Róma a katolikus hívők számára a menyország felé vezető számos út között ragyogó fényességgel tündököl, csillog-ragyog, akár az ünnepi kivilágítás szőttese karácsony előtt a bevásárlóutcák fölött. Kupolák, tornyok tucatjai törnek az égbe, nyújtóznak a kegyért, a megváltásért, a meghallgatásért, alattuk, körülöttük évezredek óta tömegek emelik arcukat, tenyerüket az ég felé. De ahogy felfelé, ugyanúgy a mélybe is visz út a macskakővel, kopott-törött aszfalttal, kiégett fűvel takart felszínről. A pokol tornácát általában, sivár, kopasz helynek gondoljuk, netán vörös függönnyel körített, cikkcakkban futó csíkkal burkolt padlójú, faltalan szobának. Rómában a pokol egy földalatti garázsban nyílik. 

Ez persze a mai állapot, alig pár évtizedes, modern dizájn. A belvárosi bérpalota, amely alatt megbújik, pontosabban, amely alá bújtatták, igazi huszadik századi épület, csak a legszükségesebb vonalak, a dekorum mániákus kerülése, a homlokzaton égetett tégla borítás, alóla itt-ott kivillan a betonváz. Talán az egyetlen kétszáz évesesnél fiatalabb épület az egész környéken, kíméletlen, de biztos kezű beavatkozás, a hübrisztől dagadt modern ember lesújtó ökle. És pont ezért arctalan, jellegtelen, úgy húzódik félre az alatta járó tekintet elől, hogy amint a hátunk mögé kerül, már el is felejtettük. Lélek nélküli, lélekvesztő hasáb, halott kő. Hogy ki építette, ki lakja, én inkább tudni sem akarom, legyen az ő bajuk, vagy átkuk, kimért bűntetésük, leróvandó, csorgó nyálú szolgálatuk. Míg minden a ház körül évszadok óta burjánzik, folyamatosan alakul, tekereg-csavarog a térben és az időben,akár egy élő organizmus, ez a tömb, akár a fekete lyuk, elnyel mindent, ami él és mozog. De itt mindig is, évezredek óta ilyen épület áll, a mostani épp csak hogy aktualizált, újrafogalmazott burka egy öröktől fogva létező, már a város alaptása óta itt tanyázó jelenlétnek, a semmi ürességének, amit az éppen aktuális matéria-tér hivatott eltakarni, formával keríteni. 

Hogy a pogány rómaiak tudták-e, mi lebeg a folyó és a virágokkal borított rét, a kiskertek (na és Pompeius fenséges színháza) között, ott, ahol a folyóról felhordott árukat elnyelő raktárak sorjáztak, ki tudja. Akkoriban bizonyára egy jellegtelen tározóépület állott itt, melyben mindig megposhadt, megpenészesedett, megrohadt, elkorhadt, szétmállott, elrozsdásodott az áru; üres gyomra folyamatosan éhes kárhozott lelkekre.

Az biztos, hogy a keresztények ismerték és félték e hely titkát. Dehogy titkát, hisz sohasem csinált a gonosz abból titkot, hogy jelen van a világban, s hogy a jónak feszül minden pillanatban. A keresztények adtak nevet, s ezzel formát a helynek, ez egészen bizonyos: már az első pápák elátkozták, s óvva intették a híveket attól, hogy akárcsak a közelébe is merészkedjenek. San Ponziano a VI. században például egyenesen kiátkozással fenyegette meg azokat, akik kísértik ott az Urat - azaz, ő maga taszította a mélybe azt, aki arra járt. Számos római legendárium véli ismerni alakját, ahogy áll a pusztuló romok között, alig pár lépésre a mindig virággal borított, mindig illatos réttől, ami akár az Édenkert is lehetne, kezében rettenetes botja, s ha nyájából oda téved valaki, hajtsa bár a kísértés, a vágy tüze, vagy csak a bárgyúság, az óvatlanság, a husánggal nagyot sújt rá, majd a következő csapással a romok között tátongó üregbe taszítja. 

Santa Passera legendája két évszázaddal későbbről viszont épp egy csodálatos megmenekülés története. A szent életű, rendíthetetlen hitű asszonyt kicsapongásairól híres férje sehogy sem tudta a bűn útjára csábítani, még erőszakkal sem tudta magával rántani a fertelmes ingoványba, melyben ő dagonyázott éjjel és nappal. Egy éjjel, mikor a makulátlan matróna immár sokadjára határozottan ellenállt erőszakos közeledésének, unszolásának, annyira feldühödött, hogy szégyenben marad hasonszőrű, nemtelen, szemérmet, mértéket nem ismerő cimborái és a társaságukkal tartó feslett nőszemélyek előtt, hogy a hajánál fogva ráncigálta az üreghez szerencsétlen nejét - a gyalázatos kompánia legnagyobb derültéségére, akik nemhogy tartóztatták, megállították volna, inkább biztatták, hergelték a dúvadat. Aki egyre csak azt bömbölte, hogy most majd kiderül, mennyire erős az asszony hite, vajon most megmenti-e az ő Ura a nagy szükségben, vajon most hagyja-e, hogy az ördög keze közé kerüljön. Azzal egyet lódított a markában tartott, városszerte híres mézszőke hajfonaton, s a szerencsétlen nő már zuhant is a sötét mélységbe. A kompánia az üszkös-kormos faldarabokva telepedve, boroskorsókat körbe-körbe adva, szégyentelen ölelkezésekbe merülve várta, vajon mi történik. Egyszer az egyik még kénkövestfüstöt is látott előgomolyogni a föld alól.

