A soha véget nem érő misztriumjátéknak és moralitásdrámának számtalan színpada áll, akármerre járjon is az ember, a nagy spektákulum valamely jelenetébe bukkan, így tanítja móresre lakosait, a benne járót a város. Mind a mai napig emlékezetes például a Torpignattara utcában 1975-ben rendezett előadás, alakalom adtán ellátugatunk majd arra, nyomait keresve. Most máshová visz az utunk, a belvárosba, ahol az épületttömbök és közlekedőterek sűrű szövetének kitüntetett helyei azok a pontok, ahol a háló kicsit fellazul, s nyílik némi perspektíva az áttekintésre is, ahol kicsit levegőt és szemének távot kap az ember. Nem a monumentális terekre gondolunk, ahol már elveszünk az obeliszkek árnyékában, ahol csak a magasban megpihenő sirály látja be a nyüzsgést, a macskakő mintázatait. Inkább azokra a foghíjakra, amikor az épületek egymásra tülemkedő tömege, a kirakatok sora megszakad, vagyis pontosabban, akár a levegővel telefújt stanicli, akár a kisgömböc, kiöblösödik, hogy a keletkező buborékba engedje az embereket.
Kibukkanunk egy csavargó utcácskából, s nem csak egy szélesebb közlekedőfolyosóban találjuk magunkat, hanem elönt a váratlan napfény, meglegyint a szellő, megcsap az eső, ahogy az ég váratlanul, minden előjel nélkül feltárul. Sokszor még akkora sem ez az öböl, hogy kutat nyissanak benne, alig pár lépés szélte-hossza,de pont meglátni a vonuló felhőket, némi szürkét-kéket, a naplemente vérnarancs tükröződését, s megmutatkoznak a sétáló szemhatára fölött létező világ formái, vonalai, színei, az ezeréves harangtoronynak támaszkodó padlás, apróka kis ablakszeme pislogja a lenti jövésmenést, agyagvörös cserépfrizurája ritmusos fürtökben tekereg házról házra; felette korhadó terasz egyensúlyoz, meg ágaskodó, illegő-billegő antenna. Aki az utcáról betekint, szemben templom ajtaját látja, ha nyitva, szinte megragadhatja az oltáron a feszületet, elég, ha az utcán épp csak lassít, s oldalra nyújtja karját. A téren, amit e mozdulat átível, a szokásos üzletek mintázata folytatódik, a kiralatok a legnagyobb természetességgel fordulnak be a két sarkon, hogy tovább follyanak a templom faláig. A macskakőburkolat egészen enyhén, épp csak a nézők jobb rálátását segítve, de fáradságot nem okozva emelkedik a kiöblösödés mélye felé, remek lehetőséget adva a spektákulumnak, mintegy el is döntve, hogy aki ide elér, aki e tér bármely pontjára helyezi magát vagy helyeződik, máris bevonódik az előadásba - méghozzá egyszerre szereplőként és szemlélőként, hiszen a lentebb, az utca sávjában tartózkodó jól láthatja, mi zajlik fent-bent, míg onnan épp olyan jól áttekinthető a lent patakzó, s el csak egészen ritkán apadó emberár.
