Pier Paolo Pasolini

A Dél hajnala

II.

Visszatérek...új világ van ezen az estén

mikor nem történik semmi – csak

hajtok az autóval – nézem az ég

azúrjában a Presestino házait –

nézem, észre sem veszem, de

az este kékjébe merült külvárosi házak

képe maga lesz a világ

(tényleg? kérdik majd, hogyhogy nem az élet?)

– itt apró, penészes, fehér kérgű házak

amott egész magasak, földszínű szigetek

csodásan lebegnek a füstben a csupa kátyú

félbehagyott utak űrje felett

sárba süppedve, elhagyott földhányások

kertek romjai, árva cserjék – minden néma

akár az éjszaka csöndje délben.

Az emberek meg

akik ebben az órában a Prenestinót járják

beleolvadnak a merengő fényű

égkék álmatag sávjaiba

– mintha az alkony soha nem

akarna éjjé válni – mintha tudnák

a villamosra várva, az ablakban

az ember igazi sorsa a szenvedés –

s már-már derűsek ettől, kisdedjeikkel

gondjaikkal, örök estéjükkel –

ó az emberi lét bája

a lét ami úgy történik meg, mintha

igaz volna a tájban, ahol a test csak

távoli valóság, csak egy szegény pára.

Visszatérek, s mielőtt a találkozómra mennék

Carlóhoz vagy a Cartonéba, Ninóhoz a Rasella utcába

Ninóhoz a Borgognone utcába, azon a környéken járok

ahová kevés személyes kapcsolatom köt...

Két-három villamos, testvéreim ezrei

(a presszó fénye az aszfalton csillog

a szegénység felett érzett, de elnyomott

fájdalom, a sárban, az új házsorok alatt  

hazatérés fájdalma)

testvéreim, akik küzdenek, egymást ütik, átkozzák

egy talpalattnyi helyért a villamoson a sötétben

az estében, ami tudomást sem vesz róluk, megtéveszti őket:

egy ősi külvároshoz

tartoznak, s ettől azt hiszik, valóságosak.

Újra rátalálok vénséges szívemre, előtte adómat

lenyelt, utálatos könnyekkel róvom le

számban a vörös zászló szavai

szavak, melyeket mindenki tud, s mindenki tudja

hogyan hallgattassa el.

Semmi sem változott! Még mindig az Ötvenes években

vagyunk! A Negyvenes években vagyunk! Fegyverbe!

De az este minden fájdalomnál erősebb.

A két-három villamos győzedelmeskedik

a munkásos ezrei felett, a flaszter

a vacsora utáni világé, a sárban derűsen

csillan meg a biliárdszalon fénye

a kevés maradék ember sorban áll a sirokkóban

az ezeréj egyikén a villamost várja

ami a sötét külvárosba szállítja.

A Forradalom nem több egy érzetnél.

 (1964, Puskás István fordítása)

Nap mint nap megtörténik bárkivel, aki az utcákat járja itt, hogy olyan részleteket fedez fel az ezerszer látott szegletekben is, melyek eskü előző nap, egy héttel korábban még nem voltak ott, mérget venne rá a járókelő, hogy a tető alatt gubbasztó griff, az ablakrácsot páncélján hordozó teknős, a sarokkövön gubbasztó oroszlán, a mennyezeti stukkó indáin felkapaszkodó szalamandra, a szökőkút vizéből kiágaskodó delfin, a falra telepedő ragadozómadár tán épp a múlt éjjel bukkant fel, vagy épp fordítva, ami nemrég még ott volt, mostanra már hiányzik, nyoma veszett.

Míg a héroszok és szentek szobrai, falra, vászonra, fatáblára pingált képmásai évszázadok, évezredek óta vigyázzák az embereket, intik, emlékeztetik a húsból, porból valókat a világ veszélyeire, a test örök múlandóságára, táplálják a hiúság máglyáit, tartják a párkák fonalát és ollóját, nyitják és zárják Pandora dobozának fedelét, oldanak és kötnek, szenvednek, vígasztalnak, dühöngenek, rettentenek, tanúskodnak és kacagnak a mindenkor rájuk félve, sunyin, flegmán sandítóra, hozzájuk fohászkodóra, az őket fotózóra, addig a város kőből, gipszből pigmentből, fából való állatai úgy jönnek-mennek, akár a papagájok, a seregélyek, a sirályok, a patkányok, vidrák, a vadkacsák, a szúnyogok, a skorpiók, a pókok, akik az emberre fittyet hányva lakják be a várost.  

A folyamatos változásra talán nem is az ide születettek figyelnek fel igazán, vagy közülük sokkal kevesebben, hisz a minden másodpercben, a nem létező idő minden pici szegmensében folyton változó örök várost ők nem figyelik olyan közelről, vagy inkább más részletek kötik le figyelmüket, míg az idegenek, akik máshonnan csöppennek bele a folyamatosan hömpölygő-hullámzó, kőből, téglából, szerves anyagokból összecsavarodó tér-idő szövetbe, hajlamosabbak érzékenynek lenni a mindig megtörténő alalkulásra. Mint egy varázsszőttes, ami valakinek egy mesterien elkészített tárgy, míg másoknak életre kel, a formák és színek szövevénye mozogni kezd, az össze és széttekergőző indák között figurák mozdulnak, bestiák és emberforma lények tűnnek fel, belakják, beszeretik, begyűlölködik a cérnából bogozott világot. Ki ne akarna egy ilyen varázsországba csöppeni, a hihetetlen színű fák, szirmok, ágak, az anyag törvényeire fittyet hányó tornyok, oszlopcsarnokok, utcák labirintusában bolyongani, érzéki, erőszakos, testet, lelket, szellemet próbára tevő kaladokba keveredni? Hát nem ezért utazik az ember ismeretlen vidékekre?

Évszázadok óta járnak kézről kézre olyan utikönyvek, kalauzok, mirabiliák, az utóbbi időben a net árnyas szegleteiben is lapulva, amelyek térképei, leírásai azokhoz a pontokhoz vezetik a kíváncsit, a vágyakozót, ahol nem csak kívülről szemlélheti a város szövetének folyton változását, hanem be is léphet oda. Nem a banális, megmutatjuk belülről az Életet típusú kirándulásokról van szó, sem azokról a szafarikról, melyek a külvárosok rezervátumaiba viszik a bátor, sőt vakmerő, az otthoniakkal dicsekedve szelfiket megosztó látogatót (persze ellenőrzött módon, biztonságos keretek között, a minimálisra, az élmény szintjére csökkentve az idegennel találkozás tramuáját). És nem is a város alatti város biztonságossá tett folyosóiba vezetett, vagy a megtisztulást és bűnbocsánatot ígérő túrákról. Ezeknek a látogatásoknak, legyen bármi is az indíték, a feldolgozott, elbeszélt, megjelenített téma, melyek után este az utazó szállodában hajtja fejét nyugovóra, majd reggel összecsomagol, kijelentkezik, repülőre-buszra-vonatra-kocsira-lóra ül, s maga mögött hagyja a várost, a tétje az élmény megrablása, zsákokba, erszényekbe, kofferekbe, hűtőmágnesekbe, képeslapokba, hamis faragványokba, fényképezőkbe, telefonokba gyömöszölése. 

Nem ezért jött ide viszont az az egyszeri fiatalember (voltak persze idősek, egészen gyengék, halálos betegek, férfiak és nők, gyerekek vegyesen, de a mesék hőse rendszerint erőtől, elszánástól dúzzadó, bár kissé félszeg, suta fiatal fiú, az egyszerűség, az ismerősség kedvéért most is e figurát vesszük elő, de képzelhetnénk ide bárkit is), aki egy esőfelhőtől terhes januári napon szállt le a vonatról a főpályaudvar egyik félreeső peronján, ahová az ország félreesőbb pontjairól érkező vonatokat irányították, s vulkánfíber bőröndjével, megszeppenését határozott léptekkel takargatva kilépett a még ismerős térnek tűnő csarnokból (hisz a szénfüst, a gépolaj, az ürülék, az izzadság, a kávé sé a gyorsan pálló sör szaga az ő városában is pont így lengte be az egészen apró vasúti megálló környékét). Kevéske pénzéből olcsó gőzhajón jött a birodalom tengeri kapujától a félsziget egyik kis kikötőjéig, kabinját egy kereskedősegéddel osztotta meg, aki főnökével utazott árut beszerezni (a jómódú kufár az elsőosztályon külön kajütben kűzdött végig a hullámzással ugyanúgy, ahogy a két fiatalember a fedélzetköz kis ablaktalan fülkéjében). A pár órás rövid együttlét szinte a friss barátság illúzióját adhatta a fiúknak, bár egyik sem nyílt meg annyira, hogy az előttük álló úttal kapcsolatos valós félelmeiről, indítékairól beszéljen, nem is lett folytatása az együtt töltött időnek, hiába cseréltek címet, egyetlen levél sem született egyikőjük tollán sem. A vonaton már egyedül gubbasztott a klasszikus irodalmi szövegekből, s a modernnek mondott nyelvkönyvekből, grammaitkákból gondosan összeszedett nyelvtudás ellenére teljesen érthetetlen zsibongás közepette. Az egyedül levés - nem a magány - a kollégiumban is vele maradt, de meg nem vált volna tőle semmi pénzért. Pontosabban semmi pénzért nem cserélte volna le másra, mert épp erre vágyott. Világéletében kézről kézre adták, döntöttek feje fölött mindig mások, rendre olyan élethelyzetekbe került, ahová mások tették. Most végre szabad volt ezektől a markoktól, göcsörtös, tintafoltos ujjaktól, kérges tenyerektől, szőrös, májfoltos, karkötős vagy karórás csuklóktól, csipkés és kikeményített kézelőktől. 

A folyóra nyíló kis lakáson egy nála pár évvel idősebb társával osztozott, az első percben eldőlt, hogy mind a ketten a maguk sarkába húzódva, a másikat gondosan, diszkréten kerülve fogják letölteni a kiszabott időt. A közös étkezések alatt jobbára szótlanul követte a többi lakó disputáit, köztük többen voltak olyanok, akiket eddig csak folyóiratokból, könyvekből ismert, tisztelt, s egy éve meg nem álmodta volna, hogy egy tálból merik majd a levest, egy kancsóból öntik majd a vizet. Maga is meglepődött azon, hogy ez a legkevésbé sem lelkesíti, de még zavarba sem hozza, inkább közömbös marad. Ahogy közömbös maradt a láthatóan minden figylemet magára vonni akaró ízzó szén tekintetű ifjú hölgy iránt is, s még a csöndesebb, folyton illedelmes kalapot viselő, a karima árnyékában határozottan bájosnak tűnő többi lány mellett is úgy járt el, mintha ott sem volnának; arra gondosan ügyelt, hogy az illem megkívánta érdeklődést mindig kimutassa, de ez csak tisztes színlelés volt, semmi több. (Pedig még a hajón épp a rájuk váró érzéki kalandokról fantáziáltak a segéddel, talán csak a kötelező fiús hőzöngés volt ez is, elmondta azokat a mondatokat, mert akkor azokat kellett elmondania.) Alig vette nyakába a várost, tisztázódott számára, hogy ennek az utazásnak a célja, értelme, tétje nem a kollégium falain belül várja, nem az ott lakóktól kell számítania azokra az élményekre, tapasztalatokra, tudásokra, amelyekért itt van - sőt talán általában véve nem is az emberektől. Ahogy nem is a múzeumoktól, a műemlékektől, a múlt kötelezően megcsodálandó maradványaitól, nem a büszkén terpeszkedő, magabiztosan, sőt sokszor öntelten hivalkodó jelentől, a frissen felhúzott márványburkolatoktól, a krómosan csillogó járművektől, az őrülten száguldó villamosoktól, a vadul tülkölő motorbicikliktől, a szorgosan hajlongó gépkaroktól.  

