Talán nem tévedek, ha generációm közös kulturális emlékezetében fontos pontnak tudom a Legyetek jók, ha tudtok c filmet, a Napoleon Boulevard által magyarított dallal, Cirifischióval meg persze Fülöp atyával.

Bele sem gondol az ember, de az ilyen élmények ott munkálnak, amikor Róma utcáin sétál, tekintete a macskakövet és a terrakotaszín falakat pásztázza, kapkod telefonjával jobbra és balra, hogy az ezer részletet megörökítse (hm, hogy ez mennyire szól az öröklétnek vagy a pillanatnak, most inkább hagyjuk). Azt, hogy hogyan látjuk a Várost, sőt mit látunk meg belőle-benne, nem csak a bédekkerek, az utazási blogok,az ismerősök által átadott infók, de a könyvek és filmek is erősen alakítják.

A legutóbbi idők filmjeinek ismerői nyilván nem tudnak nem a Nagy szépség, az Ifjú pápa vagy épp az Angyalok és démonok retinába ívódott szűrője nélkül tekinteni Rómára, útvonalaikat úgy állítják össze, hogy az innen megismert helyeket is felkeressék. Vajon a magyar látogatók közül kinek ugrik be a jóságos, igazságos szent, Fülöp atya sztorija? Vélik-e még felismerni azokat az utcákat, tereket? (Persze nem a konkrét helyekre, hanem hangulatokra, miliőkre gondolok.)

Hát, én nem tudok nem Fülöp atyával jönni-menni a városban, hiszen elég jóformán kilépni lakóhelyem kapuján, máris bele botlom. A bár, ahol reggeli kávéját költi az ember (meg a délelőtti másodikat és a délutáni harmadikat, esetleg még egy könnyű ebédet is, netán egy jóleső beszélgetést is elkortyol munka után), épp arra a templomra, a San Girolamo della Caritára néz, ahol a szent életű pap majd félévezrede (na igen, Rómában az idő dimenziói hátborzongatóan, fenségesen hajlítják a teret, itt mást jelent az idő, mint amihez szokva vagyok) maga köré gyűjtötte a környék utcakölykeit (akiket meg a számomra személyes üggyé vált Utcakölykök című regényből és pár barát révén vélek valamennyire ismerni), hogy máig élő mintául szolgáljon arra a(z) (el)hivatásra, amit mi ma szociális munkának nevezünk. 

A San Girolamo a Via Monserratóról  

A kis tér, rajta egy másik templommal, körben tizenhetedik-tizennyolcadik századi házakkal (melyek falából persze észázadokkal korább szakaszok, ezerévvel korábbi oszlopok kandukálnak elő) csalóka illúzió, csalóka tér és idő élmény. Hiszen legyen bármennyire is régi, s bárhogy kísértsen ezzel arra, hogy épp ide, ebbe a tájba képzeljem a  szakadt-rongyos csuhás öreget (aki persze nem is volt öreg, hacsak én magam is nem az vagyok már, hiszen kábé velem egyidős volt, sőt még fiatalabb, mikor kis közösségét ittmegalapította), a kávéscsészével a kézben folyton arra kell józanodnom, hogy a fantázia bizony csalóka, hiszen az ezerötszázas évek közepén nagyon máshogy festett ez a vidék.

Ha kicsit odébb sétálok, tovább le a Monserrato utcán, aztán a via dei Cartarin jobbra térek, a szűk utca végében már meg is látom azt az impozáns barokk teátrumot, a Santa Maria in Vallicellát (helyi nevén az Új templomot, a Chiesa Nuovát), amelyet XIII. Gergely pápától azért kapott Fülöp, pontosabban az által vezetett Oratoriánusok kongregációja, hogy ott végezze oktató-gondozó tevékenységét. Ha viszont a Monserrato utcáról ugyanott nem balra, hanem jobbra, vissza a Via Giuliára haladok tovább, máris a San Filippo Nerinek szentelt kis tempomnál találom magam.

A Santa Maria in Vallicella

                                                                       San Filippo Neri temploma  

Amint az gyakran meg is esik, innen még nem biztos, hogy lefelé indul az ember, haza a Via Giulián, hanem gondol egyet, és elbaktat a másik végébe, hogy az utcát lezáró kis téren a A Firenzeiek Keresztelő Szent János templomáig jusson. (Miért kerül egész közel hozzám, s igazából minden magyarhoz kilencven éve? Erről majd egy másik bejegyzésben.) Na, itt is tevékenykedett a derék szent, a firenzeiek hívására igazgatta néhány évig (maga is a toszkán város szülötte volt), sőt  itt alapította meg kongregációját (ami tehát innen települt át az Új templomba).

                                                    A firenzeiek Keresztelő Szent János temploma

Szóval vannak ezek az épületek, hétközapjaim szűkebb terét övezik, szinte bástyaként állnak az én városom láthatatlan belső falgyűrűjében, a képzeletbeli Rómám tereinek valós épületei átjárók dimenziók, a múlt  és jelen, a tapasztalás és a fantázia között. Ez csak egy dimenzió, egy viszony; hogy hány van még, szinte fel sem mérem, csak járkálok közöttük folyamatosan ilyen kapukon át. Sétáim során egy levegőt szívok hát a jó Fülöppel és még számos más alakakkal, akiket emlékezetem-tudatom-fantáziám ide idéz, szavaik, lépteik, gesztusaik beleívódtak e falakba (amelyek egyszerre azonosak és mégsem az akkoriakkal), mert az én emlékeim odavetítik, odaírják azokat. Tézeusz hajója a város, melyet fantáziáim formálnak, építenek újra (és újra és újra...). A fantázia-város a falakra, a kőbe vetül, aztán visszatükröződik, e visszkép pedig mondatokat ír belém - például azt hogy legyek jó, ha tudok.