Már kezdett világosodni, mikor hirtelen nem bűz, de fenséges töményillat töltötte meg a levegőt. Senki nem értette, honnan jöhet, hisz ez a vidék épp a rodhadó szemétről volt híres (a virágos rét ahhoz túl messsze volt, hogy elnyomja az állandó bűzt). Aztán kődarabok, földrögök pergése hallatszott az üregből - valami mozgott odabent. A csapat halálra vártan, kővé dermedve tapadt az omladozó falakhoz; azt hitték, most ütött az órájuk, eljött értük is az alvilág ura - vagy valamely ocsmány szolgálója. Ahogy a zaj erősödött, úgy vált mind erősebbé a tömjénszag, Ezek nem a kíváncsiságtól hajtva, hanem sorsukat elfogadva cövekeltek ott, ahol voltak. Egész addig, míg a gyomos szegélyben meg nem kapaszkodott egy alabástromfehér kéz, fel nem bukkant egy mézszőke fejtető, s ki nem emelkedett az üregből Passera. A társaság ekkor nem futásnak eredt, hanem térdre, hasra borult, s hangosan jajgatva nyüszítette a levegőbe minden elkövetett bűnét, esedezett irgalomért, megbocsájtásért. Az asszony - nem a szakadt, az utca porától-piszkától mocskos rongyban, hanem hófehér gyolcslepelben - kiszállt a lyukból, szelíd mosollyal hordozta körbe tekintetét a földön csúszó-mászó, vergődő csoporton, aztán maga után intette őket, majd elindult a folyó felé, s a legközelebbi hídon átkelt a gyéren lakott túlpartra. Akkor épp igen alacsony volt a vízállás, végiggyalogolt a bűzös iszapos parton, lábnyomot nem hagyva maga után, a többiek, élükön a férjével, pedig fájdalmukban, szégyenükben, boldogságukban zokogva követték. Lassan maguk mögött hagyták a várost, míg el nem értek egy elhagyatott istállóig, ahol az asszony megállt, keresztet vetetett a falakra, megszentelve az épületet, s megalapítva kegyes közösségét. A közösség ugyan már régesrég nem létezik, de az egykor emelt kicsi templom mind a mai napig áll.

A pápa, Szent Zakariás és mind  a hívők ujjongva ünnepelték a csodát, a pokol legyőzését. Ekkor kezdték templomokkal körbevenni, körbebástyázni a semmi terét, hogy a kárhozott lelkeknek akár az utolsó pillanatban is lehetőségük legyen a megváltásra. Akármerről közelítünk ma is, templom mellett haladunk el, sőt, közvetlen az épület mellett egykor szegényház és kórház működött (itt halt meg golyótól találva a mi Petőfinkkel szinte egykorú Goffredo Mammeli is, az olasz himnusz költője 1849-ben, majdnem akkor, mikor a magyar vátesz), mert a legnyomorultabbakat kísérti legerősebben a gonosz, enyhet, megkönnyebülést, gyógyulást ígérv

Hogy hányan választják ma a templomot, s hányan ereszkednek alá a teremgarázs-tornácra, én meg nem számoltam, mindenesetre áll lent autó bőven, nagy a zsúfoltság, az biztos. 

A tenger felől a külső kerületekig tolakodó ködpárában próbál távolságot tartani. Még minidg nem akarja elfogadni, hogy itt ácsorog, hogy még mindig nem ide való. Az idegenség kinyilvánítása a testbeszéddel nem csak a deklasszáltak utolsó vékonyka szála, ami a hajdanhoz köti, de védekezés is az inzultusok ellen, mert az el nem tanulható, örökölt mozdulatok - ahogy a táskát fogja, ahogy a hóna alatt szorítja az újságot, ahogy a telefonért nyúl a zsebbe, ahogy lábát keresztbe teszi, míg ácsorog - csak ingerült ellenrekaciókat provokálnak. Így inkább félreáll az ajtóban a beszálláskor, maga elé enged mindenkit.

A megálló - egyben hév állomás is, nyáron a plázsra hullámzó népek feszítik falait, ilyenkor inkább álmos kisvárosi indóház, épp oly málladozó, rozsdás, sose sepert - a város egyik kapuja is egyben, nem a modern népességrobbanás alakította, inkább az új plebs nyomakszik a falak közé a kétezer éve álló tornyok és árkádok árnyékában, mit sem törődve a kövekbe karcolt idővel, ezeknek aztán állhat itt a piramis (az idő múlásának és a felejtésnek emlékműve), vajon ki törődik még azzal, hogy mögötte porladt el Keats, Gramsci, Gadda teste, Shelley szíve, s még ki tudja hány idegen, akik egy álmot kergettek a romok között a helyiek hamisan csillogó tekintetétől követve. Vajon a buszra várók közül rajta kívül eszébe jut-e valakinek a sok történet, amit a vörössárga téglafalak öveznek, s vajon mi értelme tudni, hogy épp róluk, nekik próbáltak mondani azok ottan, a porrá lettek, fontosnak gondolt, nagy szavakat? Azért kel minden reggel útra, azért állja ki a sorát, azért kapaszkodik, hogy ezt a sok hiábavalóságot, vanitatum vantias, újra meg újra értelmesnek hazudja, hogy kiálljon a katedrára, és eljátssza, hogy nem csupa haszontalanság. 

Mikor a busz befékez, és szisszenve ajtót nyit, minden áldott (átkozott) reggel úgy helyezkedik, hogy a bal oldalra tapadjon, hogy hátat fordítson a másik félen emelkedő dombnak, hogy a melletük araszoló autók tetejét, a túlnan láncot fonó ablaksorokat lássa, ne pedig a kertek zöldjét, felettük a tetők, tornyok ki-kibukkanó csücskeit, de még a lejtő aljában felállított reklámtáblákat se. Alig várja, hogy a folyópartra kanyarodjanak, hogy kiérjenek a domb alól, hogy levegőt kajon a rá települő tömeg szorításából, Évek óta teszi meg ezt a távot nap mint nap oda és vissza, de még mindig nem szakadt fel a sóhaj, akár csak egyetlen kis nyögés, nyösszenés, de még a száj sarkában ránduló grimasz sem, amivel a test jelezné (ugyan kinek?!), hogy eltávozott a keserűség, a csalódottság, a kiábrándulás. Erre semmi esély, hisz ez a sóhaj, ez a grimasz őt magát semmisítené meg, számolná fel. Így inkább a koszosbarna víz fölé hajló platánokat bambulja, télen a csupasz ágak kuszaságát, tavasztól lombhullásig a napban, esőben, szmogban, szélben mindig más színű, más mintázatú levél-szőttest. A külföldiek azúrkéknek, aranysárgának, márványfehérnek látják ezt az országot, de a számára sokkal inkább a zöld és a barna foltjai egymásban folyó maszatja alkotja, ezét visel ő is mindig kopott kávészín velúr cipőt, kitérdelt khaki nadárgot és zakót (soha nem együttest, mindig más az anyag és az árnyalat), nyaka köré ezért kerít penészzöld sálat (nyakkendőt még hajdan sem hordott, épp ez jelezte, hogy ő nem holmi parvenű hivatalnok, nem elismerő tekintetért kolduló ficsúr): nem álca, nem katonásdit játszó ellenálló mimikrije ez, nem gerilla öltözet, hanem a város köveibe, flórájába, faunájába szervesülő létezés. 