Lépteit, sétáit egy már nem is tudta mikor, hol olvasott, talán amúgy saját maga által írott, talán soha papírra nem vetett, csak az agyában kuksoló mondat irányította, amely szerint van valahol egy olyan hely, egy olyan zug vagy mezőnyi tágas tér, kapualj, sikátor vagy árnyas fákkal övezett allé, kristálycsillártól ragyogó, festett menyezetű terem, dohos kis alagsori szoba, semmitmondó asztallal bélelt éttermi zug, zöldségpiac, gázgyár, kikötői raktár, román kápolna, ahol megtörténhetik az a bizonyos lépés, az a mozdulat, ami átlal a világ és közte áthághatatlan fal másik oldalára kerül, vagy megszűnik az itt és az ott, a most és a nem most, az én és a te, egyszóval minden, amitől ő valaki, és a világ valami.  (Jobb hiján falnak, itt-nek és ott-nak. énnek és világnak nevezte el, mert hát az emberi képzelet csak a tapsztalatokból tud táplálkozni, a nyelv csak olyat tud elmondani, amire akad egy szó, és az itt és ott közötti valami az leginkább fal volt, bár épp annyira nem volt köze a falhoz, ahogy a jóisten sem egy ráncos, szakállas, ősz loboncú vénember).  Nem az örök életet kereste, nem a misztikus megvilágosodást, nem valamiféle megszabadulást a csillagok rácsozta börtönből, nem rendre vágyott az egymást szorító hasábok végtelen anyagkupacában, nem régi életén akart túllépni, sem vezekelni bűnökért, nem megbocsájtásért sóhajtott, rimánkodott, nem szeretetet koldult. Semmi efféle. Csak arra volt kiváncsi, milyen a világ akkor, amikor nem ilyen, milyen ő, amikor nem ő. Legalábbis naplójában mintha valami ilyesmit próbált volna szavakba önteni, talán ekként érthetjük azokat a gondolatmenetket, szilánkokat, talán olykor verssorokat, rövidke történeteket, amelyet a kockás noteszébr kapart, többnyire sietősen, nem is annyira azzal a szándékkal, hogy később bármit is kezdjen vele, nem rögzíteni akarta egy későbbi időpont számára (idegen szemnek végképp nem szánta), inkább azért vetette papírra sietős sorait, mert így próbálta megfogni, szavakba gyömöszölni azt, ami foglalkoztatta. Utána aztán soha vissza nem tért hozzájuk, oúgy hagyta az egészet betűtől betűig a két fekete műbőr borítású kartonkárya között, ahogy odavetette. 

A mesélő követhetné kóborlásait, ami arra is remek lehetőséget kínálna, hogy bekukkantson az olvasóval a város zegzugaiba, megismertessen mindenféle alakokat, szerzeteket, kalandokat kreálhatna, krimivé formálhatná a rejtély keresésének históriáját, de ez most kinek-kinek a maga fantáziájára marad. Hogy akkor lássuk viszont hősünket, amikor egy kora este elhagyja az egyik piacot takarító seprűk surrogását, a halpikkelyeket elsodró vízsugár sistergését, és befordul egy kézikocsikkal zsúfolt mellékutcába, ahol a hordárok még javában cipelik a raktárakba a hajnalban feltöltendő ládákat. A túlérett zöldség és gyümölcs illatfelhőjéből szabadulva nagyot szippant a vakolat és csatornaszagból, melyben az estére fővő zeller és paradicsom bugyborékol, meg az előtte járó pár hölgytagjának máskor szédítő parfümje tekeredik egészen finoman, szinte szemérmesen és határozottan, már-már kihívóan, ahogy az itteni nők nézni tudnak. De lépteit nem az orra vezeti, akkor fordul és arra, amikor és amerre a lába viszi, tekintete hol a macsakő réseit vizslatja, hol felsiklik az időmarta falakon, kapaszkodik zsaluk pattogzó festésének pengeélein, egészen a tetők alatti faragott oromdíszekig, s onnan a hol szinte pimaszul rózsaszín, hol szégyellősen halványkék alkonyi felhőkig. Ebben a városban megtanult emelt fővel járni, pedig semmi nincs, amivel dicsekedhetne, amit mutogathatna, vagy amit egyáltalán megmutatni vágyna. Kiegyenesedő háta, válla, felszegett orra és tekintete nem is az övé, nem az akaratától függ, csak így működik a gravitáció, ő maga a bizonyíték az univerzum működésére, a tömegtől meghajló téridőszövetre, a törvényekre, amiket akkor még épp csak pedzegetnek, épp csak megsejtenek páran egyetemi katedrákon, szakfolyóiratokban, kutatóintézetekben. 

Hogy miért fordul be ismét a már sokszor meglátogatott kis térre, melyet egy palota kapuja számára szélesítettek ki vagy négyszáz éve, hogy be tudjanak fordulni az ormótlan batárok, s hogy a kintről figyelő tekintetek számára nyíljon némi tér, meg persze, hogy a járókelőnek legyen módja az itt kőből kirakott hatalmat és gazdagságot megcsodálni, hogy legyen alkalom, hely és idő, lenyűgöződni, nyilván maga sem tudta, nem tudta, hogy itt fog megtörténni az, amit fantáziáiban, vágyakozásaiban dédelgetett, nevelgetett. Az alkony utolsó fényei elől elzárt, szinte esti sötétbe burkolózó teret egyetlen falra szerelt lámpa világította meg, alig pár perccel ideérte előtt pislákolt fel fénye, még igazán be sem melegedett a sárga fényű ízzó. A palotával szemben álló ház sarkán, jó két emelet magasságban, a Mária-szobor alatt pislákolt egy mécses, a sovány lángocska a legmélyebb éjszakai sötétben is épphogy elért a kőasszony arcáig, az egyik sarokban utcai kút csacsogott, azon kívül sem beszéd, sem mozgás zaja nem szűrődött ki a jobbára még sötét ablakok és a már behajtott kapuk mögül. Az egymást támasztó épületek úgy állták körbe az ürességet, mint a vasárnapi korzón körbe álló disputáló, sétabotjukra támaszkodó férfiak. Ítélkezés, csábítás nékül, közönyösen tekintett az érkezőre az ember által rakott, de mégis embertelen világ. A fiatalember egészen a tér közepéig halad előre az egyik sarok mögül (a kibukkanó, akár csak egy ezredmásodpercre megtorpanó idegen s az egy lendülettel tovahaladó lakos mozgása mindig ugyanolyan, minden előlépés megmutatja, leleplezi az érkezőt). Ott már-már megtorpan, szinte körbeforog, mintha bámészkodna, aztán újra ritmust vált, és az egyik kapu felé veszi az irányt, annak árnyékába tart. Oda még meg is érkezik, eltűnik a fénytelen tér forma nélküli homályában, a falak és a kapu közrezárta semmi anyagtalan fekete sűrűségében. 

Eltelik valamennyi idő, talán napok is (egész biztos hogy nem rögvest másnap reggel figyelnek fel rá), míg valaki először észreveszi a faragott kapufélfa kőmintái között a leginkább kutyára emlékeztető alakot. Legalábbis először az itt lakó lurkók - akik aztán itt nőnek fel, s itt nevelik fel a következő nemzedéket, átadva nekik a helyről való tudásukat is - nevezik el tacskónak a figurát, hogy e név rajta is maradjon. S valóban, az egyszerre derűsen lelkes, feltétlen hűséget mutató, de valahogy mégis melankolikus pofa, a szürke kötekintet, a lógó fülek, a hosszan előre ugró orr, a rövid lábak, tömzsi tappancsok, mintha egy derék ebet mintáznának, amely nem is annyira azért áll itt, hogy őrködjön, hogy elriasszon, távoltartson, mint inkább az örök hűséges, de tudva tudottan értelmetlen, hiába várakozás allegóriája. 

S hogy a kollégiumban hogy fogadták a fiú eltűnését? Persze napokig volt téma az étkezések során, a reggel még frissen pödört, kihívó(nak szánt), a vacsoránál már kissé hervadt bajuszok, a mindig ízzó szénfekete tekintet, a kis kalapok árnyékába húzódó jól-rosszul titikolt vágyakozások a skandallum rettenetes, borzongós örömével tárgyalták az esetet. Már-már elült a dolog, már-már kiszorult a csevegésből a téma, mikor egyikőjük egy reggelen a helyi újságot lobogtatva jelent meg, miszerint egy fiatal férfi sétapálcáját és kalapját találták meg az egyik híd közelében. A tárgyakról közölt fotóban többen is az egykori lakótárs holmiját vélték felismerni, úgyhogy az étkezést félbeszakítva ketten a rendőrségre siettek. A többiek a könyvtárban gyülekezve várták a híreket, a visszatértüket, aznap délelőttre elhagyták a tervezett leváltári kutakodást, a műtermi munkát, a múzeumlátogatást, s a lehetőségeket latolgatva nyüzsögtek az íróasztalok és könyvespolcok között. Majdnem ebédidő lett, mire az őrsről visszaért a két koros filológusprofesszor (azért ők mentek, mert ők bírták leginkább a nyelvet), a hír amit hoztak gyorsan elfoszlatta a spekulációkat, s még pár napra újaknak adott helyet, ugyanis kiderült, hogy időközben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, egy, helybeli, pontosabban egy valahonnan máshonnan ide költözött, de nem külföldi személyé a bot és a kalap, egy albérletben lakó, amúgy diszkrét vagyonnal rendelkező, de semmiféle foglakozást nem űző, fantom-szerű ifjú férfihoz tartoztak, ami vagy szerelmi bánatában, vagy anyagi nehézségei miatt mehetett a folyónak. Mivel aztán a hatósági vizsgálatok miatt ideutazó hozzátartozók nem a kollégiumban szálltak meg, s az életet csak egyszer zavarták meg pár percre, hogy a fiatalember kofferbe gyűjtött holmiját elvigyék, s mivel a nyomozók sem jártak erre többet, a minden nap újra éledő belső intrikák, a szövődő barátságok, ellentétek, szerelmek és csalódások, a szaporodó kutatási eredmények, a telefestett vásznak gyorsan el is terelték a figyelmet az esetről, s mire az új turnus pár hónap múlva megérkezett, már csak egy régi legenda lengte be az egykori szobát, a kollégium folyosóit, lépcsőházát, dehát ilyeből itt volt már rengeteg, amik a ház sok évszázados léte során megtapadakt a falakon, összegyűltek a sarkokban, akár a pókhálók és a porlabdacsok. 

A soha véget nem érő misztriumjátéknak és moralitásdrámának számtalan színpada áll, akármerre járjon is az ember, a nagy spektákulum valamely jelenetébe bukkan, így tanítja móresre lakosait, a benne járót a város. Mind a mai napig emlékezetes például a Torpignattara utcában 1975-ben rendezett előadás, alakalom adtán ellátugatunk majd arra, nyomait keresve. Most máshová visz az utunk, a belvárosba, ahol az épületttömbök és közlekedőterek sűrű szövetének kitüntetett helyei azok a pontok, ahol a háló kicsit fellazul, s nyílik némi perspektíva az áttekintésre is, ahol kicsit levegőt és szemének távot kap az ember. Nem a monumentális terekre gondolunk, ahol már elveszünk az obeliszkek árnyékában, ahol csak a magasban megpihenő sirály látja be a nyüzsgést, a macskakő mintázatait. Inkább azokra a foghíjakra, amikor az épületek egymásra tülemkedő tömege, a kirakatok sora megszakad, vagyis pontosabban, akár a levegővel telefújt stanicli, akár a kisgömböc, kiöblösödik, hogy a keletkező buborékba engedje az embereket. 

