Nem tudom a nevét, nem fogom a kezét, azt sem tudom, hány éves, biztos túl a nyolcvanon, de inkább már a kilencvenen is. Néha váltunk pár mondatot, ugyanazokat a mondatokat, amelyeket olyanoknak mondott, akiket én csak könyvben olvastam, sokadik kiadásban, akiket csak fekete-fehér fotókról ismerek. Már akkor a pultban állt, amikor anyám és apám még olvasni sem tudott. 

A pult magasan könyöklős, rajta a kávégép, még bőven analóg, nem digitális, mellette a vitrinben cornettók és ökörszemek, nem olyan friss és finom, mint máshol, de itt rátapad az idő, attól cuppanósan édes, attól omlik lágyan, holott inkább recsegős-ropogós, morzsál, a száj szélén elpereg a java, marad, ami marad. Cappucino üvegpohárban, ami inkább kicsi kehely, a capuccione bögréje majd' fél liter, nincs apelláta, zuhog rá a kakópor, a forró tejhabtól a szájpadlásra tapad, beleég, mint az emlékkép a retinába, mint a szöveg a celluloidba. Hogy menniyt fizetsz, nem a hatóság dönti el, nem is te, hanem ő. Ha bejössz neki, kevesebbet, ha nem, többet, itt mindenki megmérettetik. Örülj neki, hogy megúszod egy kis apróval, régen a kemencébe rakott volna lapátján. Legalábbis ezt ordították volna rá a népek, mikor a közeli téren máglyára viszi a kordé, vagy amikor a teherautó platójára tuszkolja a puskatus.

Tejhab barna maradékából, kávézaccból próbálom olvasni a múltját, kisstílű spekuláció. Annyit tudok, amennyit a bennfoglaló térben látok, csupán archeológia, tárgyak egymásmellettisége, egymásalattisága, próbálok a múltban olvasni, próbálom belőle összerakni őt, ahogy visszaroskad a sámlira, mintha itt se lenne, csak a tárgyak utalnak a jelenlétre. A pult fölött pléhdobozok, sörösek, üdítősek plafonig sorba rakva egy megfejthetetlen algoritmus szerint. Én is gyűjtöttem, én is raktam őket gúlába, sorba. De az enyémet elnyelte egy padlás, szétszórta egy új lakó, az övé meg itt van. Az övé? Kié? Ki gyűjtötte, ki pakolta őket, kinek a keze nyoma, kinek az írása? Ki hagyta ezt a nyomot? S ki hagytal az alatta húzódó polcon a kólásüveget? Vintage dizájn múzeum, és benne még az ital, akár a tengerből kíhúzott boros amfora (Hirst hajója Velencében.). A pultban a márványdarabokból összerakott mosogató, minden tisztiorvosi szolgálatosok rémálma, csaptelep helyett zöld kerti slag kornyad.

A pulttal szemben Godzilla flipper, még lírára hangolva. Álmában biztos csenget egy kicsit - vajon mikor csengett utoljára? Vajon mikor döngette meg utoljára  jó alaposan valami külvárosi ficsúr? Mikor duhaj csapatuk hajnalban végigcsattogott, csoszogott a macskakövön, s betért ide, hogy cukorral kapjon új erőre, mielőtt felszállna a külvárosba induló valamelyik buszra, villamosra, bezzeg biztos nem a sarokban gubbaszott, hanem peckesen évődött velük a magas pult biztonságában, hagyta, hogy tekintettel-szavakkal kóstolgassák, hogy aztán visszadobjon valami vaskosan trágár flegmaságot, olyan közönségesen, ahogy csak rómaiul lehet közönséges és trágár az ember. Olyan közönségesen és trágárul, hogy nem a bicska nyílik a srácok zsebében, hanem felágoskodik a tapasztalatlan, zabolázhatatlan fiúság.

A flipper mögött plakátrétegekben ölt testet az idő, egymásra rakva, elő-előtülekedő szélek, foszlányok, félszavak, számsor maradványok, fakó színfoltok, a legrégebbi, amit beazonosítok, öregebb mint én, a legfrisebb alig pár hetes.

A helyiség végében nyílik a szoba, ami épp csak egy rozoga asztallal-székkel mutatja magát, a fal mögött a titok lakozik. Nekem ennyi látható. A fiamat egyszer hátravitte a lánya (ő is legalább hatvan) a mosdóba, egy gyereknek szabad, ő úgysem mondja el, mi van ott, a széken-asztalon túl mintha egy kis kert is nyílna, akár egy reneszánsz festményen, ahogy mind hátrébb siklik a tekintet, végig a szobán, Isten ege alá, ahol megnyílik az öröklétnek a világ. A válaszfal előtt polcokon és hűtőkben egy újabb időfal, dobozokból rakott múlt-jelen konstelláció, együttállás, csupa lejárt szavatosság. A jóllét Olaszországának vunderkammere.

Dehogy vunderkammer! Ezt a múzeumot nem a gyűjtési szenvedély hordta össze, nem a sokszínűségben csodálkozás s a mutogatás vágya, nem is a megőrzésre törő olthatatlan, soha be nem teljesülő szándék, ez egyszerűen így maradt, ami itt van, csak úgy itt maradt. A véletlen válogatta, nem képzett, tudós kurátori kéz. A pult mögött rejtező majd' egy évszázadnyi élet térré és tárggyá válik; látom, összerakom, de értelmezni csak a képzelet tudja. Nem is kérdek semmit, mi volt, hogy volt, hisz itt van előttem az egész történet, hol volt, hol nem volt. Aki nem hiszi, járjon utána...