De nincs is többje, pár rongya maradt, a többit elvette a családot felfaló nagybácsi, elvették a dombot, a házat, kiszakították abból a térből és időből, amelyet harminc évig az életnek tudott, akár egy terrotámadás túlélője, még mindig tanulja a légzést, járást, a beszédet, tanulja szájához emelni a poharat, csupa olyan mozdulat, melynek emléke bár elevenen él az izmokban, de ebben a másvilágban semmi sem tud úgy működni, mint odaát, mint odafent, az éjszaka pont megmászható köfalon túl, a magnóliafa alatt, a zsaluk mögött hűsölő nappaliban, melynek homályában négy generáció boldogsága és viszályai lehelték tele a szobát. A villát építő őse a csendes tercske kiválasztásakor még nem számolt, nem számolhatott az egy évszázad múlva erre szuszogó turistabuszokkal, a narancsliget csendjét felverő csoportokkal, ő a közeli kolostorok, templomok idáig kúszó tömjénillata, az Istent dicsőítő, mégis fájdalmasan magányos énekek foszlányai alatt akart megtelepedni. Az is csak az alapok ásásakor derült ki, hogy a talajréteg alatt - nem mintha itt volna benne bármi meglepő - egy érintetlen maradt patríciuslak rejtőzik, mozaikjait, freskóit évszázadokig, sőt inkább egy éveredig rejtette a kíváncsi, kíméletlen kurkászók elől a feledés törmelékje, földje. Mivel akkoriban még nem volt hatóság, aki szigorú tekintetét az építkezéseken tartotta volna, szépen, suttyomban a domus fölé húzta hát a maga házát úgy, hogy a pincéből egy csapóajtó nyitotta-zárta az időkaput, melyen át vissza lehetett csusszanni a múltba.

Mikor gyerek volt, kedves meséje volt Jamie, aki éjjelente egy csúszdán jutott a mesevilágba, neki csak pár fokot kellett kapaszkodni a létrán. Eleinte persze apja kísérte a felfedező utakon, ő vezette be  a titkos világ rejtelmeibe, az ő történetei építették fel azt, hogy később saját képzelete fűzze tovább a históriát, mikor az elcsendesült házban le-leszökött oda, mikor leereszkedett a múlt e mélységes kútjába. Volt idő, amijkor azt képzelte, varázsló lett, aki képes átugrani az idő szakadékán, képes valóvá bűvölni a már nincsent. A domb alatt az utcákon tüntetések söpörtek végig, robbanások és könnygáz füstje gomolygott, diáktársai délutánonként megváltották a világot, sarkaiból forgatták ki a dolgok rendjét, indulatos érvelésük, nagy szómonstrumaik gőgösen emelkedtek a város fölé, majd egetrázó robajjal zuhantak vissza alkotóikra, hogy azok végül a hatalom és a hedonizmus templomaiban leljenek menedéket s maguk építette gépszörnyek pusztulása elől, de ő mindebből semmit nem látott, a múltvilágban élt -  ezért is lett tanár egy középiskolában. Nem nevelni akarta a népet, mindössze csak abban a világban akart maradni, ahol otthon érezte magát. 

A varázsvilágba évek óta nincs már bejárása többé, az édenből kiűzetett. Még mindig emészti magát rajta, mi lehetett a bűne, vagy az apja, ősei mit követhettek el, hogy rá száll az atyák vétke. A magas hivatalokba emelkedett nagybácsi addig mesterkedett, szövetkezett, szervezkedett, kérvényezett és perelt, míg ki nem ebrudalta a házból, s nagy bőkezűen be nem tuszkolta abba a külvárosi lakásba, ahonnan reggelente metróra és buszra száll. Az ő Osama Bin-Ladene Pal Zileri öltönyt hord, reggelente hivatali autó várja azon a téren, ahol kisgyerekként ő rugdosta a falevelet, és ahová talán sosa többé be nem teszi a lábát. A világa romokban, a törmelék alól nem tudott mást kimenteni, csak pár mozdulatot és a beszéd ritmusát, dallamát, ami annyira idegen a boltban, ahol most vásárol, hogy a pénztáros csak a szemét mereszti, mi szél fújta vajon ide, ahol nem cizelláltan formázzák, építik a szavakat, hanem egymásra zúdítják, hagyják és élvezik, ahogy zabolátlan nyargal, ahogy parttalan hömölyög.

A bejárat széthajtott üveglapjain túl, két oldalt pult fut végig a helyiség hosszában, jobbra az apa, balra a fiú, az egyik a pénztár, a másik a kávégép mögött. Negyven fölött biztosan tudja az ember, hogy a legtöbb, amit az életben elérhet, ha derűben öregszik meg, s ha látja, ahogy hónapról hónapra, évről évre mind hosszabb lesz a fia hátán a raszta tincs.

Ahogy telnek a hetek, lassan szövődnek a kapcsolatok hálói, ezekből is rajzolódnak azok a minták, melyek a Városról való tapasztalat és az ismeret (tudás?) mintáit adják, egyik születik a másik után, egymásra rajzolódva, egymásba fonódva, hogy emberi arcokra, a tárgyakban ragadt tükröződésekre, a falrepedésekben megrekedő hangokra, kapuk mögé falazott mozgásokra vetüljenek, hogy általuk próbáljam megtalálni a megfejtést a tükröződésekre, a hangokra, a mozgásokra.

Szaporodnak egyre, halmozódnak a tapasztalások, az ismeretek, de a fel-felszakadó vakolatrétegeken át felfeslő múltak, a festékkel, kőporral, faforgáccsal együtt máló titkok valószínűleg soha nem fognak addig erodálódni, hogy egy bokacsavaró macskakőre lépve valamikor is azt mondjam, végre itthon vagyok. Mint ahogy már azt sem mondom, mikor a csontomba hasít az ismerős fájdalom, hogy ez ismeretlen, idegen, még új. Keményen fizetek azért, hogy megismerem a kövek apró egyenetlenségeit, ahogy kitapasztalom a kávék zamatát, az olajok zöldjét, a kártyaleolvasók sebességét, a lépcsőházak félhomályát, a liftek horkanását, a padlók csikorgását, az ablakok alatt sziszegő szelet, a megismeréssel elhalkul az ismeretlen, az idegen keltette vibrálás, de a határsávnál bentebb sose jutok, az ottból az ittbe sose vergődöm át. Azért a senki földjének is megvan a maga érdekessége, például az, hogy amíg ott téblábol az ember, meresztgeti szemét a jövés-menésre, ahogy fürkészi a tereket, az idő félelmetesen fenséges masinériáját, rendre felpattan a fogaskerekekre zárt bádogfedlap, s a kiszűrődő szakadtatlan zaj és zörej, a gépezet kattogása, surrogása itt hallgatva hol melankolikus, hol derűs dallamá formálódik.