Kibukkanunk egy csavargó utcácskából, s nem csak egy szélesebb közlekedőfolyosóban találjuk magunkat, hanem elönt a váratlan napfény, meglegyint a szellő, megcsap az eső, ahogy az ég váratlanul, minden előjel nélkül feltárul. Sokszor még akkora sem ez az öböl, hogy kutat nyissanak benne, alig pár lépés szélte-hossza,de pont meglátni a vonuló felhőket, némi szürkét-kéket, a naplemente vérnarancs tükröződését, s megmutatkoznak a sétáló szemhatára fölött létező világ formái, vonalai, színei, az ezeréves harangtoronynak támaszkodó padlás, apróka kis ablakszeme pislogja a lenti jövésmenést, agyagvörös cserépfrizurája ritmusos fürtökben tekereg házról házra; felette korhadó terasz egyensúlyoz, meg ágaskodó, illegő-billegő antenna. Aki az utcáról betekint, szemben templom ajtaját látja, ha nyitva, szinte megragadhatja az oltáron a feszületet, elég, ha az utcán épp csak lassít, s oldalra nyújtja karját. A téren, amit e mozdulat átível, a szokásos üzletek mintázata folytatódik, a kiralatok a legnagyobb természetességgel fordulnak be a két sarkon, hogy tovább follyanak a templom faláig. A macskakőburkolat egészen enyhén, épp csak a nézők jobb rálátását segítve, de fáradságot nem okozva emelkedik a kiöblösödés mélye felé, remek lehetőséget adva a spektákulumnak, mintegy el is döntve, hogy aki ide elér, aki e tér bármely pontjára helyezi magát vagy helyeződik, máris bevonódik az előadásba - méghozzá egyszerre szereplőként és szemlélőként, hiszen a lentebb, az utca sávjában tartózkodó jól láthatja, mi zajlik fent-bent, míg onnan épp olyan jól áttekinthető a lent patakzó, s el csak egészen ritkán apadó emberár.

Ahogy vannak a színházban is kitűntetett pontok, ahol a legfontosabb dolgok történek a színpadon, s ahonnan a legjobb a rálátás, úgy a térnek is van egy ilyen pontja, pontosabban sávja, méghozzá a sajátos struktúrának hála, épp középen, ahová a legjobb érzékkel egy bár telepíti ki napról napra asztalait, székeit. Aki ide leül, egyszerre lép színpadra s foglal helyet a királyi páholyban. Ami rajta kívül van, az a háttér-díszet, a statiszták tere, a földszinti nézőtér és a kakasülő egyszerre. Talán a Napkirály teátrumában lehetett ehhez hasonló a színapadra helyezett uralkodói trónus, hisz az Állam láttatni akarta magát s mindent látni akart. A nagy különbség most az, hogy ez az asztalsor nem uralja el a teret, nincs benne semmi despotikus, semmi protokolláris. Ne a metropoliszok kávéházi terasza jusson hát eszedbe, kedves olvasó, mikor megpróbálod fantáziádban rekonstruálni azt, amit a szavakkal erőlkdöm eléd idézni; ide nem azért telepszik a vendég, hogy kitegye magát a tekinteteknek, s szemre vételezhesse a várost, hogy egy nyugvópontból remegjen bele pulzálásába. Nem is kirakat, nem piactér, ahol áruként kínálja magát a hús és a látvány, ahol kiteszi magát, mutogatja magát az előtte elvonuló vágyaknak, sóvárgásoknak, közönynek, csömörnek. Ide csak úgy levágja magát az ételre, italra, társaságra, a másik érintésére, hangjára, pillantására éhező-szomjazó. Ez a vékony sáv köztes terület, Zóna, ahol úgy zajik az előadás, hogy a szereplők/szemlélők nem vesznek tudomást sajátos státusukról, illetve nem érdekli őket, mert nem ezért vannak itt. Hogy aztán mit gondol minderről a magasban köröző sirály, mikor kikacagja az emberi gyarlóságok nagy komédiáját, az már más kérdés.

Ha itt ülsz, belefeledkezel a játékba, s belefeledkezel a bámészkodásba, de olyannyira, hogy észre sem veszed, hogy színpadon állsz, hogy a zsöllyében terpeszkedsz. A bűvhatás pedig annak köszönhető, hogy ha ide csöppensz, egy évtizedek óta futó, számtalan epizódot, száz évadot megélt sorozatba kerülsz. Körülötted, a szomszéd asztaloknál törzsvendég-főszereplők élik mindennapi életüket egy valóságshow-ban, amely olyan régen megy már, hogy tényleg eltűnt a határ a megcsináltság és a megtörténés között, ahol a médium által kihasított határ elenyészni tűnik. Napról napra felbukkan a színen a hajdan jelentős tekintélynek számítú műkritikusnő, Frida tacskója horgolt kabátkába bugyolálva, meg ne fázzon, míg gazdája elfogyasztja sörét. Állandó társasága a hajdan sokat szidott, de végül csak az ágyba csábított festő, pocakja fölött még mindig peckes a kecskeszakáll, kopaszságát svájci sapka fedi, Fidel, a terrier-keverék vele olvassa a szombati kulturális mellékeleteket. Idáig terjed az élete a szemközti zsalu mögött örökké kémlelődő vénasszonynak; egy jómódú kereskedő (és uzsorás) özvegye, akit gyerekei magára hagytak, tán el is feljetettek, míg a lakás joga rájuk nem száll, s akik, hogy lelkiismeretük nyugtot leljen, egy gondozót fogadtak mellé, mikor tízéve majdnem belehalt egy tüdőgyulladásba. Most zsarnoka, a kelet-európai, de a helyi nyelvet a legvaskosabban hadaró  nő hozza-viszi levegőzni a teraszig minden délelőtt és kora este. Itt pihennek meg iskolából jövet a tengerentúli nevelőnők és a neurotikus anyukák, akik proseccot kortyolgatnak, nehéz sorsukat kölcsönösen kipanaszkodván (míg férjük ki tujda mit, pénzt, szeretőt, hatalmat hajt szerte a városban-világban, s jó ha vacsorára hazaér, de leginkább már a lámpaoltás után), a csemeték közben a tér fenti szegletében próbálnak gyerekek lenni, illetve persze negyon is azok, hol focisztárok, hol szuperhősök, hol hercegnők és lovagok, hol dinoszaurszok. A közeli középiskolából is ide rajzanak suli után a srácok, hogy cigit vegyenek, s hogy egy üdítő mellett kitárgyalják az aktuális ügyeket.

A bárt egy család viszi, változó felállásában, napról napra cseréik a posztokat, középcsatár, hátvéd, kapus, csak a pénztárban nincs váltás, az a matróna helye, aki direkt vonja ki magát a kinti világ történéseiből, ő csak a számok absztrakt univerzumával foglalkozik odabent, az üzlet neonban fürdő mélyén. A placcon rohangászó fiúk temperamentuma, napi kedve, az épp aktuális előző esti mesélendő, körbeharsogandó kaland, a délelőttről itt ragadt pletyka tematizálja, élteti az aznapi epizódot, ők a ceremóniamesterek, az mc-k, akik továbbviszik a sztorit, összefűzik az innen-onnan ide futó szálakat. Az egyik öröké fel van tüzelve, a hír és a hír továbbadása élteti, igazi krónikás-énekes, a másik inkább halkan sustorog, belsőséges, intim epizódként oszt meg minden ismertté vált esetet, jótanácsokat oszt, mindenre tud megoldást, míg a harmadik (nem biztos, hogy ő a legkisebb, még az is lehet, ő az elsőszülött, de teljesenkortalan), csak némán sertepertél az asztalok között, az ő taktiákája, az ő dramaturgiája, hogy nem szól bele, csak fel-felbukkanó személyével vágja el a szálakat, ad új lendületet, s hagyja, hogy színész-közönsége maga bontakozzon ki. A turisták, az épp csak felbukkanók pedig a jövő-menő epizódszereplők. A dolog akkor válik izgalmassá, amikor a véletlenül bebukó alak vissza-visszajár, még nem válik törzstaggá (soha nem is fog), de már megjegyzik az arcát, időről időre belefűződik a történet szálába, ha csak egy-egy mondatra is. És mindenki tudja, hogy csak (rövid) idő kérdése, s eltűnik, míg a többiek folytatják zavartlanul tovább. A köztes sávban időző még nem ismerős és már nem idegen helyzete az, amiben a spektákulum elkezd működni. Tekintetek vetülnek egymásra, fantáziák és alkalomról alkalomra kölcsönösen gyarapodó tudások ide-oda vetődő, vissza-visszacsapó játéka hullámzik.

Egy valaki van, akit ez az egész, legyen így, legyen úgy, legyen bármiféle helyzet, teljesen hidegen hagy. Dehát minek is foglalkozna bárkivel is, hisz ő a tér ura. Akkora a hatalma, hogy számára minden pont az erőtér közepe, nincs szüksége szimbolikus, előre kijelölt helyre, így is totálisan uralja birodalmát, ami pontosan akkora, amekkora ez a kis öböl. Ülhet bárhol, járkálhat le-fel unott-lustán, felajzottan, idegesen, szaglászhatja a levegőben az ellenségek, a prédák szagát, vonulhat hadba, tarthat ítélőszéket, falatozhat kénye-kedve szerint. Franco a hatalom mások által nem ismert szabadságfokával birtokolja a teret. Pedig messze nem királyi jelenség, a nyakában csüngő kis vörös kendő, a szinte toprongyos megjelenés, a csapzott vörösesszőke frizura, az elálló nagy fülek, a folyton kivillanó hegyes-görbe fogsor, a busás szemöldök alól elő-elővillanó tekintet leginkább egy apacsra, egy bicskamaxira emlékeztet, aki fogát szívva ücsörög kinyújtott lábbakkal asztalánál, ritkán szól, de akkor is csak leginkább élesen kurjant egyet vagy alig morog; fellengzős eszemfutattatásokat, nagyívű, cselszövő monológokat, királydrámák önmarcangolását, intrikus hazugságáradatokat senki ne várjon tőle. Viszont legyen arra kész, hogy elég, ha egyet villan a szeme, mert valami nemtetszőt lát, ha úgy gondolja, bármi veszély fenyegeti uralmát, ha olyan lép birodalmába, akiben riválist, lehetséges kihívót lát, vagy egyszerűen csak egy irritáló pofát, már pattan is, s mire talpra áll, már döfésre, támadásra kész. S ha támad, nem néz se istent, se embert, lehet az bármi nemű, rangú, asszony, gyerek is akár, addig nem nyugszik, míg biztos távolságban nem tudja, míg le nem győzi, meg nem alázza, meg nem félemlíti, örökre elvéve kedvét attól, hogy újra erre merészkedjen. Jaj hát annak, akire Franco felfigyel, akit foga hegyére tűz. Soha nem lankadó önzéssel őrzi territoriumát, míg a bár öreg tulajdonosa, aki naphosszat a bejáratnál ücsörög, mintha ott sem volna, fel nem tápászkodik, füttyentésével magához nem inti, hogy a póráz csatját nyakörvébe kattintsa. 

Este, mikor elérkezik a zárórák ideje, megindulnak lefelé a teret övező üzletek rolói, száraz nyikorgások, olajos siklások, a járdának tompán csapódó fém zaja, a lakatok kattanása vegyül a még mindig élénk forgalom sistergéséhez, a most épp behúzott nyakkal, fázós vállakkal siető gyalgosok talpainak cuppogásához, trappolásához. A hol frissen fazonírozott, hol évek óta porosodó kirakatok elé kecses rácsok, komor fémtáblák kerülnek, a tulajdonosok ízlése, üzleti érdekei szerint. 

A tér sarkában a középkori torony úgy gubbaszt az esőben, mint hajdan tövében a bejáratot őrző alabárdos. Ilyenkor a most a lábánál esténkén mormogva lerészegedő idegenből jött csövesek valami környékbeli fedett helyen, egy árkád alatt, egy pincéből nyíló domus mozaikján, fűtéscsövek melegében húzzák meg magukat. Az autók sietősen, magukat a lehető legkisebbre görbítve iparodnak át a tér derékszögben forduló sarkai körül, ablaktörlőjük oly sebesen jár, mintha az életük múlna rajta - víztől csatakos terelőkutyák, ahogy vakkantás nélkül szedik lábukat az akol párásan gőzőlgő fedele alá. A reflektorok fénye előttük siklik a macskakövön, belevetül a környező házakról leszakadó neonok, a mindig megvilágított kirakatok, a behejtatlan zsaluk között a magasban szikrázó csillárok, tompára takart állólámpák pászmáinak már-már kavalkádjába. A felhők függönyözte ég mögött valahol fent a már éppen nem telihold tányérja olykor-olykor szinte átsejlik a koszossürke gyolcskapcán. A placc közepén, akár a műtőasztalon fekvő test ruhából kitakart, meztelen és felvágott táj-szelete, a régi város egy urcarészlete kitakarva - jelenné tett múlt. A hajdani templomok apszisai, falmaradványai, oszloptöredékei fölé pineák tartanak ernyőt, mintha sietősen, szégyenlősen próbálnák takarni az obszcén módon feltárt belsőt - a nyugat hús-tabuja jajong, visong monoton és fájón. A rommezőt plexikerítés övezi, akár hajdan a kolóniákat a palánk vagy a kőfal, innen lehet szemlélődni befelé, lefelé, a magatehetetlen, kitakart, pőrére vetkeztetett, felhasított, úgy-ahogy toldott foldott, összetákolgatott múltat. Az egykorhoz tartozó, a most levegőjében fulladozó, málladozó matéria közt gyomból, szemétből, rozsdamentes rácsokból összehajigált jelen. 

