Pompeo Batoni festménye William Gordon ezredesről (1766) tanmese. A mai feladatom Szerb Antal Utas és holdvilágja volna, az is egy másik Róma, egy másik Itália, de valahogy e képnél, e mesénél kötöttem ki.

Fussuk át először a képet, olvassuk el a ráírt történetet, hogy aztán elidőzzünk felette, elmélázzunk rajta kicsit, tanuljunk valamit! A portré a skót Gordon-klán egyik tagját, a szép katonai karriert befutó akkor még ezredes Williamet mutatja sajátos öltözékben: az angol egyenruhát, a vörös rókák jellegzetes kabátját viseli, amit ha máshonnan nem, az Az utolsó mohikánból vagy Emberrablókból jól ismerhetünk - utóbbira ráadásul azért sem baj, ha emlékezünk, mert a skót kontextushoz is elvezet minket, hiszen a kabát felett hordott tartan skót viselet. Az ezredes kezében kard, ami egyértelműen beazonosítja státusát. A táj, amiben áll, a tárgyak, melyek körbeveszik viszont nagyon messze visznek az angol-skót világtól, a brit korona korabeli hadi vállalkozásaitól, hiszen az alak lába előtt antik épülettöredékek (az egyiken a beazonosítást megkönnyítendő a férfi neve), mellette egy szobor, mely leginkább Pallasz Athénével - Minervával azonosítható (de a babérkoszorú s a glóbusz a Győzelem allegorikus figurájának megidézése is). Bölcs és győzedelmes férfiú tehát Sir William. Mögötte pedig a Colosseum épülete, ahhoz nagyon hasonló állapotban, ahogy ma is láthatjuk.

De vajon hogy kerül e derék skót felföldi hadfi Rómába? Azt tudjuk tehát, hogy nem sereggel jött hódítani Itáliába, hisz ilyen hadjáratot akkoriból nem ismer a történelem. Viszont azt is tudjuk, hogy épp ez az az időszak, amikor az angol arisztokraták és pénzesebb polgárok nagy kedvvel látogatják a félszigetet; Grand Tournak nevezik e szokást (ami még az előző évszázadban születik meg, de ekkortájt lesz igazán népszerű), benne láthatjuk a mai értelemben vett turizmus kezdeteit. Azaz ama nagyon európai szokás születését jelenti, amikor nem holmi praktikus célból (kereskedés, tanulmányok, katonáskodás), de nem is a lelket ápolandó (zarándoklat) kel útra az ember, hanem kifejezetten azért, hogy idegen tájakat, vidékeket felkeressen.

S hogy miért pont Itália a legkedveltebb uticél? A kellemes éghajalat, a táj szépségei mellett az ott felhalmozódott mérhetetlen kulturális gazdagság okán, melyre épp a XVI-XVII század figyel fel, mely épp ekkor válik igazán érdekessé, fontossá az európai ember számára, aki a középkori keresztény kulturális keretek lassú eróziója közepette keresi új identitását, az új kapaszkodókat a világban, s rátalál az antikvitásra. Maga Itália ezt már háromszáz évvel ezelőtt megteszi, ezt nevezzük reneszánsznak, de az Alpokon túli világ szélesebb (és tehetős) rétegei ekkor fedezik fel maguknak, s zúdulnak is ide, hogy személyes élményeket, tapasztalatokat szerezzenek róla. Ha ez nem volna elég, ott vannak a közelebbi múltban keletkezett kulturális teljesítmények (a reneszánsz, a barokk) lenyűgöző változatossága, sokasága.