Elég befordulni egy sarkon, elég csak elkalandozni a tekintetnek egy emeleti ablak felé, elég megszomjazni, s megállni egy pult előtt, és máris az idő valamely örökzöld slágerét shazamozza ki a beépített applikációm. Az egymással szemben tevő-vevő apa és fia az idő meg nem szakadó gépsorának, végtelen egymásba kapaszkodó dirib-darabjainak békességéről dudorásznak. A mindig elmúlással megbékélés biztonságát találják meg emberöltőről emberöltőre, ahogy a két férfi tekintete újra meg újra a másikra akad, a legegyszerűbb napi rutin, a sokszázadik mozdulatismétlés -  ahogy az öreg ujja végigfut a pénztárgép billentyűin, ahogy a fiatal ráhúzza a csészére a forróvizes kart - nem a beletörődés, a kimért sors előtt meggörnyedő váll, a belemeszesedő csigolya szenvedés-színháza, hanem az élet rendjének elfogadását megvalló misztériumjáték.

Mindehhez megvan a tökéletes kulissza is, az a tér, amelyben négyszáz éve biztosan kávét mérnek (bizonyítja a pult oldalába illesztett hajdani rézmetszet kópiája), s amelyben immár százharminc éve váltják egymás apák és fiúk. Relikviákkal tele a két helyiség, szép rendben közszemlére tétetik a kávémozsár, melyből még talán Casanovának mérték itt a feketét, fölötte a dédapák idejéből való kézipörkölő, sarokban a nagyapa pékkemencéje, az apa ifjúságának kedvenc italai, a telefon, melyen a fiú anyjának udvarolt, s melyben talán akkor csengett utoljára zseton, mikor srác először hívott randevúra egy lányt, hogy együtt tüntessenek a Falcone bírót ért gyalázatos merénylet ellen. A közszemlére tett mini vendéglátó múzeum nem megcsinált díszlet, nem vendégcsapda, hanem egy tárgyakban elmesélt családregény.

És ha a érdeklődéssel, s némi idővel állapodik meg pár perce is akár a kliens, megkapja hozzá a tárlatvezetést is, nem azért, mert ettől több lesz a bevétel, nem is dicsekvésből, hanem mert muszáj időről időre kimondani azt a tapasztalatot, amit e tárgyak hordoznak, muszáj átadni azt az üzenetet, hogy meglehet, az idő elmúlik fölöttünk, ezzel mit tenni nem lehet, de ha szerencsénk van (ha velünk a sors kegye, az úr jóakarata stb.), a tárgyak felületére tapadó mozdulatunk, és mindenek előtt a fiaink szemében megőrződő tekintetünk, szavaikban továbbélő hangunk ki tudja cselezni az időt, az elmúlást.

Lehetne akár Pesten forgatott, de Rómában játszódó film díszlete, egy szépen kiglancolt ötödik kerületi bérpalota; százéves lépcsőház százéves lifttel, a kapualjban cégtábla-oszlopok, egymásra, egymásból nyíló háttérintézmények sora,a hatalom nehéz, derűs illata lengi be a teret, ahogy emeletről emeltre tekergőzik a kovácsoltvas korlát.

Ilyen hivatali helyiségben jártam már, ilyen pult mögött ugyanígy karttogott a billenytűzet, ugyanígy surrogott az egér, tán még a dossziétartókat is láttam akciósan; a nehéz fajajtó, a faragott keret enyhe sárgás fehérségét is tudja a szemem, ide már nem hatol a mediterrán nap; a tárgylóban a szekrénysor, középütt a nemesfából rótt asztal a nyolc párnás szék polgári enteriőr a  lapraszerelt dizájn előtti időkből.

Négyen vagyunk, az angol nyelv a közös nevező, és a dresszkód. Három férfi és egy nő, a férfi, aki velem van, a nővel rendeződik párba, szürke kosztüm és szürke öltöny szerint, a másik kettő, mi egymásra vetülünk. A testalkat épp hogy ellentétes, szó sem lehet hasonulásról, de mégis: a Másik rövid fekete hajába vegyül pár ősz szál, az enyéim sötétszőkébe, állán reggeli borosta, az enyémen frissen nyírt szakáll, a sötétkék öltönyök cimkéje akár lehet ugyanaz is, nem véletlen az a darab van rajtam, ami itt mutat (nem is kell cimkét, elegendő a szabás és a szövet), az ing és a nyakkendő ugyanaz a minőség (nekem nincs monogram hímezve a derékvonalnál, de csak azért, mert nem akarok, sikkből kerülöm meg a sikket), fehér a fehérrel, sötétkékben apró minta sötétkékben apró mintával tükrözi egymást, az ingujjat csuklón ő gombolatlan hagyja (én is így tennék), rajtam mandzsetta (talán ő sem venne ennél hivalkodóbbat), óra egyik alatt sincs (sikkből kerüljük meg a sikket), a cipők friss feketén fénylenek, az ővé konzervatív, az enyém árnyalattal radikálisabb darab - ebben mutatjuk fel finoman az eltérő státust. A pénztárcáig, a benne várakozó hitelkártyáig, az autó kulcsáig nem hatol a tekintet, de ebben a szituációban a cél nem a másik felé kerekedés, hanem a win-win helyzet finom és törékeny egyensúlya, ezért jó, hogy nem hozzuk abba a kényelmetlen helyzetbe őket, hogy ezt eröltetni kelljen, mert szemmel láthatóan nem vagyunk egyívásúak.

Az angol hát a közös nevező, igazán diplomatikus választás, ebben mindenki egyenlően bicegős, s nincs senki tolmácsolásra szorítva. A terminus technicusok biztonságos ösvényét tapossuk, a neolatinból bekúszó konstrukciók liánjaiba kapszkodunk, s ugyanazokon a mondat-pocsolyákon csúszunk meg. 

S miközben a tárgyalás mindezen körülállásoknak köszönhetően vidáman halad a maga útján, akárcsak Thomas egy kellemes őszi délutánon Sodor szigetén, egyre ezek a sorok motoszkálnak

Oh, East is East, and West is West, and never the twain shall meet;

Till Earth and Sky stands presently at God's great Judgment Seat;

But there is neighter  East or West, Border, nor Breed, nor Breath,

When two strong men stand face to face, tho' they come from the ends of the earth!

Kelet az kelet, nyugat az nyugat, és össze sose talál,

Csak ha ég s föld áll az Úr színe elé, ítélne már;

De nincs se faj, se rang, se határ, se nyugat, se kelet 

Ha két igaz férfi a föld sarkaiból néz farkasszemet.