A tér az amfiterátrum szögeltesen deformált mutációja, az igazi kocka-kolosszeum (amit a népnyelv ma így emleget, inne  jópár kilométerre magaslik a sztráda és a folyó fölgye felé). Külső karéján a házak tolakodása, ahogy az mindenütt van a városban, tetők, teraszok, falak nyomják, taszigálják egymást, akár a fény felé törő indák. Erre csupa csillogó ablak, valahol, a másik oldalakon pedig csak melankolikus, buta, sőt rosszindulatúvá nevelő vakság. A belső karéjt, a lelátó szélét a plexifal alkotja, amely mögül a jelen vizslathatja szemérmetlen, biztonságban trónolástól megvadult tekintettel a védtelenné tett, kiszolgáltatott, s ezért reménytelenül, örjöngően agresszív, s kisértetiesen csöndes múltat. Szótlansága teszi félelmetessé, ott ahol a halálsikolyt, de legalább elmúlás sercegését várná a felbuzgó vérre, reccsenő csontra éhes néző, csend honol. Csak állnak, hol szálegyenesen, hol meggörnyedve, hervenek, hol kinyúlva, hol összekuporodva a kövek, és néznek fel, vissza a plexipalánk mögé, tekintetüket az abalkokba fúrják. 

De ahogy a stadionban is ezerféle nyüzsgés, ezerféle élet hullámzik a lelátón, úgy itt is, a házak és a műanyagfal közé szorított sávban is hömölyög a most. A némaságot, a gyomok sarjadásának lassú mozgását, a szellőtől hajtott szemét lomha görgését, zaktatott, koordináltaltan motorikusságát csupa sietés övezi, még akkor is, ha szakad az eső, s a boltok már rég bezártak. Ha a jelenét tekinti körbe a szemlélő, egy pláza kifordított kockája juthat eszébe róla, egy öntőforma-negatív. A kockát övező üres tér alkotja a belső teret (a múlt vákuma), míg körben, a széleken mindaz, aminek ben kellene lennie - bárok, étteremek, bazárok, minden rendű és rangú üzletek, színház. A közösnég pedig a kettő határsávjában, egy vékonyka mezsgyén köröz, melyet belülről kerít a járműforgalom. Ahogyan itt az idő és a tér héjazódik, rétegződik, az magának a városnak a példázata - elenyésznek a megszokott igazodási pontok, struktúrák, rendek. Fekete lyuk, ahonnan, amiből nincs tovább, vagy inkább szingularitás, ameddig a világ takarója ér. Amúgy meg a kozmukus metafóra egy hatalmas blődség, a város csak kacagja, mert bizonyhogy van innen tovább, hisz a valaha voltból is volt tovább ahhoz, ami van, hát biztosan lesz ez még így se is, csak a szemlélő végessége, saját múlandósága akarja úgy látni, hogy ez a ne tovább. S ha szerencséje van, kiszúrja azt a pontot, ahonnan az egész tér kifordítható a sarkából, ahol feltörhető a varázs. A nulla, a semmi, ami köré az idő, a tér és az anyag rendeződik. (Ha szerncséje van, magának meg tudja találni ezt a megnyugtató magyarázatot az univerzális nemtörőmségben, az univerzum nemtörődömségében.) 

Ez a pont mondjuk lehet egy lehúzott redőny - az esőben csúszkáló fény bádogos fáradt tompasága mutatja, hogy ez a fémfüggöny évek óta moccanatlan. Festékcsíkok több rétege fonódik már egymásba rajta, színek, vonalak, talán (valószínűleg, egészen biztosan) szavak beavatatlanok számára felfejthetetlen üzenetei, amik már rég elvesztették aktualitásukat - holt nyelvek, archeológusokra váló, megfejtendő relikviák. A köszöb kopott márványlapjának fal-sarkában hol üveg, hol horpadt dobozok, hol csak a szél elől odakucorodó staniclik fázós, bőrig ázott apró tömege. A környező vakolat már mállani is elfelejt magára hagyott szenilizmusában. A bejárat felett csalóka tábla: vasánap zárva. Az úr napja itten úgy látszik, megkezdte az örökkévalóságot, annak felette pedig, együtt misztikus kontextusba rendeződve pedig a vakon tébláboló felirat: Bar Amore. A szerelem minden tragikuma és magánya immár az öröklétbe merevítve, feltörhetetlenül. Ami itt, ebben a városban, ebben a sajátos helyzetben még tragikusabb mélységet nyer, hiszen ez az a hely, ahol nem csak az emberi, s ezért törvénszerűen múlandó, mindig elfoszló szerelemnek kell laknia, hanem az örök, isteninek is, a soha véget nem érőn áradónak, a mindent áthatónak, a végtelen fluidumnak. Sós széltől, portól, szmogtól koptatott, most az eső pimasz, gyalázkodó tasliait némán tűrő, csupa karc, opálos plasztikbetűk, bennük, akár valami oktondi barlangi féreg, fényhez nem szokott áttetsző testében, kanyarognak a rég kiégett neonok. betű-hullák, hisz már a gáz is rég kiszökött belőlük. 

A bádogredőny mögött az üvegjatót a réseken mindig átfurakodó homokkvarc kristályocskák karistolják, csiszolják konokul, az odabent sötét butaságában a falról közönyösen pergő festékszemcsék rétegei ülik meg a hajdani bútorzatot, a kávéscsészéket, a poharakat, a valaha kacéran csillogó gépek karjait, éleit. A pulton az utolsó vendégek zsíros ujjnyomait, töredék-tenyerét rajzolja ki árulkodón a por, a padlón hasonlóképp az utolsó cipőtalpak barázdái rajzolódnak ki a márvány már beburkolózott foltjai fölött. Csupa holt anyag, ami lebomolhatott már rég lebomlott, elpárologtak már a szagok is. Alig néhány éves, de máris archeológiai lelőhely - ilyen lehetett valaha az a tmeplom is, ami valamikor a föld alá került, s mos tújra a tekintetektől szenved kitakartságában. Itt legalább koporsóba, szelencébe van zárva az, ami úgy van, hogy a már nincshez tartozik. Itt tényleg majdnem áll az idő, csak a homok órája pereg a falról.

Elfelejtette a világ a szerelem bárt, pedig valaha mekkora volt itt a nyüzsgés, de még mekkora! Úgy hírlett (még a világháló, a pontozós oldalak, a fórumok és csetszobák kora előtt volt ez), a pult mögötti tükör abból a patakvízből van fagyasztva, melyben Narcissus csodálta magát. Aki megáll itt akár csak egy kávéra is, s tekintete szerncsés módon elsikklik a szívfacsaróan vonzó pultosfiú bajuszának peckesen meredő kunkokorodása fölött, el a brillantintól vágyakat gerjesztő frizura síkosságán, s belenéz, biztosan szépnek, imádásra méltónak, szerelemre érdemesnek látja majd magát, s úgy lép ki újra éledő tekintettel, nyújtózó csontokkal és izmokkal, felpezsdült idegpályával a napra vagy az esőbe, hogy biztosan szembe fog vele jönni az, akire vár, egészen biztosan, még mielőtt elérné a legközelebbi sarkot. Aztán persze, mire odaért, az utca varázslata ki is seperte fejéből és szívéből a bizakodást, de legalább egy kávéért mindekinek lehetett néhány másodperce, amikor békére lelt saját magával, mert szépnek, vonzónak, másra érdemesnek tudta magát.

Van aki úgy tartja, messze földön mérnökök azért fejlesztették ki a telefonokon a kamerát, azért adták az emberiségnek a szelfi adományát, ezt a rettentese, szörnyű és mégis csábosan, ellenállhatatlanul gyönyörű varázslatot, hogy feledtessék a hiányt, ami a bár bezárása után uralta el a világot. De vannak olyanok is, akik szerint épp fordítva, valahol egy gonosz, féltékeny varázsló - aki nem csak a bár tükrét irigyelte, de rettenetesen utálta a várost is, mert egyszer itt mind földi, mind égi szerelmében rettenetesen megaláztatott, megszégyenült - azért építette meg ezt a masinériát, hogy tönkretegye a bárt, hogy a várostól eltántorítsa az oda keresni igyekvőket, hiszen, amit keresnek, könnyen megtalálni vélihetik immár a tenyérnyi képernyőben, a bitek, a pixelek szervezett struktúrába rendeződését jelző lenémított kattanásban. Bárhogy legyen is, azok, akik még most is, a szakadó esőben is, megállnak a téren arra a pár másodpercre, míg szájukat, tincseiket, a szemük körüli ráncokat beigazítják a nekik tetsző, az őket elbűvölő pozícióba, nem is gondolnak arra, nem is tudnak arról, hogy a mögöttük háttérnek beállított gubbasztó torony, árnnyá sötétült pínea, pőrén didergő kő még emlékszik azokra a kacér mosolyokra, amelyek a bár ajtaján hajdan kifordultak az akkori jelenbe, ami mára már csak nem is múlt (abból csak a benti vaksötétben kuksoló anyag maradt), hanem a nincs maga.

A sikátorok vadonában évszázadok alatt egymásra rótt emeletek hajolnak az ösvények felé, a zsaluk mögül vetülő fény pálmalevél mintákat vetít a szembe falra, a festékkérgek minduntalan felhámlanak, gyakran egész a puszta tégláig hasadva, lemeztelenítve az épületek, az ég felé törekvő, a dús humuszba gyökereket eresztő szikomor, douglasfenyő, juhar, tölgy, bükk, fagyal, cédrus, ciprus, pálma testét.

Ritkásan rakott sárgafényű lámpák; fajukat szörnyű mutáció pusztítja, mind nagyobb területen fehérednek ki, úgy mondják, ezzel elvész a lelkük, puszta gépezetekké transzformálódnak. Nem a metamorfózis az, ami elborzaszt, ez a város jól tudja, mi is a folyamatos, de tényleg szünet nélküli átváltozás, valamiből valamibe csavarodás, eltűnés és felbukkanás, hanem a lélek hiánya – de lehet, hogy csak egy új faj születik, melynek beszédét, nyüszítését-szűkölését, rikácsolását, pislogását, somfordálását még nem értjük, egyelőre csak annyit látunk, hogy más fényeket áraszt magából, másmilyen festi maga körül a tájat, más képre formálja át azt.

Mint ahogy volt élet, másfajta a sárgára fényelt dzsungel előtt is, amikor szinte vaksötétben botorkált, esetleg kezében imbolygó lámpással vágott magának rendet a napszállta után járókelő. Most is csak épp annyi a fény, hogy ki lehessen kerülni az ürülék-árnyékot, épp csak megcsillan a láb alatt a felfeslő macskakő kopott éle, a pikkelyé, mely az alant meghúzódó múlttetemet fedi, elég egy nagyobb zivatar és sebek, hasadékok nyílnak a bomlásban lévő városhúson, olykor lelátni egész a törmelékhám alatti izom- és csontrétegig, a testüregekbe, melyek valaha házak, raktárak, templomok voltak, ilyenkor, akár a gejzír, felbugyog a pocsolyákon a régvolt emberek emlékezetmetánja, aki szerencsés, nagyon szippant belőle, s megborzong, mert a gáz lélekmolekulákkal dúsan telített.