Ám a jó britek (nemkülönben a franciák) nem csak csodálják az békés, árkádikus-bukolikus tájat (melyet nem borít az ipari forradalom füsfelhője, nem csúfítják bányák, gyárkémények), a romokat (melyek ekkor válnak festőivé, korábban csak kőkupacok, építőipari alapanyag voltak), de kellő lenézéssel is szemlélik mindazt, amit találnak: a maguk földjével összemérve fejletlennek, elmaradottnak (ez az értékítélet is e kor gyümölcse) látják az országot, lakóit barbárnak, civilizáltatlannak, akikben nincs már meg a nagy elődök kifinomultsága, melyet ők bezzeg eltanultak, s tovább visznek. Itália nem csak csodált, de lenézett táj is, egyszerre vonzó a feltalálható örökség, a múlt relikviái okán (amit épp azért van joga az utazónak magával vinni, mert kimenekíti e vad vidékről, mely nem méltányiolja, ahol pusztulásra volan ítélve), és egyszerre félelmetes, riasztóan barbár, mely tele van az utazóra leselkedő veszedelmekkel. Így az Északról ide érkezőt egyszerre vonzza és taszítja. 

Az utazók nem csak az idegen tájakról alkotnak véleményt, mondtnak (írnak) ítéletet, de óhatatlanul saját maguk, a maguk világának megértésén is dolgoznak ezáltal. Ismerjük mind az utazás azon alapvető tapasztalaátt, amikor idegne földön árva azt a magunkéval hasonlítjuk össze, miben jobb, miben rosszabb, mint otthonunk, szülőföldünk. Ezzel nem csak a másik országról, népről, de magunkról is alaktunk véleményt, formáljuk magunkban a saját világról élő képet, saját identitásunkat. Az utazásnak ez legalább olyan fontos tapasztalata, mint az ismeretlen tájak felfedezése, sőt igazából ezért hajt minket a kíváncsiság - ami igazából saját magunkra irányul. A Fények századának brit és francia utazói külhoni barangolásaik során (legyenek azok gyarmati hódító hadjáaratok, keresdekelmi vállalkozások vagy turistautak) igen sokat tesznek azért, hogy megszülessen a modern értelemben vett angol, francia (stb) nemzettudat, nemzeti identitás. 

Node ideje visszatérnünk Gordon ezredeshez, akiről immár tudjuk, hogy a Grand Tour szokásának hódolva jutott el Rómába, hogy ott ne csak a romokat csodálja meg angol arisztokratához illő felsőbbrendűséggel, de egy portrét is készíttessen mintegy szuvernírként az útról. Méghozzá nem is akárkivel, hanem a kor legnépszerűbb (s minden bizonnyal legdrágább), az angol turisták körében igen népszerű maestróval, Pompeo Batonival. Nem  lehetetlen, hogy hazatértekor, poggyászában egyéb emlékeket is vitt magával, egy-két antik relikviát s akár egy vedutát, látképet, netán capricciót (olyan fantázia-kompozíciót, ahol egy képen szerepeltek a város jellegzetes épületei, formái, figurái), de az is lehet, hogy megoldotta ezzel az eggyel, azért van rajta mindenféle nagggyyyon olasz elem.

Mostmár értjük hát, hogy kerül e környezetbe, miért épp e tárgyak, miért épp e táj veszi körül. A kapocs a külvilág s közte pedig a tartan, melyet úgy teker magára (úgy teker rá a festő) mintha ókori tóga volna. De vajon csak ennyiről szól e kép, csak egy kolosszeumos túristakép, akár a mai fotók az "Olaszba' kicsimmel" kétszázötvennel évvel ezelőtti elődje? A múlt e relikviái, még ha akaratlanul is, messzebbre is vihetnek minket, sok egyébről is árlulkodhatnak. Mondjuk, ha elidőzünk még kicsit például olyan részlet felett, hogy miért visel egyszerre angol katonai zubbonyt és skót "népviseletet" Sir William, Kinek mutatja akkor magát, skótnak vagy angolnak? Ha ezen elidőzik tekintetünk, a kép ha nem is életre kel, de legalább mozgásba jön, hisz a szép kompozíció megnyílik, a szilárd kontúrok felfeslenek.

