadára, hogy elbűvölje az arra elhaladókat, hogy tetszést arasson. Ez élteti, ezért ír-ragaszt verssorokat, ezét van mindenről sarkos és határozott véleménye, sőt tudása, ezért pingál kriszkrasszokat, foltokat és baziliszkuszokat, ezért rajzol (át) térképeket, ezért színez át tájakat. Nem akar ő semmi rosszat, senkinek nem akar kárára lenni, mindössze csak csillogó tekinteteket gyűjt, meg az idegen homlokról a szájába csöppenő verejtékcseppeket - ezekkel lakik jól.