De a múltra nyílnak a boltok és műhelyek is, legyen akármilyen friss is a kínálat. Úgy húzódnak meg az utcán oldalában, a falak tövében, akár a menedékként használt korhadó oduk, a korhadó düledéktörzsekből, száraz gallyakból, levelekből rakott fészkek, a földbe vájt kotorékok. Az ékszerész kis kuckója, alig egy ajtónyi szélesség, fapolcokon, üvegvitrinekben fémtekeredések, csavarodások, egymásba fonások, ráhajlítások, bronz, ezüst, arany kígyócskák ölelnek köveket, kámeákat. A mindig zárva tartó ócskás-antikvárius barlangból évszázados gyereklányok tekintete mered a bekukucskálóra, jaj annak, aki beleakad, boszorkányos a rég halottról készült portré deleje, ahogy pislogás nélkül, mered elő a poros, feslett kanapé, a rossz fogasok, rozoga csillárok mögül, a bolt salétromfoltos mélyéről. A múltra nyílik a vegyesbolt is, hiába van dugig tömve pont ugyanazokkal a zacskókkal, dobozokkal és üvegekkel, pont ugyanazokkal a színekkel és formákkal, mint a betérő turista hazájában – az ismeretlenben ismerős zug csapda, építői a polcok között hol fürgén, hol lustán mozgó kis ragadozók (szerencsétlen kiszolgálói a ki tudja hol fészkelő parazitának, aki vadászatra őket használja, hogy aztán a harácson, zsákmányon hízlalja háját), amit egy ki tudja, ki által elhagyott üregbe építettek – a falak vékony, vizes bázisú  mázolásán átsejlik a régvolt árnyéka, szürkén derengenek az itthagyott emlékek, a falra hányt szavak, a valaha volt emberek ingerült szisszenései, a mézmáz invitálások, a kéj sikkantásai, a testből a beszéddel előpárolgó lehelet, hő kondenzvizének lecsapódásából megtapadt kristályrétegek.  

Az árkád íve alatt balra surranó nyílik, csapás egy másik tisztásra, ahová csak átjárókon van bejárás több utcáról is, a vakudvar már szinte terecskévé öblösödik, hogy ide gyűljön a lakók letagadni akart minden szemete csikktől a mindenétől megfosztott hűtőszekrényig. A sötét boltoztok alatt az ember önkéntelen is válla közé húzza a fejét, pedig befér bőven, a fej fölött majd két emelet a táv, a falakon gázcső indák nyújtóznak egymáson, kapaszkodnak a másikba, ahogy a fenti lakások felé törnek. A csövekre, a kibelezett kapcsolószekrényekbe is jut a szemétből bőséggel, aztán bizonyos napokon valakik eltűntetik, s versekkel, rajzokkal telerótt kartonokat raknak helyükre, olykor egy-egy cserép satnya páfrányt is. A Primitív Törzsek, a Vadak rituáléinak, orgiáinak helyszíne, szent ligete lehet az árkád alja, a világítóudvar tisztás, biztos itt égetik halottaikat, itt tartják nászukat azokon a késő éjszakai órákon, amikor minden turista hamis álmát alussza az rbnb lakások vegyszertől és illatosítótól bódító sterilitásában.

Már vonulnak a szertartásra, s el onnan, de ott, ahová az árkád fölé magasodó szilfa-torony árnyékát veti, még javában nyitva a pékség. Fényt alig vet az utcára, mert nehéz spalettái soha nincsnek a falra nyitva, egész közel kell érni, hogy biztosan tudja az ember, van-e még kiszolgálás. Évekig gubbasztott csöndben ez az üreg, míg egyszer csak, elkezdte eregetni az utcára messzi vidékek illatait. A kisebbfajta terem hátsó végében csillogó króm gépezetek, kemencék, keverők, dagasztók, pultok struktúrája, elől mindig maszattalan vitrin, benne a Vezúv és az Etna combján élő emberek minden fantáziája ostyákba, piskótákba, fánkokba, tortákba öntve, áztatva, kenve és töltve. Onnan jönnek, a vulkáni porból, puhán kövülő lávából vannak gyúrva és faragva a hamuszín bőrű emberek is, akik nehéz pocakjaik, petyhüdt izmú karjaik, fodros bőrű, kopasz tarkójú lomha mozgásában tesznek-vesznek a helyiségben. Testük, húsuk mutatja, nem a város szülöttei, meg sem kell szólalniuk, s ha mégis, a különös szerzet trollok anyaföldjük barbár nyelvének édességével, vidám, dacos, minden idegen erőszakot túlélő zenéjével kérdenek és felelnek. Ha maguk vannak, országuk kedves időtöltéseinek szentelik magukat, lassú, de konokul hömpölygő mondatokban beszélgetnek vagy előre bukó állal, ölbe ejtett markokkal szunyókálnak.

Ha csak betekint a járókelő a nyitott ablakon, s a kis színpadban látja őket, leginkább egy állatkerti kifutó jut eszébe, olyan idegenek itt, a sötét utcába vágott neonfény kockában. Ha a pultba nyúlnak a kis lapáttal, ha a papírt hajtják, a visszajárót számolják, ha egy szót is kiejtenek, rögtön látni, nem jókedvükből vannak itt, hiába is próbálják barátságos szavakkal titkolni – vagy dehogyis titkolni, épp hogy a száműzöttek, az otthontól kényszerűen távollevők keserű barátságossága ez, szavakkal, hangokban próbálják azt pótolni, annak illuzórikus mását megépíteni, ami nincs: az otthont. Egyik másik el is ragadtatja magát s áradni kezd városáról, régi életéről mond meséket, akkor születő fantáziákat. És másnap már nincs sehol, más váltja. Ugyanaz az elvágyódást rejtő lassú komorság, ugyanazok a büntetés súlyától ellágyuló, s ezért indulattól feszülő ráncok.

Anya évek óta nem fogad vendégeket, a zsalu táblái is behajtva egész álló nap, mióta apa meghalt. Nem őt gyászolja, mikor elment, már évek óta nem is beszéltek a napi kötelező alapfokú mondatokon túl. Mindent elmondtak, amivel el lehetett rontatni egy házasságot, egy barátságot, három gyerek felnevelését. Elmondták azt is, hogy nem rajtuk múlott, ilyen a világ. Manapság. A háromból egy lakik saját családdal, elmenekült, sután, botladozva, de legalább saját döntéseket hozva, mindegy, csak el a Parioli poklából.

Csak el a házból, ahol az alattuk lévő lakásban egy őszi délutánon öten rontottak a békésen olvasgató párra, megkötözte őket, együtt várták, míg hazaér az egyetemről a fiú, röplapokat nyomtattak tán aznap is, vagy moltov palackokat, de lehet, hogy Trockijról vitáztak vagy Marcuséról, a vizsgálat nem tudta kideríteni, de nem is ez volt a lényeg, hisz őt is egy székhez közöték, száját betömték, aztán kínozni kezdték késekkel, csipeszekkel, kalapáccsal, fogókkal és fűrésszel, tűzzel csak azért nem, mert a szag kiszivároghat a lépcsőházban. Az öregek meg nézték, hát hongye nézték volna, mikor vasmarkok tartották a koponyákat, irgalmat nem ismerő mutatóujjak húzták fel a szemhéjakat. Mikor a fiúval végeztek, voltak olyan irgalmasak, hogy elmetszették a másik két nyakat is. 

Olykor, mielőtt a tűt a karjába, térhajlatába, lábujjai közé szúrta, arra gondolt, talán ezerszer inkább a kínok kínja egy valamiért, egy semmire se jó ideológiért, a gyerek szeretetéért, mint az ő lakásukban ülő már nem is unott, már nem is gyűlölködő vagy baljós csönd. A televíziós vetélkedők, esztrád műsorok, híradók, reklámok és sorozatok csöndje. San Remo dermesztően harsány csöndje. Emlékszik még, mikor anya és apa harsányan szídták a nép heroinját, aztán csak rászoktak ők is. Évekkel a borzasztó gyilkosság után volt már ez, elültek a dermesztő ólomévek, ha boltba, szeretőhöz, bankba, vacsorára, moziba, reptérre rohan az ember, hamar felejt. A falra kitett márványtáblát is gyorsan belepte a forgalom korma. A bútorok, a nyakkendők, a napszemüvegek, az autók mind gyakrabban cserélődtek, a drogok ára pedig ugyanilyen sebességgel csökkent. Nem mintha gondot okozott volna akármennyi pénzt is kiemelni a társákból, fiókokból, bankszámlákról, hisz hol tandíjra kellett, hol edzőteremre, hol új tankönyvre, hol új randevúra, hol meg a robogó szervízére.

Az első lövések még a domb alján túli síkon ácsorgó bérkaszárnyák közit átjárókban, valamelyik vasútállomás mocskos vécéjében dörrentek el, robbantották szét agyvelejét, tépték-cibálták idegpályáit, szaggatták húsát, aztán már elég vol csak az újságoshoz leszaladni hideg verítékben ázó csontbőrben. A kioszk a villamosmegálló mellett állt az egyik forgalmas téren, szemben rendőrs, mögötte kávéház, kicsit lentebb, a fák takarásában templom (mintha eltakarná arcát a könyörületes úristen, leeresztené karját a seregek ura). Otthon akadt mindig steril tű-fecskendő, apa hozott mindenfélét haza a kórházból az este diszkréten, vagy ha kegyetlenebbek-őszinték akarunk lenni, megszégyenülten csöngető páciensek számára, hisz a márvánnyal borított, mindig fényesre sikált lépcsőházakban, a gondosan sepert járdákon, a keményre vasalt éttermekben a beteg test szégyellni való dolog, csúnya bukás, akár egy bankcsőd, egy elvesztett választási kampány, iskolából kibukott gyerek, a szomszéd kölke által megejtett ostoba lány. Apa elismert szakember volt, szinte már tudós, bíztak benne az emberek, s a bizalom vaskos borítékok formájában landolt az íróasztalon. Csak anya nem bízott benne. Az ő bizalmát már régesrég eljátszótta az éjszakai ügyeletek nővérszobáiban, az Alfa hátsó ülésén, a vidéki szállodai szobákban. A vidéki házba is évek óta csak anyával jártak a szünetben, ő civakodott az örökségért az unokatestvérekkel, ő intézte az olivaszüretet. Apa olykor-olykor megjelent gyűrött ingben, táskás szemekkel, borostásan. Anya pedig a kérges markú falusi férfiakkal vigasztalódott - legalábbis ő errő fantáziált, mikor dühében a lepedő sarkát rágva hallgatta a kert végéből a házig elérő civakodást. Ő fantázált, nyaranta képeket festett vászonra a kétezer méter magas hegyek szorításában, a szétnyílt sebhez hasonló völgyben, ahol olyan tiszta volt a levegő, s akkora volt a csönd, hogy tüdejük-dobhártyájuk majd beleroppant. A képeket senki nem szerette a családban, mert a zaklatott foltokban magukra ismertek mind, mégsem szégyellték el magukat, hanem mindenki zúgott tovább lefelé saját poklának csillogó acélcsúszdáján.

Bátyja először Londonba szökött, ahogy régen a költők szokták, de egy foglatházban töltött augsztus után hazastoppolt, mikor megjöttek az őszi ködök, aztán gyorsa össsze is szűrte a levet egy nála pár évve idősebb parasztjánnyal, kiköltözött az egyik prolinegyedbe, évekig alig-alig látták. Anya suttogott vele néha telefonon, talán ő volt az egyetlen, aki - akár az ösztöneitől hajott szerencsétlen kis jószág - próbálta menteni a saját és kölykei irháját, dehát hogy is lett volna elég ereje ahhoz, hogy kihúzza  őket mind az olajfolttól csillogó, szuroknyúlós posványból. Valamit csak ért a sok sustorgás, vagy inkább a sok tévéműsor, mert pár éve aztán feladta a durcás rezisztenciát és ide költözött a szomszéd utcába, mostmár ő is macbookon ír, BMW-vel jár, szép de tökéletesen semmitmondó karriert fut egy isten háta mögötti takarékpénztár fővárosi fiókjának élén, fia pedig egy vidéki egyetem óraadója kevesebbért, mint amennyit a cigányok tarhálnak össze a kereszteződésben papírzsepkendőt lóbálva ablaktól ablakig. Húgát teljesen bebábozta az ízzó gyűlölet, majd a jeges közöny, melyet szüleik párologtattak szét a lakásban, most is a szomszéd szobában ül a zárt ablaktáblák mögött, ha jobb napja van, segít anyának bevásárolni, berak egy adag ruhát a gépbe, jó ideje már az olvasással is felhagyott, pedig a könyvekből összerakott világtapasztalat, mely a rettegésbe oltva félelmetesen éles elemzőkészséget erjesztett, az emberi természet legaljasabb rezdüléseit is detektálni képes szenzorokat növesztett benne. A világháló útvesztőit járja egyre, ki tudja, merre bolyongva, milyen tájakon kóborolva mereszti csodásan kiguvadt, beteg szemeit a monitoron nyíló világokra, melyek bizonyára önnön magának sivár pusztái, szurdokai, fájdalomból, kínból gyötrelmesen születő örömei, élvezései.

