Anya évek óta nem fogad vendégeket, a zsalu táblái is behajtva egész álló nap, mióta apa meghalt. Nem őt gyászolja, mikor elment, már évek óta nem is beszéltek a napi kötelező alapfokú mondatokon túl. Mindent elmondtak, amivel el lehetett rontatni egy házasságot, egy barátságot, három gyerek felnevelését. Elmondták azt is, hogy nem rajtuk múlott, ilyen a világ. Manapság. A háromból egy lakik saját családdal, elmenekült, sután, botladozva, de legalább saját döntéseket hozva, mindegy, csak el a Parioli poklából.

Csak el a házból, ahol az alattuk lévő lakásban egy őszi délutánon öten rontottak a békésen olvasgató párra, megkötözte őket, együtt várták, míg hazaér az egyetemről a fiú, röplapokat nyomtattak tán aznap is, vagy moltov palackokat, de lehet, hogy Trockijról vitáztak vagy Marcuséról, a vizsgálat nem tudta kideríteni, de nem is ez volt a lényeg, hisz őt is egy székhez közöték, száját betömték, aztán kínozni kezdték késekkel, csipeszekkel, kalapáccsal, fogókkal és fűrésszel, tűzzel csak azért nem, mert a szag kiszivároghat a lépcsőházban. Az öregek meg nézték, hát hongye nézték volna, mikor vasmarkok tartották a koponyákat, irgalmat nem ismerő mutatóujjak húzták fel a szemhéjakat. Mikor a fiúval végeztek, voltak olyan irgalmasak, hogy elmetszették a másik két nyakat is. 

Olykor, mielőtt a tűt a karjába, térhajlatába, lábujjai közé szúrta, arra gondolt, talán ezerszer inkább a kínok kínja egy valamiért, egy semmire se jó ideológiért, a gyerek szeretetéért, mint az ő lakásukban ülő már nem is unott, már nem is gyűlölködő vagy baljós csönd. A televíziós vetélkedők, esztrád műsorok, híradók, reklámok és sorozatok csöndje. San Remo dermesztően harsány csöndje. Emlékszik még, mikor anya és apa harsányan szídták a nép heroinját, aztán csak rászoktak ők is. Évekkel a borzasztó gyilkosság után volt már ez, elültek a dermesztő ólomévek, ha boltba, szeretőhöz, bankba, vacsorára, moziba, reptérre rohan az ember, hamar felejt. A falra kitett márványtáblát is gyorsan belepte a forgalom korma. A bútorok, a nyakkendők, a napszemüvegek, az autók mind gyakrabban cserélődtek, a drogok ára pedig ugyanilyen sebességgel csökkent. Nem mintha gondot okozott volna akármennyi pénzt is kiemelni a társákból, fiókokból, bankszámlákról, hisz hol tandíjra kellett, hol edzőteremre, hol új tankönyvre, hol új randevúra, hol meg a robogó szervízére.

Az első lövések még a domb alján túli síkon ácsorgó bérkaszárnyák közit átjárókban, valamelyik vasútállomás mocskos vécéjében dörrentek el, robbantották szét agyvelejét, tépték-cibálták idegpályáit, szaggatták húsát, aztán már elég vol csak az újságoshoz leszaladni hideg verítékben ázó csontbőrben. A kioszk a villamosmegálló mellett állt az egyik forgalmas téren, szemben rendőrs, mögötte kávéház, kicsit lentebb, a fák takarásában templom (mintha eltakarná arcát a könyörületes úristen, leeresztené karját a seregek ura). Otthon akadt mindig steril tű-fecskendő, apa hozott mindenfélét haza a kórházból az este diszkréten, vagy ha kegyetlenebbek-őszinték akarunk lenni, megszégyenülten csöngető páciensek számára, hisz a márvánnyal borított, mindig fényesre sikált lépcsőházakban, a gondosan sepert járdákon, a keményre vasalt éttermekben a beteg test szégyellni való dolog, csúnya bukás, akár egy bankcsőd, egy elvesztett választási kampány, iskolából kibukott gyerek, a szomszéd kölke által megejtett ostoba lány. Apa elismert szakember volt, szinte már tudós, bíztak benne az emberek, s a bizalom vaskos borítékok formájában landolt az íróasztalon. Csak anya nem bízott benne. Az ő bizalmát már régesrég eljátszótta az éjszakai ügyeletek nővérszobáiban, az Alfa hátsó ülésén, a vidéki szállodai szobákban. A vidéki házba is évek óta csak anyával jártak a szünetben, ő civakodott az örökségért az unokatestvérekkel, ő intézte az olivaszüretet. Apa olykor-olykor megjelent gyűrött ingben, táskás szemekkel, borostásan. Anya pedig a kérges markú falusi férfiakkal vigasztalódott - legalábbis ő errő fantáziált, mikor dühében a lepedő sarkát rágva hallgatta a kert végéből a házig elérő civakodást. Ő fantázált, nyaranta képeket festett vászonra a kétezer méter magas hegyek szorításában, a szétnyílt sebhez hasonló völgyben, ahol olyan tiszta volt a levegő, s akkora volt a csönd, hogy tüdejük-dobhártyájuk majd beleroppant. A képeket senki nem szerette a családban, mert a zaklatott foltokban magukra ismertek mind, mégsem szégyellték el magukat, hanem mindenki zúgott tovább lefelé saját poklának csillogó acélcsúszdáján.

