Ez egy olyan vers, amit Róma mindig elővetet; elég csak a város emléke is, kivált, ha hidegre fordul az idő.

Van úgy, hogy más szavait olvasva azt hiszem, könnyen összeáll a  kép egy emberről (vagy többről), egy helyzetről, egy helyről. Látni vélem azt a pulóvert, a jeges termet, ahogy belengi a füst, még a piros poharat és a csikorgó ruhát is - na de felmenni a Pantheonra? Számomra itt hasad fel a szöveg, hogy, akár a jég rianása, visszafelé is szétfeszítse a szavakat, hogy megnyissa az űrt.

Nemes Nagy Ágnes: Róma 

A magasnyakú, fekete pulóver,

a hajad, mint spanyol fiúk haja,

s előtted, piros bakelit-pohárban,

egy tinta-lila csokor ibolya. –

Kövér ecsettel kenték ezt a képet.

Be kár, hogy látszik rajta a lehellet,

mely szád körül, mint cigarettafüst jár,

belengve a jeges palota-termet.

Kint január. Csikorog a kötélen

a ruha, míg a bóra ráncigálja,

és odalent, a szökőkutakon

a jégcsapok szikrázó körszakálla.

Jaj, megfagyunk, jaj, csontig vág a fény

lóg a szögön a hazai szalonna,

s mint mikor felmentünk a Pantheonra,

úgy szédelgünk a szoba közepén.