Ha olyanja van, kisuhan a szobából, hangtalan, ahogy a horrorzombihaláldémon, átnyit anyához, megkérdi, mit tud segíteni - néha fel-felélednek a normalitás reflexei. Ugyanígy anyában is. Ilyenkor a két sápadt bőr, vörösesen vaksi szempár, borotválatlan lábszár elcsoszog a közeli szupermarketbe, s bőségesen költi az özvegyi nyugdíjat, az apai örökséget. Hogy minden a hűtőben savanyodjon, penészedjen meg, hogy mindent ott egyen meg a fene, mert mire a vacsorára kerül a sor, el is feledik, s marad a megszokás remetekosztja. A fiú úgyis azt eszi, amit kanállal a szájába tolnak - mióta apa rátalált huszonöt éve egy reggel (úgy mondta, ügyeletből ért épp haza, a se senki nem firtatta, hol is telt az éjszaka), s injekciójával visszahozta az életbe. A szomszédok szerint ez volt élete legnagyobb jócselekedete, amivel a házról levette az átkot, de a fiú (és talán, valószínűleg, egészen biztosan az anya és testvérei szerint is) inkább csak tovább éltette azt, mert jobb lett volna mindenkinek, ha még pár órát elvan ott, ahol volt, és késve ér haza, hisz így csak ki tudja, meddig tartó agóniára ítélte fiát, feleségét meg életfogytig tartó ifjú anyaságra ítélte, lányától pedig végérvényesen levette annak lehetőségét, hogy valaha is saját utódját táplálja. 

Pedig apa szerette egyetlen tűszúrástól nyomorékká lett fiát elsorvadt szíve minden erőtlen pumpálásával, ahogy szerette ő a másik kettőt, sőt mind a hármat a lakásban, csakhát. Ki tudja azt már kideríteni, melyik volt az a vágy után vetődő rossz mozdulat, önnön büszkeséget, vélt vagy valós saját akaratot, saját várat védő dacos visszavágás, ki és mikor vetette le magát, rántva magával a többit, a magány kráterébe, ahonnan, amikortól minden végérvényesen, visszavonahatatlanul elcsesződött a picsába. De azt biztos, hogy akkor indultak burjánzásnak apa testében a rákos sejtek, akkor adta fel az immunrendszer a védekezést (mikor apa elkezdte magát analizálni a kórházi laborban, gondosan titkolva mindenki előtt állapotát, már számtalan áttét árnyékolta szerveit a röntgenképen, akár a kihalt civilizációk indákkal, lombokkal borított templomai a dzsungel sötét mélyén), anya akkor sütött utoljára süteményt (s erre a napra egészen pontosan emlékezett, könnytől alig látva mérte a cukrot és a lisztet, s megfogadta, hogy a büdös, keserves életben ő édességet sose csinál erre a nyomorult világra), a gyerekek pedig akkor érezték utoljára hajszálaik közt cikázni a szeretet delejezőn cirógató melegét. 

"Éjjel sokat késett a vonat Pisa és Civitavecchia között, úgyhogy Pierre Froment abbé, huszonöt órai fárasztó út után, csak reggel kilenc órakor érkezett meg végre Rómába. Mindössze egy bőröndöt hozott magával, könnyedén ugrott le az érkezők tömegének kellős közepébe, félretolta az odasiető hordárokat, ő maga vitte könnyű poggyászát, alig várva, hogy végre egyedül legyen és körülnézhessen. Közvetlenül az állomás előtt, az Ötszázak terén, a járda mentén nyitott kis fogatok sorakoztak; Pierre beült az egyikbe, maga mellé helyezte poggyászát, és megadta a címet a kocsisnak:

- Giulia utca, Boccanera-palota.

Szeptember harmadika volt, hétfő, derült egű, lágy, könnyű reggel. A kocsis, ragyogó szemű, fehér fogú, gömbölyű kis ember, rámosolygott a papra, mikor a kiejtéséből ráismert, hogy francia. Ostorával rácsapott sovány gebéjére, és a tiszta, vidám római kocsik gyorsaságával útnak indultak. De szinte nyomban hátrafordult - épp csak egy kicsi tér bokrai mellett haladtak el, s máris a Termák terén voltak -, és mosolyogva a romokra mutatott ostorával:

- Diocletianus termái! - szólott az udvarias kocsisok rossz franciaságával, hogy megnyerje utasa tetszését, és lehetőleg lekösse magánakA Viminale magasságából - ezen a szinten feküdt az állomás - a kocsi gyors ügetéssel gördült lefelé a meredek, lejtős Nazionale utcán. A kocsis minduntalan hátrafordult, s ugyanazzal a mozdulattal rámutatott egy-egy épületre. A széles útnak ezen a szakaszán csupa új ház emelkedett. Jobbra, távolabb, sűrű facsoport zöldellt, amely fölé végtelen hosszú, csupasz, sárga épület magasodott, alkalmasint zárda vagy kaszárnya

- A Quirinale... a király palotája - magyarázta a kocsis. Pierre egy hét óta, amióta elhatározta, hogy Rómába utazik, buzgón tanulmányozta a város topográfiáját térképeken és könyvekben. El is tudott volna igazodni, akár kérdezősködés nélkül is, így aztán egy magyarázat sem találta készületlenül. Csak a hirtelen lejtők lepték meg, az egymásba olvadó dombok, amelyek teljesen teraszossá tették az egyes városrészeket. A kocsis hangja élesebb lett, ostora nagyobbat lendült, amint kissé gúnyosan jegyezte meg egy nagy, egészen új, szobrokkal, faragásokkal és oromfalakkal díszített, óriás kőépületre mutatva:

- A Nemzeti Bank!

Lejjebb, amint egy háromszögű térre fordultak, Pierre feltekintett, és elragadtatva szemlélte a magasban a sima fallal körülzárt függőkertet, melyből magas, erőteljes, évszázados píniaernyő emelkedett a tiszta ég felé. Úgy érezte, hogy Róma büszkesége és gráciája sugárzik belőle.

- Az Aldobrandini-kert és palota!

Még lejjebb egy villanásnyi látomás végképp elbűvölte. Egy fehér tér lent, az utca hirtelen kanyarulatánál, valóságos nap-kút, tele vakító aranyporral; és a reggel dicsfényében hatalmas márványoszlop emelkedett a magasba, napkelet felőli része aranyfényben úszott évszázadok óta. Meglepődött, mikor a kocsis megnevezte - mert nem így képzelte, nem ide, ebbe az árnyak környékezte vakító gödörbe:

- Traianus oszlopa!

A lejtő alján még egy utolsót kanyarodott a Nazionale utca. A kocsis újabb neveket kiáltott hátra: a Colonna-kastély, kertjét szegélyező karcsú ciprusokkal; a Torlonia-palota, amelynek nyilván a tatarozására készültek, mert több fala ki volt bontva; a csupasz és félelmetes, csipkézett falú palota úgy állt ott, mint egy tragikusan szigorú középkori erőd, amelyet ottfelejtettek a ma polgári életében. Pierre meglepetése nőttön-nőtt a váratlan jelenségek láttára. Hanem akkor döbbent meg csak igazán, amikor a kocsis diadalmasan rámutatott ostorával a Corsóra, egy hosszú, keskeny utcára, amely nem volt szélesebb a párizsi Saint-Honoré utcánál; bal oldala fehér volt a napsütéstől, jobbról pedig fekete az árnyéktól, míg távoli végén fényes csillag gyanánt tündökölt a Popolo tér. Ott van tehát a város szíve, a híres sétahely, az eleven út, amelyen átáramlik Róma egész vére?

A kocsi már a Nazionale utca folytatásán: a Vittorio Emmanuele úton haladt. A régi várost az állomástól az Angyal-hídig ez az útvonal vágta ketté. Balról a Jézus-templom abszcisszája fehéren ragyogott a reggeli derűben. Lejjebb, a templom és a nehézkes Altieri-palota között, amelyet sohasem mertek lerombolni, összeszorult az utca, a kocsi nyirkos, fagyos árnyékba jutott. A Jézus-templom homlokzata előtt, a térségen újra ragyogott a nap, és szétteregette aranyabroszát; míg a távolban az árnyékba fúló Aracoeli utca mélyén ismét napsütéses pálmák tűntek elő.

- Amott a Capitolium! - mondta a kocsis.

A pap gyorsan előrehajolt. De csak egy zöld foltot látott a homályos folyosó végén. Szinte borzongott a meleg fény és hideg árny váratlanul változó, ellentétes hatása alatt. A Venezia-palota és a Jézus-templom előtt úgy érezte, mintha régen múlt napok éjszakájának hidege terülne a vállára; azután minden téren, az utak minden kiszélesedésénél megint fénybe léptek, az élet szelíd, vidám meleg derűjébe. A sárga napsugarak valósággal zuhogtak a háztetőkről, és elmetszették a lilás árnyakat. A homlokzatok között nagyon kéken, nagyon szelíden látszott az ég. Pierre úgy érezte, hogy sajátságos íze van a levegőnek is, valami ismeretlen gyümölcs íze, és ez csak fokozta benne a megérkezés lázát.

A Vittorio Emmanuele út szabálytalan vonala ellenére is szép, modern utca. Pierre bízvást bármelyik nagyobb városban képzelhette volna magát a hatalmas épületek láttára. Mikor azonban elhaladt a Cancelleria épülete - Bramante remekműve - előtt, a római reneszánsz jellegzetes emléke újabb csodálkozást váltott ki belőle, eszébe jutottak a már látott hatalmas, nehéz paloták, meztelen architektúrájukkal, óriás kőkockáikkal; kórházhoz vagy börtönhöz hasonlít valamennyi. Sose hitte volna, hogy ezek a híres római paloták ilyen fantáziátlanok, bájtalanok, hogy ennyire híjával vannak a külső pompának. Kétségkívül nagyon szépek, és idővel majd jobban megérti őket, de ezen még majd gondolkoznia kell.

A kocsi hirtelen elhagyta a népes Vittorio Emmanuele utat, kígyózó, szűk utcákba fordult, ahol csak nehezen haladhatott. Nyugalom és kopárság fogadta őket a szunnyadó, hideg óvárosban, amint kiértek a napsütésből és az újváros forgatagából. Pierre-nek eszébe jutott a buzgón tanulmányozott térkép, és sejtette, hogy közelednek a Giulia utcához, egyre növekvő kíváncsisága már szinte fájt, kétségbe volt esve, hogy nem láthat, hogy nem tudhat egyszerre többet. Az indulás óta érzett lázas izgalom, a meglepetés, hogy végül is egészen másmilyennek talált mindent, mint ahogy képzelte, a képzeletét érő megrázkódtatások fölkorbácsolták szenvedélyét - hevesen vágyott rá, hogy azonnal és egészen kielégítse kíváncsiságát. Alig múlt kilenc óra - előtte az egész délelőtt, hogy bemutatkozzék a Boccanera-palotában -, miért ne vitesse el magát most mindjárt a klasszikus helyre, a hegyre, ahonnan belátható a hét dombon elterülő egész Róma? A gondolat egyre jobban ingerelte, végül is határozott."