Bátyja először Londonba szökött, ahogy régen a költők szokták, de egy foglatházban töltött augsztus után hazastoppolt, mikor megjöttek az őszi ködök, aztán gyorsa össsze is szűrte a levet egy nála pár évve idősebb parasztjánnyal, kiköltözött az egyik prolinegyedbe, évekig alig-alig látták. Anya suttogott vele néha telefonon, talán ő volt az egyetlen, aki - akár az ösztöneitől hajott szerencsétlen kis jószág - próbálta menteni a saját és kölykei irháját, dehát hogy is lett volna elég ereje ahhoz, hogy kihúzza  őket mind az olajfolttól csillogó, szuroknyúlós posványból. Valamit csak ért a sok sustorgás, vagy inkább a sok tévéműsor, mert pár éve aztán feladta a durcás rezisztenciát és ide költözött a szomszéd utcába, mostmár ő is macbookon ír, BMW-vel jár, szép de tökéletesen semmitmondó karriert fut egy isten háta mögötti takarékpénztár fővárosi fiókjának élén, fia pedig egy vidéki egyetem óraadója kevesebbért, mint amennyit a cigányok tarhálnak össze a kereszteződésben papírzsepkendőt lóbálva ablaktól ablakig. Húgát teljesen bebábozta az ízzó gyűlölet, majd a jeges közöny, melyet szüleik párologtattak szét a lakásban, most is a szomszéd szobában ül a zárt ablaktáblák mögött, ha jobb napja van, segít anyának bevásárolni, berak egy adag ruhát a gépbe, jó ideje már az olvasással is felhagyott, pedig a könyvekből összerakott világtapasztalat, mely a rettegésbe oltva félelmetesen éles elemzőkészséget erjesztett, az emberi természet legaljasabb rezdüléseit is detektálni képes szenzorokat növesztett benne. A világháló útvesztőit járja egyre, ki tudja, merre bolyongva, milyen tájakon kóborolva mereszti csodásan kiguvadt, beteg szemeit a monitoron nyíló világokra, melyek bizonyára önnön magának sivár pusztái, szurdokai, fájdalomból, kínból gyötrelmesen születő örömei, élvezései.

Ha olyanja van, kisuhan a szobából, hangtalan, ahogy a horrorzombihaláldémon, átnyit anyához, megkérdi, mit tud segíteni - néha fel-felélednek a normalitás reflexei. Ugyanígy anyában is. Ilyenkor a két sápadt bőr, vörösesen vaksi szempár, borotválatlan lábszár elcsoszog a közeli szupermarketbe, s bőségesen költi az özvegyi nyugdíjat, az apai örökséget. Hogy minden a hűtőben savanyodjon, penészedjen meg, hogy mindent ott egyen meg a fene, mert mire a vacsorára kerül a sor, el is feledik, s marad a megszokás remetekosztja. A fiú úgyis azt eszi, amit kanállal a szájába tolnak - mióta apa rátalált huszonöt éve egy reggel (úgy mondta, ügyeletből ért épp haza, a se senki nem firtatta, hol is telt az éjszaka), s injekciójával visszahozta az életbe. A szomszédok szerint ez volt élete legnagyobb jócselekedete, amivel a házról levette az átkot, de a fiú (és talán, valószínűleg, egészen biztosan az anya és testvérei szerint is) inkább csak tovább éltette azt, mert jobb lett volna mindenkinek, ha még pár órát elvan ott, ahol volt, és késve ér haza, hisz így csak ki tudja, meddig tartó agóniára ítélte fiát, feleségét meg életfogytig tartó ifjú anyaságra ítélte, lányától pedig végérvényesen levette annak lehetőségét, hogy valaha is saját utódját táplálja. 

Pedig apa szerette egyetlen tűszúrástól nyomorékká lett fiát elsorvadt szíve minden erőtlen pumpálásával, ahogy szerette ő a másik kettőt, sőt mind a hármat a lakásban, csakhát. Ki tudja azt már kideríteni, melyik volt az a vágy után vetődő rossz mozdulat, önnön büszkeséget, vélt vagy valós saját akaratot, saját várat védő dacos visszavágás, ki és mikor vetette le magát, rántva magával a többit, a magány kráterébe, ahonnan, amikortól minden végérvényesen, visszavonahatatlanul elcsesződött a picsába. De azt biztos, hogy akkor indultak burjánzásnak apa testében a rákos sejtek, akkor adta fel az immunrendszer a védekezést (mikor apa elkezdte magát analizálni a kórházi laborban, gondosan titkolva mindenki előtt állapotát, már számtalan áttét árnyékolta szerveit a röntgenképen, akár a kihalt civilizációk indákkal, lombokkal borított templomai a dzsungel sötét mélyén), anya akkor sütött utoljára süteményt (s erre a napra egészen pontosan emlékezett, könnytől alig látva mérte a cukrot és a lisztet, s megfogadta, hogy a büdös, keserves életben ő édességet sose csinál erre a nyomorult világra), a gyerekek pedig akkor érezték utoljára hajszálaik közt cikázni a szeretet delejezőn cirógató melegét.