Ahogy vannak a színházban is kitűntetett pontok, ahol a legfontosabb dolgok történek a színpadon, s ahonnan a legjobb a rálátás, úgy a térnek is van egy ilyen pontja, pontosabban sávja, méghozzá a sajátos struktúrának hála, épp középen, ahová a legjobb érzékkel egy bár telepíti ki napról napra asztalait, székeit. Aki ide leül, egyszerre lép színpadra s foglal helyet a királyi páholyban. Ami rajta kívül van, az a háttér-díszet, a statiszták tere, a földszinti nézőtér és a kakasülő egyszerre. Talán a Napkirály teátrumában lehetett ehhez hasonló a színapadra helyezett uralkodói trónus, hisz az Állam láttatni akarta magát s mindent látni akart. A nagy különbség most az, hogy ez az asztalsor nem uralja el a teret, nincs benne semmi despotikus, semmi protokolláris. Ne a metropoliszok kávéházi terasza jusson hát eszedbe, kedves olvasó, mikor megpróbálod fantáziádban rekonstruálni azt, amit a szavakkal erőlkdöm eléd idézni; ide nem azért telepszik a vendég, hogy kitegye magát a tekinteteknek, s szemre vételezhesse a várost, hogy egy nyugvópontból remegjen bele pulzálásába. Nem is kirakat, nem piactér, ahol áruként kínálja magát a hús és a látvány, ahol kiteszi magát, mutogatja magát az előtte elvonuló vágyaknak, sóvárgásoknak, közönynek, csömörnek. Ide csak úgy levágja magát az ételre, italra, társaságra, a másik érintésére, hangjára, pillantására éhező-szomjazó. Ez a vékony sáv köztes terület, Zóna, ahol úgy zajik az előadás, hogy a szereplők/szemlélők nem vesznek tudomást sajátos státusukról, illetve nem érdekli őket, mert nem ezért vannak itt. Hogy aztán mit gondol minderről a magasban köröző sirály, mikor kikacagja az emberi gyarlóságok nagy komédiáját, az már más kérdés.
Ha itt ülsz, belefeledkezel a játékba, s belefeledkezel a bámészkodásba, de olyannyira, hogy észre sem veszed, hogy színpadon állsz, hogy a zsöllyében terpeszkedsz. A bűvhatás pedig annak köszönhető, hogy ha ide csöppensz, egy évtizedek óta futó, számtalan epizódot, száz évadot megélt sorozatba kerülsz. Körülötted, a szomszéd asztaloknál törzsvendég-főszereplők élik mindennapi életüket egy valóságshow-ban, amely olyan régen megy már, hogy tényleg eltűnt a határ a megcsináltság és a megtörténés között, ahol a médium által kihasított határ elenyészni tűnik. Napról napra felbukkan a színen a hajdan jelentős tekintélynek számítú műkritikusnő, Frida tacskója horgolt kabátkába bugyolálva, meg ne fázzon, míg gazdája elfogyasztja sörét. Állandó társasága a hajdan sokat szidott, de végül csak az ágyba csábított festő, pocakja fölött még mindig peckes a kecskeszakáll, kopaszságát svájci sapka fedi, Fidel, a terrier-keverék vele olvassa a szombati kulturális mellékeleteket. Idáig terjed az élete a szemközti zsalu mögött örökké kémlelődő vénasszonynak; egy jómódú kereskedő (és uzsorás) özvegye, akit gyerekei magára hagytak, tán el is feljetettek, míg a lakás joga rájuk nem száll, s akik, hogy lelkiismeretük nyugtot leljen, egy gondozót fogadtak mellé, mikor tízéve majdnem belehalt egy tüdőgyulladásba. Most zsarnoka, a kelet-európai, de a helyi nyelvet a legvaskosabban hadaró nő hozza-viszi levegőzni a teraszig minden délelőtt és kora este. Itt pihennek meg iskolából jövet a tengerentúli nevelőnők és a neurotikus anyukák, akik proseccot kortyolgatnak, nehéz sorsukat kölcsönösen kipanaszkodván (míg férjük ki tujda mit, pénzt, szeretőt, hatalmat hajt szerte a városban-világban, s jó ha vacsorára hazaér, de leginkább már a lámpaoltás után), a csemeték közben a tér fenti szegletében próbálnak gyerekek lenni, illetve persze negyon is azok, hol focisztárok, hol szuperhősök, hol hercegnők és lovagok, hol dinoszaurszok. A közeli középiskolából is ide rajzanak suli után a srácok, hogy cigit vegyenek, s hogy egy üdítő mellett kitárgyalják az aktuális ügyeket.