Émile Zola: Róma, Bartos Zoltán fordítása)

A híd népe a Ponte Sisto grófnőjének hívja, csakis a háta mögött, mert megszólítani senki sem merészeli, még a pöttöm-mokány csendőr sem emeli rá tekintetének egyetlen villanását se, pedig ő aztán bajsza egyetlen rándításával le tudja parancsolni a mellvédről a legpimaszabb albán neppert is. 

Sose tudni, mikor jelenik meg birtokát szemlézni, bármely órán felbukkanhat, hogy hangsavait végigzúdítsa a kövezeten, így mosva, felhőszakadásnál pusztítóbb özönnel, a legmocskosabb szavakkal tisztára azt. Az egyszeri túrista akár ki se találja, férfi-e vagy asszony, eszik-e vagy isszák - s ha közelebb kerül hozzá az óvatlan pára, már le is van nyelve keresztbe, ráadásul úgy, hogy maga röhögi önnön vesztét, mert nem érti, mi történik vele, mit olvas épp a fejére a vén vajákos. Aki itt lakik, itt lebzsel nap mint nap, már messziről meghallja hangját (önvédelmi ösztön), menekül, összehúzódik pokróca alá, gitárhúr mögé bújik, feloldja magát a napfényben, mert nem segít a hajbókolás, a nyájas mosoly, hiába is fizetné az úrbért, a tizedet, a füstpénzt, hiába robotolna nap-, évhosszat, rossz sorsát nem kerülheti. Leginkább csak reménykedik (a zsíros földnél is dúsabban termő nyitott táskák, kandikáló tárcák, jótét lelkek, táncoslábú, vénülő rokkerek és hippik, minden trükknek bedőlő kiskölkök csábításában), megússza ma, máskor jön vagy ma nem ő lesz a véletlen-vétlen kipécézett. De azt mindegyik biztosan tudja, előbb-utóbb sorra kerül, s akkor le kell rónia, amit rámér a gazda. Az erre kóborló, tikkadt testét erre vonszoló, felajzott izmait féken nem tartva loholó, fegyelmezetten masírozó, elveszetten csámborgó idegen, a mit sem sejtő, a csapdába peckesen belefutó vagy fáradtan beletántorgó idegen, aki csak a gps-t, az útkiönyvet követve (akik cinkos gonosz kajénul hallgatnak a híd uráról) próbál átjutni az egyik oldalról a másikra, hogy teljesítse az újabb távot, kielégtse sórágó érzékei újabb akaratát (legyen az lelki vagy testi mámor), itt a hídon fizeti meg a városnak a vámot, rója le vágyai teljesüléséért az adót. 

Senki se tudja, kiféle, miféle szerzet a grőfnő, ruházatán, ami neméről, koráról, státusáról semmit nem mutat, kortalan, színtelen, formátlan, de nem ápolatlan, sőt ugyancsak jól karban tartott, soha egyetlen folt, szakadás vagy feslés, egyetlen jel, nyom sincs, ami elárulná, gazdag-e vagy szegény, magányos-e, vagy viseli valaki gondját. Aki ismeri, tudja, vonzódik a kötött sipkákhoz, nyakában minidg figyeg egy (soha orra nem emelt) szemüveg, fülén pedig egy ősrégi narancs szivacsos fejhallgató (zsinórja a blúz - ing? - alá fut, de hogy mi szól benne, ha valami egyáltalán, azt alattvalói közül sem tudja senki). Mikor felcaplat a hídra, átkászóldik a járműveket távol tartani hivatott láncon, mindig van a kezében egy talpas üvegpohár, soha nem gyatra műanyag fajta, gyakran üres, olykor valami szesz párolog belőle lanyhán, a bódulat mellékkörülmény egy született dendi ujjai között. Mert hogy született úr - és nem úrnő, hiába a biológiai nem - azt bárki azonnal levágja.

Legendák szólnak mesés hajlékáról, ami kelet és nyugat ősök szerezte kincseivel van tele, puha kerevetek, párnák, a falakon nemes drapéráiák és drága mesterek, de hogy hol alkik, senki nem tudja, vagy megtartja magának. Voltak hitetlenek, cinikusak, egyszerűek, akik nem akarnak bedőlni a mesének, akik próbálták követni az átjárók, a sikátorok, kapualjak útvesztőjében, de vagy nem volt türelmük kivárni bolyongásai végét, feladták és hazamentek, vagy nyomát vesztették - hogy szégyenüket takarandó, akárha új beavatottak volnának, titokzatoskodón sustorogták a legenda újabbés újabb, ekként világra tekergő részleteit. És persze voltak, akik nagy hangon (vagy motyogva) ágáltak a mítosz ellen, s tudni vélték - tudták -, szó sincs fényűző lakról, hisz egy földszinti ajtó mögött, egy lépcső aljában húzza meg magát rongyokból összedobott vackán, s a plébános házvezetőnője (a szokásos, vidékről feljött, árván maradt unokahúg) viseli gondját, mosdatja, mossa szennyesét, eteti, a grófnő meg cserébe békén hagyja a templomot, s akár a pokolbéli Kacorkirály, csak a maga birtokát járja peckes-rettenetesen.

A híd, minden vaskos anyagisága, csupasz praktikuma mellett, a város lehetetlen tereinek egyik leglehetelenebbike, hely a se itt, se ottban, a levegőben. Kihasítja magának az ember a térből, hogy saját céljaira hajlítsa ezt is, de ha nem siet valahová rajta, ha nem azért van, hogy valamit rajta keresztül elérjen, ha csak úgy van ott, még ha halad is egyik parttól a másikra, azon kapja magát, hogy a senki földjén téblából, hogy kiszökik a városból, mint a lufiból a levegő, minden, ami a város, távolsággá lesz. Ha zsúfolt kő vagy fémíven sietünk át magunk is, hogy a fejek, vállak közt épp csak megcsillan a folyó vize, épp csak meglebben a partmenti platán zöldje, épp csak felfeslik az ég firmamentumán egy távoli kupola vagy ablakvilág, nem igen venni ezt észre, ám ha a déli tűző nap repeszti macskaköveit, vagy az éjszakai busz pászmája siklik az eső áztatta kockákon, s nincs rajta egy teremtett lélek sem, akkor - arra a percre, míg keresztülsietsz rajta, bizony nyakadba perdül, fejbe ver a magány, hiába fogod a hőségre, a párára, s ha rossz anpod van, le sem kecmereg onnan, mikor visszérsz az utcák labirintusába, hanem - mintha valami burokban volnál - távol tart a házaktól, távol a ki-bejáró emberektől, a szemed kereső, vagy előle kitérő, menekülő tekintettől, távol a tülköléstől, a gázfröccstől. 

Ki akar magának, ki tart meg magának ilyen sivár uradalmat? Még a gyom se veri, még kóbor jószág sem tapodja, tarolja, a magány lakja, mert minden más csak átsiet rajta, amilyen gyorsan csak tud. Volt kor, mikor pénzt szedett az, aki az átkelőt bírta, hogy mielőbb letudd az itt és az ott közti távot, így uralta a szükséget a vámos, a grófnő most viszont azokat sarcolja, akiket a vágy szüksége (legyen az bárminemű, természetű, fakadjon az bármiből) a seittseottra taszít, kit azért, hogy mielőbb átjusson a szomj csillapitására, ki azért, hogy a hídon találjon enyhet. A szükség és a csábítás éhségének csillapításáért meg kell fizetni, ami jár, és a borzasztó asszony azért van itt, a vágy pusztájának mezsgyéjén, hogy kíméletlen be is hajtsa, el is vegye. De nem pénzt gyűjt, nem javakat szed, hanem csak lekapar magának az önszeretésből azzal, hogy - akár a savat hűtlen szeretőjére locsoló, féket vesztett dühöngő - arcodba vágja szavait, ismeretlenül, ,mégis az eleven húst és ideget találva (mintha ezer éve lesekedne utánad, s minden takarni vágyott titkocskádat tudná, akár a fára-tetőre, sötét zugba mászó kamasz a filmeken), amitől nem is lesül, hanem lemállik, lefoszlik, büdös gázzá párolog a képedről a gondosan ápolt, óvott, világ tetszésére kicicomázott bőr. 

Lehetséges-e egy helyet csak a jelenében látni, megfosztani tekintetünket a múltból tovább élő képektől? Tudjuk-e az üres utcát nyüzsgőnek látni, a ledpászmákat magnéziumvillanásoknak, az aperolos poharat martinisnek, a tavaszi lombokat fekete-fehérnek? Vagy fordítva, az üres utca lehet-e nem nyüzsgő, az asztalok és székek lehetnek-e nem krómcsontvázak, emberi hústól, szövettől nem megcsupaszítottak?

A város egyik legfiatalabb hajdani főutcáját (van belőle jópár) a luxus hübrisze szerkeszti térré, a csillogó réz, a márvány, a finom bőr, a ritka fa, a kristályüveg és a friss virágok mindig friss és mindi eltúlzott vonalai, felületei, illatai az önteltségével magára maradó türannosz antik tragédiából ismert figurájának allegóriái, bennük oly elveszetten, megszeppenve, tanácstalanul, összezsugorodva kódorog az ember, mint a zsarnok lelkében a lelkiismeret. Ez nem a harmónia, az aranymetszés, azt isteni arányok, hanem a túlzás, a mértékvesztettség helye, üressége, magányossága az önnön nagyságától megrészegülten magára maradó nyugati civilizáció temploma, melyet mostmár (egy jó ideje) épp azon népek gyermekei látogatnak, amelyeken tiporva nem is olyan rég a nyugati ember még a létezés csúcsára tört. Ők ücsörögnek a számukra tisztára sikált üvegkirakatokban, közszemlére téve gazdagságukat, ők alszanak a ropogósra keményített ágyakban, s ők tartanak triumfust a hullámzó fehérember tömegekre méretezett járdákon.

Akár a szellemek a dagerotipiákon, úgy bolyonganak a jobbára üres teraszsorok közt a fekete-fehér fotókról itt ragadt figurák; akár a sarokban gubbasztó vén indián Buffalo Bill cirkuszában, a bizarr idegenné sorvadt hajdani bennszülöttek egy-egy példánya. A Dicsőség Elmúlásának Templomában ők az áldozópapok és áldozati állatok egyszerre. Például a csálinger, akinek csokornyakkendőjét valaha kacér amerikai sztárok csipkedték, kávéfoltos kötényébe mesés borravalók csusszantak, ma már minden meggyőződés nélkül darálja gépiesen a hellómiszter, pizzaforlancs, goodkafi – mondatot, akár a megakadt karcos bakelit.

A főpap törzshelye évtizedek óta az utca közepe táján álló egyik szálloda kávéházi terasza. Nem a fal mellett, hanem a járdaszegélynél, ahová könnyen ki lehetett pattanni a kabrióból, be lehetett surranni a taxiba, ugyanakkor jól szemügyre vehető volt az ember mind a sétálók, mind az autók irányából. A figura maga az idővel hiába dacolni próbáló ember emlékműve, állhatna elevenen vagy bronzból öntötten egy tér közepére helyezett piedesztálon, teste magán viseli mindazon lehetséges beavatkozások nyomát, mellyel a jelen technológiái a szövet öregedését megakadályozni, vagy még inkább elleplezni, elhazudni igyekeznek. Azonban paradox módon pont ezen eljárások teszik önazonossá a fickót, akinek egész életét a leplezés, alakoskodás, alakváltás, saját maga elől elsiklás működtette, az a rettenetes energiákat felemésztő folyamatos munka, hogy másnak mutassa magát, hogy épp ezáltal hozzon létre egy sajátos hibrid, körvonalak nélküli identitást, amelyben folyamatos áttűnésben van egyszerre több élet, több test. Nem mintha nem ugyanígy működnénk mindannyian, ám a főpapi szerephez méltóan ez a férfi oly csodálatos tündöklésben mutatta fel létünk eme sajátosságát, mint a szentséget a magasba tartó vibráló aranyszálakkal kivart öltözéket viselő, ékkövekkel díszes süveget hordozó pontifex maximus.

