Az idegen itt tartózkodása alatt jórészt az ókori falak kerítette területen mozog, pedig az Urbsban, a történelmi belvárosban Róma lakosságának alig tizede él. Aki pár napra érkezik, nyilván nem arra kíváncsi, hogy küszködnek az itteniek ugyanazokkal a gondokkal, amelyekkel ő, így a falakon kívül megelégszik a sínpár vagy az aszfaltcsík két oldalán megmutatkozó látvánnyal, maximum akkor kapja fel a fejét, ha felbukkan a vén vízvezeték egy-egy darabja. A rendelkezésre álló a rövidke időt aztán mindenkitől elrabolja a kőgyűrű alkotta fekete lyuk. Most jönne egy "pedig"... de csak azért sem; hiábavaló volna, hisz a természet törvényeivel dacolni nem lehet. 

Csak biccent, hátat fordít, és elindul a belvárosból kifelé. Mondjuk jobbról előzi a Terminit, villamosra száll (ez csak afféle irodalmi fordulat), eldöcög a Piazza Vittorio Emanuele valaha szupersikkes árkádsorai előtt, melyek egy szomorú parkot ölelnek (egyszer muszáj lesz ide is visszatérni, alig lehet megállni, hogy ne ragadjon le a Mágus Házánál), nem enged a Fassi csábításának, alig párszáz méter, és már a Nagy Kapu mellett a falba vágott boltozat alatt csikorog a járat, hogy a nehézkes félkör után leálljon egy percre a másik oldalon, a pékmester kétezeréves kemence-sírja előtt fellélegezzen, hogy kiért a városból. Volt idő, mikor erre járva mindig volt valami érdekes spektákulum, jobbára a falak melletti sarok eldurvult bokrai, derék fölé érő gyomok környékén, ahol örömlány ücsörgött egy rossz széken (örömlány - mintha az eltelt idő megszépítené azt a roncs-testet, amely rossz göncökbe bújva kuporgott ott cigire, gyűrött kispénzre várva), este pedig Zozzone büféjének bűvkörében, ahol évtizedek óta, (hol volt még akkor a streetfood hype!) szelik-degeszelik a zsemlét pszichedelikus kombinációkkal az éjjeli férgek, ragadozók, patkányok, kóborebek, alvajárók és más effélék számára. 

Ha a villamosvezető eleget ivott, eleget slukkolt, lódulhat is tovább a jármű, egyenesen a betondzsungelbe, a körgyűrű rohadó fémoszlopai alá, ahol a traverzek, a betonpályák mögül, akár a vadállatok szeme, fel-felvillannak az utat szegélyező házak ablakai. Aztán ahogy kiér az ember az első tisztásra, jobbkéz felől felbukkannak egy letűnt kor településének maradványai - a háború utáni időkből valahogy itt túlélt kalyibák kupaca. Ha menne tovább, hamarvást visszatérne oda, ahol huszonpár éve hónapokig laktott, az alaptáborig, ahonan fél évig vezette magát expedíciókra szerte az ismeretlen világban, de most inkább bekanyarodik a viskórezervátumba, hogy egy tanulságos történettel szolgáljon az Idegen Vezető.

Mert a Pigneto igazi rezervátum, a kulturális gyarmatosítás mind szomorúbb példázata. Akkor régen, a kilencvenes években, meg kell mondani az igazat, be sem tette ide a lábát, nem félelmből, rettegésből, hanem mert annyira érdektelen, sivár volt e táj - hogy aztán pár évvel ezelőtt kifejezetten ezekért az utcákért térjen vissza ide, (Édentől) Keletre. Akkor még a lelkesedés hajotta, hogy megnézze, hogy is zajlik egy magába süppedt, roszkedvű, csóró közösség magára találása, hogyan próbálja kirángatni magát a dugából azzal, hogy felfedezi és femutatja azt, amit magából értékesnek és érdekesnek tart - mondjuk azt, hogy Pier Paolo Pasolini ezeken az utcákon járt nagy kedvvel (akkor még az aszfaltmentes porban-sárban), itt forgatott, és stábjával az itteni rossz kocsmában pihent. 

Történt aztán, hogy pár évvel az ezredforduló után pár itteni ifjú titánnak eszébe jutott ez a félévszázados história, s elkezdték lépten-nyomon felemelegetni: falfestmények születtek, a kocsma elkezdte magát emlékhellyé növelni.Volt egy közösség, amely mert büszke lenni a szegénységre, megpróbált erényt kovácsolni az elesettségből, talán azért is, mert komolyan vette PPP-t, aki szerint az igazi szépség nem a fordászatban kiglancolt emberfőkön, a gondosan szedett szemöldökön, hanem a koszos-maszatos tarkókon lakik. A házak elkedtek csinosodni, újranyitottak boltok, mert ide cuccoltak azok, akikre a város - és a millió turista - nem volt kíváncsi, itt befogadták, akár a sherwoodi erdőben.

Hogy mikor fordult át e felemelő történet mind szomorúbb drámába? Talán akkor, amikor a kocsma duplaárasított kávéval, mangalicaszalonnával és Pasolini kitűzővel kezdte magát degeszre keresni a macbookos designer és startupper hordák, na meg az egzotikumokra vadászó turisták bankártyáit húzva.

A hajdani favella így emészti fel saját magát, a kisgömböc saját magába fordul, itt már a pusztuló falak, az égnek maradő gerenda csonkok, a horpadt bádoglemezek, a tégrakupacokra felkapaszkodó rossz füvek is piktoreszk látvánnyá esztetizálódnak, ahogy naponta fotók százai tűzdelik fel e részleteket a világháló végtelen üzenőfalaira. Ha egy téridő görbületből kilépne egy hajdani vagány jampec és az ember elé fodulna a sarkon, hogy megszabadítsa tárcájától, telefonjától (na jó, arról nem tudná mi, s talán a zsebben hagyná), nem halálfélelmet érezne az izgalomtól remegő idegen, sokkal inkább örömet, hogy vele történik meg, hogy most igazán részese lett a helynek, hogy most tényleg megtalálta a mindig rejtőző a genius loci.

A helyiek már jól tudják, saját maguk ásta csapdába estek - de immár hiába. Hiába a tiltakozó plakátok, hogy a Pigneto a miénk, nem hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk, az agresszivan gyarmatosító idegenek (akik lehet, hogy csak pár kilóméter messzeségből, de egy másik világból, a felső középosztály puccos negyedeiből érkeznek) rájuk se hederítenek, oly mohón habzsolják az élményt. Minden gátlást és szemérmet félretéve, felfüggesztve az intimitás saját világukban amúgy féltve és hisztérikusan őrzött határait, a vendég jogán letarolják, lerabolják az utcákat, a házakat, a lakókat, bevizsltatva minden zugba, ahová csak lehet, felvételt készítve minden egyes vakolatdarabról és szemétkupacról, a lakók elé tolakodva a sorban, felverve nekik az árakat. Egész addig, amíg rá nem unnak erre az élmény-menüre, amig le nem rágják az összes húst a csontról (ahogy a kentakiban a csirkeszárnyat), és újabb vadászterületet nem találnak maguknak.