(The Ballad of East and West, Rudyard Kipling verse, N. Kiss Zsuzsa fordítása - pici módosítással) 

Az idegen itt tartózkodása alatt jórészt az ókori falak kerítette területen mozog, pedig az Urbsban, a történelmi belvárosban Róma lakosságának alig tizede él. Aki pár napra érkezik, nyilván nem arra kíváncsi, hogy küszködnek az itteniek ugyanazokkal a gondokkal, amelyekkel ő, így a falakon kívül megelégszik a sínpár vagy az aszfaltcsík két oldalán megmutatkozó látvánnyal, maximum akkor kapja fel a fejét, ha felbukkan a vén vízvezeték egy-egy darabja. A rendelkezésre álló a rövidke időt aztán mindenkitől elrabolja a kőgyűrű alkotta fekete lyuk. Most jönne egy "pedig"... de csak azért sem; hiábavaló volna, hisz a természet törvényeivel dacolni nem lehet. 

Csak biccent, hátat fordít, és elindul a belvárosból kifelé. Mondjuk jobbról előzi a Terminit, villamosra száll (ez csak afféle irodalmi fordulat), eldöcög a Piazza Vittorio Emanuele valaha szupersikkes árkádsorai előtt, melyek egy szomorú parkot ölelnek (egyszer muszáj lesz ide is visszatérni, alig lehet megállni, hogy ne ragadjon le a Mágus Házánál), nem enged a Fassi csábításának, alig párszáz méter, és már a Nagy Kapu mellett a falba vágott boltozat alatt csikorog a járat, hogy a nehézkes félkör után leálljon egy percre a másik oldalon, a pékmester kétezeréves kemence-sírja előtt fellélegezzen, hogy kiért a városból. Volt idő, mikor erre járva mindig volt valami érdekes spektákulum, jobbára a falak melletti sarok eldurvult bokrai, derék fölé érő gyomok környékén, ahol örömlány ücsörgött egy rossz széken (örömlány - mintha az eltelt idő megszépítené azt a roncs-testet, amely rossz göncökbe bújva kuporgott ott cigire, gyűrött kispénzre várva), este pedig Zozzone büféjének bűvkörében, ahol évtizedek óta, (hol volt még akkor a streetfood hype!) szelik-degeszelik a zsemlét pszichedelikus kombinációkkal az éjjeli férgek, ragadozók, patkányok, kóborebek, alvajárók és más effélék számára. 

Ha a villamosvezető eleget ivott, eleget slukkolt, lódulhat is tovább a jármű, egyenesen a betondzsungelbe, a körgyűrű rohadó fémoszlopai alá, ahol a traverzek, a betonpályák mögül, akár a vadállatok szeme, fel-felvillannak az utat szegélyező házak ablakai. Aztán ahogy kiér az ember az első tisztásra, jobbkéz felől felbukkannak egy letűnt kor településének maradványai - a háború utáni időkből valahogy itt túlélt kalyibák kupaca. Ha menne tovább, hamarvást visszatérne oda, ahol huszonpár éve hónapokig laktott, az alaptáborig, ahonan fél évig vezette magát expedíciókra szerte az ismeretlen világban, de most inkább bekanyarodik a viskórezervátumba, hogy egy tanulságos történettel szolgáljon az Idegen Vezető.

Mert a Pigneto igazi rezervátum, a kulturális gyarmatosítás mind szomorúbb példázata. Akkor régen, a kilencvenes években, meg kell mondani az igazat, be sem tette ide a lábát, nem félelmből, rettegésből, hanem mert annyira érdektelen, sivár volt e táj - hogy aztán pár évvel ezelőtt kifejezetten ezekért az utcákért térjen vissza ide, (Édentől) Keletre. Akkor még a lelkesedés hajotta, hogy megnézze, hogy is zajlik egy magába süppedt, roszkedvű, csóró közösség magára találása, hogyan próbálja kirángatni magát a dugából azzal, hogy felfedezi és femutatja azt, amit magából értékesnek és érdekesnek tart - mondjuk azt, hogy Pier Paolo Pasolini ezeken az utcákon járt nagy kedvvel (akkor még az aszfaltmentes porban-sárban), itt forgatott, és stábjával az itteni rossz kocsmában pihent. 

Történt aztán, hogy pár évvel az ezredforduló után pár itteni ifjú titánnak eszébe jutott ez a félévszázados história, s elkezdték lépten-nyomon felemelegetni: falfestmények születtek, a kocsma elkezdte magát emlékhellyé növelni.Volt egy közösség, amely mert büszke lenni a szegénységre, megpróbált erényt kovácsolni az elesettségből, talán azért is, mert komolyan vette PPP-t, aki szerint az igazi szépség nem a fordászatban kiglancolt emberfőkön, a gondosan szedett szemöldökön, hanem a koszos-maszatos tarkókon lakik. A házak elkedtek csinosodni, újranyitottak boltok, mert ide cuccoltak azok, akikre a város - és a millió turista - nem volt kíváncsi, itt befogadták, akár a sherwoodi erdőben.

Hogy mikor fordult át e felemelő történet mind szomorúbb drámába? Talán akkor, amikor a kocsma duplaárasított kávéval, mangalicaszalonnával és Pasolini kitűzővel kezdte magát degeszre keresni a macbookos designer és startupper hordák, na meg az egzotikumokra vadászó turisták bankártyáit húzva.

A hajdani favella így emészti fel saját magát, a kisgömböc saját magába fordul, itt már a pusztuló falak, az égnek maradő gerenda csonkok, a horpadt bádoglemezek, a tégrakupacokra felkapaszkodó rossz füvek is piktoreszk látvánnyá esztetizálódnak, ahogy naponta fotók százai tűzdelik fel e részleteket a világháló végtelen üzenőfalaira. Ha egy téridő görbületből kilépne egy hajdani vagány jampec és az ember elé fodulna a sarkon, hogy megszabadítsa tárcájától, telefonjától (na jó, arról nem tudná mi, s talán a zsebben hagyná), nem halálfélelmet érezne az izgalomtól remegő idegen, sokkal inkább örömet, hogy vele történik meg, hogy most igazán részese lett a helynek, hogy most tényleg megtalálta a mindig rejtőző a genius loci.

A helyiek már jól tudják, saját maguk ásta csapdába estek - de immár hiába. Hiába a tiltakozó plakátok, hogy a Pigneto a miénk, nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, az agresszivan gyarmatosító idegenek (akik lehet, hogy csak pár kilóméter messzeségből, de egy másik világból, a felső középosztály puccos negyedeiből érkeznek) rájuk se hederítenek, oly mohón habzsolják az élményt. Minden gátlást és szemérmet félretéve, felfüggesztve az intimitás saját világukban amúgy féltve és hisztérikusan őrzött határait, a vendég jogán letarolják, lerabolják az utcákat, a házakat, a lakókat, bevizsltatva minden zugba, ahová csak lehet, felvételt készítve minden egyes vakolatdarabról és szemétkupacról, a lakók elé tolakodva a sorban, felverve nekik az árakat. Egész addig, amíg rá nem unnak erre az élmény-menüre, amig le nem rágják az összes húst a csontról (ahogy a kentakiban a csirkeszárnyat), és újabb vadászterületet nem találnak maguknak. 