A skót viselet alig pár évtizeddel a skót függeltenségi mozgalmak leverése után akár lehet valamiféle jakobita állásfoglalás is (Jakab király tett utoljára kísérletet arra, hogy visszaszerezze Skócia függetlenségét - ezekről az időkról szól a fent emlegetett Emberrablók), de legalábbis egyfajta elmozdulás, diszkrét de igen határozott jelzése az angol mellett egy önlló skót identitásnak. S azzal, hogy e hangsúlyozottan skót attribútummal magát mutató gentleman a csodált itáliai tájban, az antik örökséggel körbevéve, dicső és erélyes antik férfi pózában áll elénk, nem csak angolságát, de skótságát is felmutatja. Ha egy skót e tájban, e városban áll, e kulturális kontextusba helyezi magát, kinyilvánítja, hogy annak szerves része - tehát nem holmi barbár hegylakó, ahogy a britek minden bizonnyal gyakran hangoztatják vele szemben.

A Kép tétje tehát nem kicsi, jóval többről van szó, mint puszta szuvenírről. Ez az ember azért jött Rómába, hogy saját magát s ezzel saját nemzetiségét megalkossa, hogy formát adjon magának s közösségi identitásának. Gondoljunk sak bele: a neve fle van írva egy antik kődarabra! Belírta, beleíratta magát e tájba, immár a romokkal, relikviákkkal egyetemben a kulturális hagyomány része ő is. Ugyanakkor persze borzasztóan idegen, skót kockáival, vörös kabátjában, tiszti szablyájával idegenebb már nem is lehetne. Angolság, skótság, európaiság, gentlemanség (hopp, arról meg is feledkeztünk, hogy az úriemberség kritériumai is olasz földön születnek meg a reneszánsz fejedelmi udvarokban, innen másolódnak át az európai palotákba), valahová tartozás és idegenség vibrálnak a képben...

De bújik még benne más is: maga a festő. Róla szinte teljesne el is feledkeztünk. Gondoljunk csak bele. özönlenek ide az orrukat magasan hordó angolok, külföldiek, csodálják, de le is nézik ezt az országot, azt a várost, ezeket az embereket. Használják mindezt, pénzen élményeket s emlékeket vesznek tőlük, hazavisznek mindet, ami mozdítható, amit magukkal tudnak vinni. Kifosztják az országot, épp mint a gyarmatokat, csak elegánsabban. Maestro Batoni abból él, hogy remek szakemberként elsajátította a hazájában felhalmozódott tudást, magába szívta annak kultúráját, s most ezt áruba bocsájtja. De túl egyszerű volna az ítélet, hogy kiárusítja Egyrészt ő valószínűleg borzasztó büszke lehetett tudására, élvezte, hogy tisztelettel és rajongással fordulnak felé megrendelői, bár nem hiszem, hogy ne érezte volna bennük a hübriszt, a gőgöt, s magát nagy elődei méltó örökösének tekintette (e tradíciónak eleven része volt így vagy úgy, a megrendelő ignyeinek kielégítése).

Amikor a Kolosszeumot, az antik köveket a vászonra vitte, méghozzá a virtuóz technikai tudással, méltán érezhette úgy, hogy jöhetnek ide az idegenek, érezhetik úgy, hogy különbek náluk, hogy az ő országuk fejlettebb, civilizáltabb, mégis e tájban, ezzel az ecsettel igyekeznek testet-kontúrt-formát s ezzel értelmet adni maguknak, sőt, átmenteni magukat az örökkévalóságnak.

Érezhetik hát magukat hódítónak, a helyieket pedig leigázott őslakosnak, a benszülött bármennyire is idomuljon hozzájuk, mutassa is bárminek, bármilyennek magát, ahogy azt tőle elvárják nem marad fegyvertelen velük szemben. Akármit vigyenek is magukkal, elvenni tőle ezt a Várost úgyem tudják, a komédia is azt tanítja, hogy a szolgáról mindig kiderül hogy ő az igazi úr a háznál.