A bárt egy család viszi, változó felállásában, napról napra cseréik a posztokat, középcsatár, hátvéd, kapus, csak a pénztárban nincs váltás, az a matróna helye, aki direkt vonja ki magát a kinti világ történéseiből, ő csak a számok absztrakt univerzumával foglalkozik odabent, az üzlet neonban fürdő mélyén. A placcon rohangászó fiúk temperamentuma, napi kedve, az épp aktuális előző esti mesélendő, körbeharsogandó kaland, a délelőttről itt ragadt pletyka tematizálja, élteti az aznapi epizódot, ők a ceremóniamesterek, az mc-k, akik továbbviszik a sztorit, összefűzik az innen-onnan ide futó szálakat. Az egyik öröké fel van tüzelve, a hír és a hír továbbadása élteti, igazi krónikás-énekes, a másik inkább halkan sustorog, belsőséges, intim epizódként oszt meg minden ismertté vált esetet, jótanácsokat oszt, mindenre tud megoldást, míg a harmadik (nem biztos, hogy ő a legkisebb, még az is lehet, ő az elsőszülött, de teljesenkortalan), csak némán sertepertél az asztalok között, az ő taktiákája, az ő dramaturgiája, hogy nem szól bele, csak fel-felbukkanó személyével vágja el a szálakat, ad új lendületet, s hagyja, hogy színész-közönsége maga bontakozzon ki. A turisták, az épp csak felbukkanók pedig a jövő-menő epizódszereplők. A dolog akkor válik izgalmassá, amikor a véletlenül bebukó alak vissza-visszajár, még nem válik törzstaggá (soha nem is fog), de már megjegyzik az arcát, időről időre belefűződik a történet szálába, ha csak egy-egy mondatra is. És mindenki tudja, hogy csak (rövid) idő kérdése, s eltűnik, míg a többiek folytatják zavartlanul tovább. A köztes sávban időző még nem ismerős és már nem idegen helyzete az, amiben a spektákulum elkezd működni. Tekintetek vetülnek egymásra, fantáziák és alkalomról alkalomra kölcsönösen gyarapodó tudások ide-oda vetődő, vissza-visszacsapó játéka hullámzik.
Egy valaki van, akit ez az egész, legyen így, legyen úgy, legyen bármiféle helyzet, teljesen hidegen hagy. Dehát minek is foglalkozna bárkivel is, hisz ő a tér ura. Akkora a hatalma, hogy számára minden pont az erőtér közepe, nincs szüksége szimbolikus, előre kijelölt helyre, így is totálisan uralja birodalmát, ami pontosan akkora, amekkora ez a kis öböl. Ülhet bárhol, járkálhat le-fel unott-lustán, felajzottan, idegesen, szaglászhatja a levegőben az ellenségek, a prédák szagát, vonulhat hadba, tarthat ítélőszéket, falatozhat kénye-kedve szerint. Franco a hatalom mások által nem ismert szabadságfokával birtokolja a teret. Pedig messze nem királyi jelenség, a nyakában csüngő kis vörös kendő, a szinte toprongyos megjelenés, a csapzott vörösesszőke frizura, az elálló nagy fülek, a folyton kivillanó hegyes-görbe fogsor, a busás szemöldök alól elő-elővillanó tekintet leginkább egy apacsra, egy bicskamaxira emlékeztet, aki fogát szívva ücsörög kinyújtott lábbakkal asztalánál, ritkán szól, de akkor is csak leginkább élesen kurjant egyet vagy alig morog; fellengzős eszemfutattatásokat, nagyívű, cselszövő monológokat, királydrámák önmarcangolását, intrikus hazugságáradatokat senki ne várjon tőle. Viszont legyen arra kész, hogy elég, ha egyet villan a szeme, mert valami nemtetszőt lát, ha úgy gondolja, bármi veszély fenyegeti uralmát, ha olyan lép birodalmába, akiben riválist, lehetséges kihívót lát, vagy egyszerűen csak egy irritáló pofát, már pattan is, s mire talpra áll, már döfésre, támadásra kész. S ha támad, nem néz se istent, se embert, lehet az bármi nemű, rangú, asszony, gyerek is akár, addig nem nyugszik, míg biztos távolságban nem tudja, míg le nem győzi, meg nem alázza, meg nem félemlíti, örökre elvéve kedvét attól, hogy újra erre merészkedjen. Jaj hát annak, akire Franco felfigyel, akit foga hegyére tűz. Soha nem lankadó önzéssel őrzi territoriumát, míg a bár öreg tulajdonosa, aki naphosszat a bejáratnál ücsörög, mintha ott sem volna, fel nem tápászkodik, füttyentésével magához nem inti, hogy a póráz csatját nyakörvébe kattintsa.