A többi tényleg csak részlet, kérdés, dehát a részletekben, a kérdésekben lakik. 

FRANCISCO DE QUEVEDO Y VILLEGAS (1580–1645)

RÓMA

Utas, ki az Örök Várost elérted végre,
de Rómában Rómát hiába keresed:
a körfal, nézd, ledőlt már rég és szétesett,
s az Aventinus lett a város síremléke,

romsor a Palatinus, hol a hatalom székelt,
szobrok, medáliák és csarnokok helyett
vesztett csaták nyomát látod, s a meredek
lejtőn tört köveket találsz, nem dicsőséget;

a Tiberis, amely árjával büszkén mosta
Róma márvány lábát, sírja szélén ül mostan,
s hulló könnyei közt búcsúztatóját zengi –

mondjad, Róma, hová lett hírneved, csodás
szépséged? Az ember szétnéz s megérti: semmi
sem maradandó itt, csupán a változás.

(Faludy György fordítása)

Ez egy olyan vers, amit Róma mindig elővetet; elég csak a város emléke is, kivált, ha hidegre fordul az idő.

Van úgy, hogy más szavait olvasva azt hiszem, könnyen összeáll a  kép egy emberről (vagy többről), egy helyzetről, egy helyről. Látni vélem azt a pulóvert, a jeges termet, ahogy belengi a füst, még a piros poharat és a csikorgó ruhát is - na de felmenni a Pantheonra? Számomra itt hasad fel a szöveg, hogy, akár a jég rianása, visszafelé is szétfeszítse a szavakat, hogy megnyissa az űrt.

Nemes Nagy Ágnes: Róma 

A magasnyakú, fekete pulóver,

a hajad, mint spanyol fiúk haja,

s előtted, piros bakelit-pohárban,

egy tinta-lila csokor ibolya. –

Kövér ecsettel kenték ezt a képet.

Be kár, hogy látszik rajta a lehellet,

mely szád körül, mint cigarettafüst jár,

belengve a jeges palota-termet.

Kint január. Csikorog a kötélen

a ruha, míg a bóra ráncigálja,

és odalent, a szökőkutakon

a jégcsapok szikrázó körszakálla.

Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény

lóg a szögön a hazai szalonna,

s mint mikor felmentünk a Pantheonra,

úgy szédelgünk a szoba közepén.

Nem tudom a nevét, nem fogom a kezét, azt sem tudom, hány éves, biztos túl a nyolcvanon, de inkább már a kilencvenen is. Néha váltunk pár mondatot, ugyanazokat a mondatokat, amelyeket olyanoknak mondott, akiket én csak könyvben olvastam, sokadik kiadásban, akiket csak fekete-fehér fotókról ismerek. Már akkor a pultban állt, amikor anyám és apám még olvasni sem tudott. 

A pult magasan könyöklős, rajta a kávégép, még bőven analóg, nem digitális, mellette a vitrinben cornettók és ökörszemek, nem olyan friss és finom, mint máshol, de itt rátapad az idő, attól cuppanósan édes, attól omlik lágyan, holott inkább recsegős-ropogós, morzsál, a száj szélén elpereg a java, marad, ami marad. Cappucino üvegpohárban, ami inkább kicsi kehely, a capuccione bögréje majd' fél liter, nincs apelláta, zuhog rá a kakópor, a forró tejhabtól a szájpadlásra tapad, beleég, mint az emlékkép a retinába, mint a szöveg a celluloidba. Hogy menniyt fizetsz, nem a hatóság dönti el, nem is te, hanem ő. Ha bejössz neki, kevesebbet, ha nem, többet, itt mindenki megmérettetik. Örülj neki, hogy megúszod egy kis apróval, régen a kemencébe rakott volna lapátján. Legalábbis ezt ordították volna rá a népek, mikor a közeli téren máglyára viszi a kordé, vagy amikor a teherautó platójára tuszkolja a puskatus.

Tejhab barna maradékából, kávézaccból próbálom olvasni a múltját, kisstílű spekuláció. Annyit tudok, amennyit a bennfoglaló térben látok, csupán archeológia, tárgyak egymásmellettisége, egymásalattisága, próbálok a múltban olvasni, próbálom belőle összerakni őt, ahogy visszaroskad a sámlira, mintha itt se lenne, csak a tárgyak utalnak a jelenlétre. A pult fölött pléhdobozok, sörösek, üdítősek plafonig sorba rakva egy megfejthetetlen algoritmus szerint. Én is gyűjtöttem, én is raktam őket gúlába, sorba. De az enyémet elnyelte egy padlás, szétszórta egy új lakó, az övé meg itt van. Az övé? Kié? Ki gyűjtötte, ki pakolta őket, kinek a keze nyoma, kinek az írása? Ki hagyta ezt a nyomot? S ki hagytal az alatta húzódó polcon a kólásüveget? Vintage dizájn múzeum, és benne még az ital, akár a tengerből kíhúzott boros amfora (Hirst hajója Velencében.). A pultban a márványdarabokból összerakott mosogató, minden tisztiorvosi szolgálatosok rémálma, csaptelep helyett zöld kerti slag kornyad.

A pulttal szemben Godzilla flipper, még lírára hangolva. Álmában biztos csenget egy kicsit - vajon mikor csengett utoljára? Vajon mikor döngette meg utoljára  jó alaposan valami külvárosi ficsúr? Mikor duhaj csapatuk hajnalban végigcsattogott, csoszogott a macskakövön, s betért ide, hogy cukorral kapjon új erőre, mielőtt felszállna a külvárosba induló valamelyik buszra, villamosra, bezzeg biztos nem a sarokban gubbaszott, hanem peckesen évődött velük a magas pult biztonságában, hagyta, hogy tekintettel-szavakkal kóstolgassák, hogy aztán visszadobjon valami vaskosan trágár flegmaságot, olyan közönségesen, ahogy csak rómaiul lehet közönséges és trágár az ember. Olyan közönségesen és trágárul, hogy nem a bicska nyílik a srácok zsebében, hanem felágoskodik a tapasztalatlan, zabolázhatatlan fiúság.

A flipper mögött plakátrétegekben ölt testet az idő, egymásra rakva, elő-előtülekedő szélek, foszlányok, félszavak, számsor maradványok, fakó színfoltok, a legrégebbi, amit beazonosítok, öregebb mint én, a legfrisebb alig pár hetes.

