A Noszthi fiú a mai napig jól emlékszik arra a reggelre, amikor majd' egy teljes napi vonatút után megérkezett a Termini pályaudvarra. Nem film noiros jelenet volt, sehol a kocsik alól kicsapó vagy misztikusan előkavargó gőzfelhő, ami fekete-fehér tónusba oldja a képet, de mégis egy másik világ, pedig alig huszonöt éve.

A Noszthi fiú valósággal rajong a ma háromszázzal a tájba hasító mélybordó gépezetekért, a keleti, japán sárkány-fantáziákat életre keltő technológiáért, ahogy rajong a repterek világból kiszakított (bár mind hétköznapibbá sorvadó) ünnepi tereiért, rituáléiért, s mégis kedvvel réved vissza ifjúsága lassúdad andalgássá szeildülő zötykölődéseihez. Ahogy elmélázik a reggel kávét rázva (nem kavarva), várva, hogy a kijelzőn feltűnjön a peron, hová a kocsi számát megadó monitor alá mindjárt becsusszan mára rendelt példánya, azon kezdi forgatni gondolatait, hogy  az idő máshogyan telése-múlása az, ami miatt annyira más ez a mai utazás, mint a negyedszázaddal ezelőtti.

Nem a lassabb tempót sírja vissza holmi polgárinak mondott álmelankóliával, felpanaszolva a gyorsuló világunkat (ajjaj, a háta borsózik az ilyesféle mondásoktól), hanem azon morfondírozik, hogy a lassabb tempó arra adott módot, hogy máshogy találkozzon az utazó, máshogy élje meg az otthontól elmozgást-eltávolodást és az idegen, más, távoli világba átmenést, vagy akár az idegen világon áthaladást. Akkoriban, mikor a Rómába eljutás még valóban megélhető időbeli eltávolodást jelentett (ezen élménynek az extrém határán épp, hisz a távolság ideje az utóbbi mondjuk másfélszáz évben folyamatosan és rohamosan csökken), a tájakon-tereket áthaladás ideje befogadható volt, s eztálaz élmény megélhető.

A másik, az idegen világ, ami természeténél fogva mindig gyanús, mindig félelmetes, de legalábbis szorongást keltő, mert elbizonytalanít a nem tudjuk, mi tévő legyünk téblábolása (és ez csak a legenyhébb, leszelídebb eset) úgy nyílt meg dimbes-dombostul, kalauzostúl, vámtisztestül, ingázóstul, hogy az utazónak volt lehetősége az idegenséget megtapasztalni, megélni, s rögzíteni is ezt a tapasztalást, maga számára valamilyen formába önteni azt, hogy ez itt nem az, amit ismerek, ez itt nem az, ahol tudom, mit akarnak tőlem, ez itt nem az, ahol tudom, hogyan kell viselkednem. És mindezzel együtt volt ideje szorongani, akár félni is mindettől. A bizonytalanság termékenységét a maga javára tudta fordítani, hogy aztán úgy mozogjon a peronon, majd kint az utcán, hogy tudja, nem otthon van, hanem máshol, idegenben. Az utazás lerövidülésének, az idő minimalizálásának nagy ára van - elveszi tőlünk az idegenség megélésének tapasztalatát. 

Noszthi, ahogy kávéját remegteti a csészében (a kanál dolgotalan hever a tányéron), azon mélázik, hogy manapság - és ennek szép példája épp a római Termini pályaudvar is - mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy a bizonytalanságról ne vagyünk tudomást, hogy kiiktassuk az ismeretlen irányában feltémadó szoronogást. A Termini, melynek gyönyörű, klasszikus modern architektúrája ma szinte láthatatlanná vált,  hisz akár a túlzó smink, vagy rettenetes maszk, mely a valós vonásokat elfedi, úgy takarja a tekintet elől a sok utólagos-ideiglenes struktúra, az óriásplakátok, kivetítők disztópikus labirintusa. (Noszthi a minap látta Piranesi képzeletbeli börtöneit, azóta is minden tér, akár egy 3D animció, ezekbe fordul át.)

Ezek a struktúrák, ezek a képek nem csak azt a praktikus célt szolgálnak, hogy fogyasztásra hívjanak, de arra is, hogy felépítsék a különbségnélküléség illuzórikus biztonságérzetét, hogy abba a hitbe ringassanak, itt igazából nem is máshol vagyunk, itt igazából nem is az idegenben vagyunk. És hát e képzetet erősíti az utazás drasztikusan lerövidült ideje is - ez az a felár, amit a gyors helyváltoztatás praktikumáért igazából fizetünk. 

Dehát könyörgöm - sóhajt Noszthi két korty között -mi másra jó az utazás, melynek a pályaudvar s a reptér a szentélye, a katedrálisa (volt valaha), ha nem arra, hogy a másságot, az idegenséget megtapasztaljuk! Mi értelme az utazásnak, ha elvész belőle a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság? Ha a kóla mindenütt ugyanolyan hideg, ha a kávéba mindenütt jár a barancukor, ha ugyanolyan minden próbababa, s a babán a gönc, vajon mit veszünk észre abból, hogy milyen kacsesen ível felettünk a betontraverz, vajon milyen térélményünk lesz a Pantheon oszlopai között, ha épp csak magunk mögött hagytunk egy pont olyan shopot, mint amilyenbe otthon nap mint nap járok? Akkor minek vagyok egyáltalán itt?

Ha az idegen tér csak háttér egy újabb szelfihez, ha csak posztolható, posztolandó tartalom, ami képpé válva megszelidül, otthonossá válik, ha mindenünkkel azon vagyunk, hogy retusáljunk belőle mindent, ami elbizonytalaníthat, zavarba ejthet, tehát ha azon vagyunk, hogy az idegen teret meghajlítsuk, s szó szerint a magunk képére formáljuk, mit csodálkozunk, ha akkor, amikor az idegen általunk nem uralható módon megmutatkozik, megmutatja magát, úrrá lesz rajtunk a pánik?

Nem generális magyarázat ez, nem itt rejlik a Nagy Válasz, de talán kicsit közelebb kerültünk a megértéshez, és talán ez is valami - nyugtázza Noszthi, mikor végre leteszi a csészét, s kabinméretű egyentáskájáért nyúl, mert feltűnik végre a szám, amire várt, és sietős léptekkel elindul a légkondíconált, bewifizett tér kuckós biztonságába.