Azért térek vissza újra meg újra a most következő szöveghez, mert lenyűgöző körpanorámájában (akárha drón pásztázná végig a várost Északról Dél, a perifériától a belváros felé) egy mára nem létező Róma tárul elém, ami mégis annyira ismerős, amiben az én Rómámra ismerek. 

Meleg volt, nem fújt a sirokkó, és nem perzselt a forróság, egyszerűen csak meleg volt. Mintha színesre festették volna a szellőt, a telep sárga falait, a tereket, a kordékat, a buszokat az ajtókon fürtökben lógó emberekkel. Színes festékréteg, amely magába foglalta a múlt és a jelen nyári éjszakáinak összes vidámságát és nyomorúságát. A levegő vibrált és feszült, akár bőr a dobon; még a frissen elcsurgó hugytócsák is felszáradtak a járdán; a szeméthalmok csontszárazra pörkölődtek, már nem is bűzlöttek. Szaga egyedül a nap hevítette köveknek és a redőnyöknek volt, meg talán a vizesen kiterített, de azonnal keményre száradt rongyoknak. Egy csepp harmat sem hullott az itt-ott még megmaradt konyhakertekre, amelyek dagadoztak a hüvelyesektől, nőttek-burjánoztak, magukra hagyva, akár az édenkertben. A küvárosok központjaiban, az útelágazásoknál, mint például a Tiburtinón, hullámzott a tömeg; rohant, kiabált a sok ember, akár Sanghaj legzüllöttebb negyedeiben; még az egészen félreeső helyeken is nagy volt a nyüzsgés, férfiak tömtt sorai jrták az utcákat luvnyákra vadászva, megálltak dumálni kicsit a még ynitva tartó  autószerelő műhelyeknél, melyek előtt Rumik sorakoztak. A Tiburtinót elhagyva a Tor dei Schiavi következetett, aztán a Prenestino, az Acuqa Bullicante, a Maranella, a Mandrione, A Furba kapu, a Quarticciolo, a Quadraro... A Tiburtinóéhoz hasonló közéontok százai; a jezőlámpáknál tengernyi ember hömpölygött, a tömeg lassan szétcsurgott a hangzavarral megtelő mellékutcákba, melyek repedezett járdáikkal kanyarogak a hatalmas városfalak romjai alatt húzódó kalyibasor mentén, de zsivalygástól visszhangoztak az udvarok is. Félrészeg fiatalok százai száguldoztak motorjaikon, Lambrettákon, Ducatikon, Mondialokon, fekete mellkasukon nyitott, olajos munkaruhát vagy éppen piperkőc holmikat viselve, mintha épp a Vittorio tér valamelyik kirakatából léptek volna elő. Egyetlen hatalmas gyűrű Róma körül, Róma és a vidék között, háztömbjei, viskói és toronyházai erdejében sok százezer emberi élet hemzsegésével. Nem cska a külvárosi lakótelepeken volt ilyen angy az élet, de Róma központjában, a szívében, talán még a Nagy Kupola környékén is; igen, pontosan a nagy Kupola környékén, hisz elég vol kidugnia az embernek az orrát a Szent Péter tér oszlopsorán túlra, a Cavalleggeri kapu felé, s íme ott kiabáltak, gúynolódtak bandákban, gengekben a kis mozik, a pizzériák előtt, egy kicsit lejjebb szétszóródva, a Gelsomino meg a Cava utcában,  szeméthalmokkal körülvett, letaposott grundokon, ahol anppal kiskölykök passzolgettak párokban az eldobált újságpapírokkal borított bokrok takarásában a Fornaci utca és a Gianicolo között... És lent, a csöpögő alagút túloldalán, a Rovere téren ugyanígy; turisták sorai baktattak felszegett fejjel, egymásba karolva, bő szárú térdnadrágban és bakancsban, alpesi dalokat énekelve kórusban, miközben a fiatalok, csőnadrágban, hegyes orrú cipőben támaszották a Teverét övező alacsony falat egy eldugult latrina mellett, onnan bámulták őket, unott, gúnyos képpel utánuk szóltak, és olyan megjegyzéseket tettek, hogy amazok, ha értették volna, biztos szívbajt kapnak. A Tevere partján, ahol nagy ritkán elhaladt egy-egy rozoga villamos a paltánok alatt, olykor-olykor elrobogott egy-egy Lambretta is a rozoga kövezeten, a nyeregben srácok, akik bajt keresni hajtottak tova; Az Angyalvár felé tartottak, melynek lábánál, a folyó vizán a Ciriola ringatózott kivilágítva, vagy tovább, a Piazza del Popolo környékére, amely elegáns volt, mint egy nagy színház, s még innen is tovább a Pincio és a VIlla Borghese felé, a hegedűk és az utcalányok halk zsongásával, vagy éppen a lesüttött pillákkal, lebiggyeszett ajkakkal csapatban vonuló, s egyre a Sentimentalt éneklő, szemük sarkából a zsaruk felbukkanását leső buzikkal incselkedők sustorgásával teli parkba. De tarthattak az ellenkező irányba is a másik parton, a Sixtus-híd felé, ahol a Nagy Kút alatt két csapat trasteverei kölyök focizott; ordibáltak, rohangásztak fel-alá, mint a kerge birkák, az Alfa Romeók kerekei között, melyeken nagymenők hurcolták a csajokat az Öreg Mérleg vendéglőbe vacsorázni; mindeközben a Trastevere összes szűk utcácskájából pizzát vagy piritóst őrlő férfi és női állkapcsok moraja hallatszott, ahogy a Sant'Egidio tér vagy a Mattonato teraszain vacsoráztak fanyalgó csemetéik meg a körülöttük futkározó, civakodó pincérfiúk társaságában, akik oly könnyedén siklottak a kövezeten, akár az elhajított papír, ha ide-oda sodorja a szél.

Pier Paolo Pasolini: Utcakölykök, 1955, Puskás István fordítása

(A 2009-ben a Kalligram Kiadónál De Martin Eszter és Puskás István általi fordításban megjelent kötetet alapján.)