A helyiség végében nyílik a szoba, ami épp csak egy rozoga asztallal-székkel mutatja magát, a fal mögött a titok lakozik. Nekem ennyi látható. A fiamat egyszer hátravitte a lánya (ő is legalább hatvan) a mosdóba, egy gyereknek szabad, ő úgysem mondja el, mi van ott, a széken-asztalon túl mintha egy kis kert is nyílna, akár egy reneszánsz festményen, ahogy mind hátrébb siklik a tekintet, végig a szobán, Isten ege alá, ahol megnyílik az öröklétnek a világ. A válaszfal előtt polcokon és hűtőkben egy újabb időfal, dobozokból rakott múlt-jelen konstelláció, együttállás, csupa lejárt szavatosság. A jóllét Olaszországának vunderkammere.

Dehogy vunderkammer! Ezt a múzeumot nem a gyűjtési szenvedély hordta össze, nem a sokszínűségben csodálkozás s a mutogatás vágya, nem is a megőrzésre törő olthatatlan, soha be nem teljesülő szándék, ez egyszerűen így maradt, ami itt van, csak úgy itt maradt. A véletlen válogatta, nem képzett, tudós kurátori kéz. A pult mögött rejtező majd' egy évszázadnyi élet térré és tárggyá válik; látom, összerakom, de értelmezni csak a képzelet tudja. Nem is kérdek semmit, mi volt, hogy volt, hisz itt van előttem az egész történet, hol volt, hol nem volt. Aki nem hiszi, járjon utána...

Azért térek vissza újra meg újra a most következő szöveghez, mert lenyűgöző körpanorámájában (akárha drón pásztázná végig a várost Északról Dél, a perifériától a belváros felé) egy mára nem létező Róma tárul elém, ami mégis annyira ismerős, amiben az én Rómámra ismerek. 

Meleg volt, nem fújt a sirokkó, és nem perzselt a forróság, egyszerűen csak meleg volt. Mintha színesre festették volna a szellőt, a telep sárga falait, a tereket, a kordékat, a buszokat az ajtókon fürtökben lógó emberekkel. Színes festékréteg, amely magába foglalta a múlt és a jelen nyári éjszakáinak összes vidámságát és nyomorúságát. A levegő vibrált és feszült, akár bőr a dobon; még a frissen elcsurgó hugytócsák is felszáradtak a járdán; a szeméthalmok csontszárazra pörkölődtek, már nem is bűzlöttek. Szaga egyedül a nap hevítette köveknek és a redőnyöknek volt, meg talán a vizesen kiterített, de azonnal keményre száradt rongyoknak. Egy csepp harmat sem hullott az itt-ott még megmaradt konyhakertekre, amelyek dagadoztak a hüvelyesektől, nőttek-burjánoztak, magukra hagyva, akár az édenkertben. A küvárosok központjaiban, az útelágazásoknál, mint például a Tiburtinón, hullámzott a tömeg; rohant, kiabált a sok ember, akár Sanghaj legzüllöttebb negyedeiben; még az egészen félreeső helyeken is nagy volt a nyüzsgés, férfiak tömtt sorai jrták az utcákat luvnyákra vadászva, megálltak dumálni kicsit a még ynitva tartó  autószerelő műhelyeknél, melyek előtt Rumik sorakoztak. A Tiburtinót elhagyva a Tor dei Schiavi következetett, aztán a Prenestino, az Acuqa Bullicante, a Maranella, a Mandrione, A Furba kapu, a Quarticciolo, a Quadraro... A Tiburtinóéhoz hasonló közéontok százai; a jezőlámpáknál tengernyi ember hömpölygött, a tömeg lassan szétcsurgott a hangzavarral megtelő mellékutcákba, melyek repedezett járdáikkal kanyarogak a hatalmas városfalak romjai alatt húzódó kalyibasor mentén, de zsivalygástól visszhangoztak az udvarok is. Félrészeg fiatalok százai száguldoztak motorjaikon, Lambrettákon, Ducatikon, Mondialokon, fekete mellkasukon nyitott, olajos munkaruhát vagy éppen piperkőc holmikat viselve, mintha épp a Vittorio tér valamelyik kirakatából léptek volna elő. Egyetlen hatalmas gyűrű Róma körül, Róma és a vidék között, háztömbjei, viskói és toronyházai erdejében sok százezer emberi élet hemzsegésével. Nem cska a külvárosi lakótelepeken volt ilyen angy az élet, de Róma központjában, a szívében, talán még a Nagy Kupola környékén is; igen, pontosan a nagy Kupola környékén, hisz elég vol kidugnia az embernek az orrát a Szent Péter tér oszlopsorán túlra, a Cavalleggeri kapu felé, s íme ott kiabáltak, gúynolódtak bandákban, gengekben a kis mozik, a pizzériák előtt, egy kicsit lejjebb szétszóródva, a Gelsomino meg a Cava utcában,  szeméthalmokkal körülvett, letaposott grundokon, ahol anppal kiskölykök passzolgettak párokban az eldobált újságpapírokkal borított bokrok takarásában a Fornaci utca és a Gianicolo között... És lent, a csöpögő alagút túloldalán, a Rovere téren ugyanígy; turisták sorai baktattak felszegett fejjel, egymásba karolva, bő szárú térdnadrágban és bakancsban, alpesi dalokat énekelve kórusban, miközben a fiatalok, csőnadrágban, hegyes orrú cipőben támaszották a Teverét övező alacsony falat egy eldugult latrina mellett, onnan bámulták őket, unott, gúnyos képpel utánuk szóltak, és olyan megjegyzéseket tettek, hogy amazok, ha értették volna, biztos szívbajt kapnak. A Tevere partján, ahol nagy ritkán elhaladt egy-egy rozoga villamos a paltánok alatt, olykor-olykor elrobogott egy-egy Lambretta is a rozoga kövezeten, a nyeregben srácok, akik bajt keresni hajtottak tova; Az Angyalvár felé tartottak, melynek lábánál, a folyó vizán a Ciriola ringatózott kivilágítva, vagy tovább, a Piazza del Popolo környékére, amely elegáns volt, mint egy nagy színház, s még innen is tovább a Pincio és a VIlla Borghese felé, a hegedűk és az utcalányok halk zsongásával, vagy éppen a lesüttött pillákkal, lebiggyeszett ajkakkal csapatban vonuló, s egyre a Sentimentalt éneklő, szemük sarkából a zsaruk felbukkanását leső buzikkal incselkedők sustorgásával teli parkba. De tarthattak az ellenkező irányba is a másik parton, a Sixtus-híd felé, ahol a Nagy Kút alatt két csapat trasteverei kölyök focizott; ordibáltak, rohangásztak fel-alá, mint a kerge birkák, az Alfa Romeók kerekei között, melyeken nagymenők hurcolták a csajokat az Öreg Mérleg vendéglőbe vacsorázni; mindeközben a Trastevere összes szűk utcácskájából pizzát vagy piritóst őrlő férfi és női állkapcsok moraja hallatszott, ahogy a Sant'Egidio tér vagy a Mattonato teraszain vacsoráztak fanyalgó csemetéik meg a körülöttük futkározó, civakodó pincérfiúk társaságában, akik oly könnyedén siklottak a kövezeten, akár az elhajított papír, ha ide-oda sodorja a szél.

Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök, 1955, Puskás István fordítása

(A 2009-ben a Kalligram Kiadónál De Martin Eszter és Puskás István általi fordításban megjelent kötetet alapján.)

Talán nem tévedek, ha generációm közös kulturális emlékezetében fontos pontnak tudom a Legyetek jók, ha tudtok c filmet, a Napoleon Boulevard által magyarított dallal, Cirifischióval meg persze Fülöp atyával.

Bele sem gondol az ember, de az ilyen élmények ott munkálnak, amikor Róma utcáin sétál, tekintete a macskakövet és a terrakotaszín falakat pásztázza, kapkod telefonjával jobbra és balra, hogy az ezer részletet megörökítse (hm, hogy ez mennyire szól az öröklétnek vagy a pillanatnak, most inkább hagyjuk). Azt, hogy hogyan látjuk a Várost, sőt mit látunk meg belőle-benne, nem csak a bédekkerek, az utazási blogok,az ismerősök által átadott infók, de a könyvek és filmek is erősen alakítják.

A legutóbbi idők filmjeinek ismerői nyilván nem tudnak nem a Nagy szépség, az Ifjú pápa vagy épp az Angyalok és démonok retinába ívódott szűrője nélkül tekinteni Rómára, útvonalaikat úgy állítják össze, hogy az innen megismert helyeket is felkeressék. Vajon a magyar látogatók közül kinek ugrik be a jóságos, igazságos szent, Fülöp atya sztorija? Vélik-e még felismerni azokat az utcákat, tereket? (Persze nem a konkrét helyekre, hanem hangulatokra, miliőkre gondolok.)

Hát, én nem tudok nem Fülöp atyával jönni-menni a városban, hiszen elég jóformán kilépni lakóhelyem kapuján, máris bele botlom. A bár, ahol reggeli kávéját költi az ember (meg a délelőtti másodikat és a délutáni harmadikat, esetleg még egy könnyű ebédet is, netán egy jóleső beszélgetést is elkortyol munka után), épp arra a templomra, a San Girolamo della Caritára néz, ahol a szent életű pap majd félévezrede (na igen, Rómában az idő dimenziói hátborzongatóan, fenségesen hajlítják a teret, itt mást jelent az idő, mint amihez szokva vagyok) maga köré gyűjtötte a környék utcakölykeit (akiket meg a számomra személyes üggyé vált Utcakölykök című regényből és pár barát révén vélek valamennyire ismerni), hogy máig élő mintául szolgáljon arra a(z) (el)hivatásra, amit mi ma szociális munkának nevezünk. 

A San Girolamo a Via Monserratóról  

A kis tér, rajta egy másik templommal, körben tizenhetedik-tizennyolcadik századi házakkal (melyek falából persze észázadokkal korább szakaszok, ezerévvel korábbi oszlopok kandukálnak elő) csalóka illúzió, csalóka tér és idő élmény. Hiszen legyen bármennyire is régi, s bárhogy kísértsen ezzel arra, hogy épp ide, ebbe a tájba képzeljem a  szakadt-rongyos csuhás öreget (aki persze nem is volt öreg, hacsak én magam is nem az vagyok már, hiszen kábé velem egyidős volt, sőt még fiatalabb, mikor kis közösségét ittmegalapította), a kávéscsészével a kézben folyton arra kell józanodnom, hogy a fantázia bizony csalóka, hiszen az ezerötszázas évek közepén nagyon máshogy festett ez a vidék.

Ha kicsit odébb sétálok, tovább le a Monserrato utcán, aztán a via dei Cartarin jobbra térek, a szűk utca végében már meg is látom azt az impozáns barokk teátrumot, a Santa Maria in Vallicellát (helyi nevén az Új templomot, a Chiesa Nuovát), amelyet XIII. Gergely pápától azért kapott Fülöp, pontosabban az által vezetett Oratoriánusok kongregációja, hogy ott végezze oktató-gondozó tevékenységét. Ha viszont a Monserrato utcáról ugyanott nem balra, hanem jobbra, vissza a Via Giuliára haladok tovább, máris a San Filippo Nerinek szentelt kis tempomnál találom magam.

A Santa Maria in Vallicella

                                                                       San Filippo Neri temploma  

Amint az gyakran meg is esik, innen még nem biztos, hogy lefelé indul az ember, haza a Via Giulián, hanem gondol egyet, és elbaktat a másik végébe, hogy az utcát lezáró kis téren a A Firenzeiek Keresztelő Szent János templomáig jusson. (Miért kerül egész közel hozzám, s igazából minden magyarhoz kilencven éve? Erről majd egy másik bejegyzésben.) Na, itt is tevékenykedett a derék szent, a firenzeiek hívására igazgatta néhány évig (maga is a toszkán város szülötte volt), sőt  itt alapította meg kongregációját (ami tehát innen települt át az Új templomba).

                                                    A firenzeiek Keresztelő Szent János temploma

Szóval vannak ezek az épületek, hétközapjaim szűkebb terét övezik, szinte bástyaként állnak az én városom láthatatlan belső falgyűrűjében, a képzeletbeli Rómám tereinek valós épületei átjárók dimenziók, a múlt  és jelen, a tapasztalás és a fantázia között. Ez csak egy dimenzió, egy viszony; hogy hány van még, szinte fel sem mérem, csak járkálok közöttük folyamatosan ilyen kapukon át. Sétáim során egy levegőt szívok hát a jó Fülöppel és még számos más alakakkal, akiket emlékezetem-tudatom-fantáziám ide idéz, szavaik, lépteik, gesztusaik beleívódtak e falakba (amelyek egyszerre azonosak és mégsem az akkoriakkal), mert az én emlékeim odavetítik, odaírják azokat. Tézeusz hajója a város, melyet fantáziáim formálnak, építenek újra (és újra és újra...). A fantázia-város a falakra, a kőbe vetül, aztán visszatükröződik, e visszkép pedig mondatokat ír belém - például azt hogy legyek jó, ha tudok.