Ha zakójának szabásával, nyakkendőjének mintájával, cipőjének varrásával, a bőrének virágillatú kipárolgásával és történeteivel elbűvölte partnerét, az már kevéssé figyelt azokra a mozdulatokra, a szem körüli ráncokban megülő árnyékokra, a külvárosi dialektusból a hangáradat repedésén be-beugráló diftongusokra, a szóvirágok mögött rendre felsejlő féltudásokra, a választékosnak szánt, de dagályossá sekélyesedő, folyton-folyvást összekuszálódó mondatözönökre, melyek leleplezték a Nagy Színlelőt, a Mimikri Földi Helytartóját. Ehhez nyilván az is kellett, hogy a Mester jó érzékkel olyan kapcsolatokat teremtsen, amelyek minimalizálták a leleplezés kockázatát, hiszen az elsődleges cél a saját fejlesztésű mesterséges intelligencia fentartható fejlesztése, üzembiztos működtetése, a folyamatosan növekvő eladások biztosítása volt, nem pedig a kritikai diskurzus, az önamaga mélységbe tekintés, a belenézéstől megszédülés. Ne kárhoztassuk érte, ki ne járna így el szívesebben? Ki ne akarná megúszni a szédülést, a hányingert? Kivéve néhány eszement figurát, művészeket, efféléket. Belőlük is lófrált szép számmal hajdan az utcában, a közönség kollektív lelkiismeretfurdalása kapta fel, röptette, na nem úgy emberünk, aki kikacagta őket, legérdesebb nyelvű ellenségük volt, kíméletlen, sustorgó megjegyzéseitől nem volt menekvés.

 A magabiztos debattőr, az ellenállhatatlan sármőr, a megfoghatatlan, körvonaltalan, mégis mindig élre vasalt amorózó, a koccintásra mindig kész víg cimbora úgy siklott a tömegben, úgy cikázott az asztalok, a mondatok, a titkos kézfogások közt, akár egy angolna, és senkinek nem tűnt fel, hogy mozgása igazából nem a teniszjátékoséra, nem a tangótáncosra hasonlít, hanem a porfelhőben úszó grundon cselező kölyökre, a kismotorral a csúcsforgalomban elillanó piti tolvajra. Dehát itt senki nem firtatta, ki honnan jön, kinek miből telik, amíg telik, ez a dombra felkúszó két kanyarnyi mikrokozmosz (terrárium, rezervátum) csak befelé figyelt, csak befelé fordult, igazából a legsúlyosabb illetlenségnek számított, ha valaki akár csak egy halvány utalást tett arra, mi is a helyzet vele odakint, az űrben, ahol a sötét anyag honol, hiszen ezzel feltárta, hogy mindenkinek megvan a maga másik alakja az itt viselt szkafander alatt.

Talán pont ezért is volt fontos, hogy minden este, vagy amikor csak lehetett, egymás előtt lemeztelenítsék magukat valamely szállodai szobában, hogy csak testek legyenek, csak hús, csak bőr, csak nedvek. Az egymásnak megnyílást, a másikba hatolást nem az őszinteség, az igazság vágya hajtotta, hanem a másik elől folyamatos rejtekezésé, és a másik birtoklásán át az önmagukról megfeledkezésé, vagy inkább önmaguk eltüntetéséé a másik birtokba vétele által, a másikban.

Amikor aztán kora reggel, de még az utcaseprők érkezése előtt (gyakran már ott kávéztak az első kanyar alatt, a téren), újra kilépett a flaszterra, s sietős léptekkel eltűnt az egyik keresztutcában, senki nem követte, hogy milyen autóba nem száll be, hogy a közeli városfalon túl a külvárosba induló egyik buszra ugrik, hogy aztán – gyakran már a gyerekek iskolába indulása után – beessen a valahanyadik emeleti kis lakásba, elkoslasson a konyhában mindig hátat forduló felesége mellett (aki falusi lány volt, a világ minden kincséért, a világ minden megaláztatása után sem hagyta volna el, rúgta volna ki, mert az odahaza a szégyenek szégyene volna), s bezuhanjon a mindig lehúzott redőny mögött mindig vetett ágyba. A két lány, akit ennek a nőnek nemzett, úgy tudta, zenész egy éjszakai lokálban (tanult valaha szaxofonozni, a biztonság kedvéért tartott is otthon egyet, s azt hazudta, akkor gyakorol, amikor üres a ház, mindenki dolgozik vagy iskolában van), az asszony meg cinkosan asszisztált addig, amíg megvolt a kosztpénz a kredencben (valahol gépírónő volt félállásban, hogy el tudja látni a házimunkát). Egészen addig, míg épp az egyik híres politikus elrablása napján az orvos nem közölte vele, hogy gyógyíthatatlan. Otthon nem szólt egy szót sem, közelgett végre a bosszú ideje. Mikor elérkezett az utolsó stádium, az akkor már bakfis lányoktól elbúcsúzott, felfedve előttük apjukról mindent, amit csak tudott vagy sejtett. Pár nap múlva egy reggel a férfi üresen találta a lakást. A konyhaasztalon hagyott levélből tudta meg, hogy felesége már nem él, a lányok pedig összecsomagoltak mindent, ami elfért a bőröndbe, hogy elnyelje őket valamelyik betondzsungel. Nem is hallott róluk soha többé, nem tudta meg, hogy unokái születtek, hogy az egyik pszichológusként praktizált egy korházban, a másik meg cipőket adott el a belvárosban, ugyanabban a városban, mégis legfeljebb véletlen futva össze olykor az utcán, mert egyikőjük sem akart még a találkozásokkal sem emlékezni arra, mit hagyott maga mögött.  

Neki pedig végképp nem maradt más, mint folytatni azt, amit eddig. Gondolhatnánk, a hazugság kényszere alóli felszabadulástól meg is könnyebbült, talán így is volt. Teste mindenesetre biztosan nem tört meg, még jópár évig sikeresen dacolt az idővel, a szövetek sehogy nem akartak megereszkedni, a májfoltok csöndben várakoztak a felszín alatt, a zsírok vidáman égtek és soha le nem tapadtak lustán, a hajhagymák erősen kapaszkodtak. Most, hogy már nem adta haza a kosztpénzt, felfogadott a házban egy asszonyt, aki gondját viselte az odúnak s a ruhatárnak (az is úgy tudta, zenész, mert a lányok még arra sem méltatták, hogy a szomszédok előtt leleplezzék), sőt még maradt is belőle arra, hogy immár ne busszal, hanem taxival jusson haza, ha úgy tartja kedve. Saját autót soha nem vett, jogosítványa sem volt, mert az nem lett volna méltó hozzá (egy márkitól hallotta egyszer, hogy aki szállodákban éjszakázik, nem alacsonyodhat le addig, hogy maga üljön volán mögé).

Az utcából szépen lassan kikopott az élet, de ő nem volt hajlandó, nem hajlandó tovább állni, itt maradt, hogy őrizze a múlt kísérteteit, hogy elcsevegjen még velük, hogy életben tartsa a fekete-fehér fotókban papírra préselt alakokat, szavakat, mozdulatokat. Meg van arról győződve, hogy vele fog meghalni az a világ, amelyről valaha azt gondolták, maga az örökkévelóság.

A város peremén, a talán sosem volt ipari forradalom romjai között, ahogy egy ezredfordulós metropoliszhoz illik, éjszakáról éjszakára felizzik a techno parazsa, a törött üvegtáblákat megremegeteti a monoton basszus, a csarnokok padlójának porát csoszogó, tapodó lábak verik fel (vagyis dehogy, hol vannak ezek az idők! ma már újrahasznosított gumipadló szőnyege nyeli el a léptek surrogását, dobogását), a felüljárók betonoszlopain, de még a túlnan húzódó szomorú házsorokon is a stroboszkóp és a reflektorpászták tükröződései, árnyvetései játszanak. A dílerek által jól tartott járőrök a lehúzott ablakban könyökölve merednek maguk elé, nehogy észre kelljen venni a ritmikus villanásokat, nehogy meg kelljen hallani a morajlást, amely mintha a város zsigereiből kelne, hogy négynegyedről négynegydre végigcikázzon minden élőn és élettelenen. 

A csarnokokban, mint hajdan a keresztények titkos miséin, révületet, a mindennapokból menekülést, feloldozást kereső, zaklatott, meghasonlott, bizonytalan és sziklakemény lelkek, a kiszámíthatóság unalmában váratlanra, kockázatra, veszélyre vágyó, vágyakozni vágyó, a vágyat akaró tömegek járulnak a ceremóniát vezénylő mester emelvénye elé; az pedig tanítását döngő hangrendszerekben, mély és magas hullámok rafinált együttesében nyilvánítja ki híveinek, akiket nem a napsugár érintése által életre keltett színes üvegminták, hanem robotok által gyártott krómtestbe szerelt nyalábok, képernyőkre vezényelt bitáradatok vonnak fénybe. Hogy ki mit keres itt, hogy ki mit hall meg, hogy melyik test hogyan reagál, hogy melyik elme mit tapasztal, foglalkozzanak vele a tudós  - ahelyett, hogy maga is beállna a körbe, ahelyett, hogy maga is a végsőkig feszítené izmait, pulzusát az egekbe pumpálná, csatakos ruháját magáról lehajigálná. Nem tudósok kellenek ide, hanem megszállott misszionáriusok, mártíriumra kész elvadult jámborok, és hol teremne belőlük dúsabb fürtökben, mint épp itt, e városban.

A techno már jó ideje a teológiai kutatások, elmélkedések tárgya. A beat, mint zsoltár, a dj mint a jó pásztornak vagy a seregek urának, a harag hangjának metaforája jóideje több, mint költői kép, egyesek számára alapos, hiteles megszemélyesítése, képbe öntése a mindenhatónak, a mixer és a hangfal pedig az új kőtábla, az új szent írás. Vagy épp ellenkezőleg, mindennek a legradikálisabb tagadása - maga a Semmi, a legmélyebb bugyor. (Nyilván eszükbe jut, de e helyütt nincs mód (és kedv, és akarat és tudás sem) a zene, a matematika és a metafizika össszefüggéseiről szóló évezredes diskurzust akár csak dióhéjba is gyömöszölni, a mostani viták, eszmecserék is hivatkozzák bőven az érveket és ellenérveket, idézik a felgyűjtött tapasztalatokat.) Az egyetemi fakultásokon, a számos könyvtár még számosabb kutatói asztalánál, a nagy paloták és kancelláriák folyosói zugaiban jó ideje folyik a sustorgás isten létezésének legújabb érveiről, a hit vadhajtásairól vagy a legigazabb, legközvetlenebb manifesztációiról. Közönség előtt nem publikált, mégis olvasott és interpretált értekezések, tézisfüzetek, pamfletek, esszék, tárcák, monográfiák sora tárgyalja: Isten a technoban lakozik, a technoban nyilatkozik meg, nyilatkoztat ki, Isten maga a techno - vagy a techno maga Isten (meg)tagadása. 

Erről persze a csarnokokban a mellkasát a basszusnak odatartó, idegszálait a felcsavarodó dallamnak odavető, testét, identitását feledő - vagy inkább felfüggesztő - tömegek mit sem tudnak, fogalmuk sincs arról, hogy súlyos beszélgetések tárgyai, vad viták, kegyetlen játszmák indukálói és érvei. Azok pedig a távolból figyelik, szemmel tartják őket,  akik kitalálják, szavakba foglalják, fogalmakba szuszakolják azt, ami a szavakon túl történik meg, mit sem tudnak arról, milyen az, amikor a pultban álló igaz pásztor (akár az, aki a tisztás partján, a magaslaton áll és kurta füttyeivel tereli a nyájat), megcsavarja a potmétert, fogalmuk nincs arról, mi is történik akkor, amikor egy másodperc kihagyás, az épp egy lélekzetvételnyi szünet után megdübben a mélynyomó, felvonyít egy magas hang, akárha az a bizonyos harsona harsanna, és valóban véget ér egy világ, meghasadnak a függönyök, hogy mögöttük, a sikolynyi repedés rései mögött feltáruljon az, ami se nem félelmetes, rettenetes, se nem csodás-gyönyörűséges, mert csekély a legnagyobb elme is ahhoz, hogy csak bele is markolhasson, hát még hogy megragadja.

A kegyelem ezen állapota nem szokványos, nem mindennapos megtörténés; a szektások között aprokrifokként terjednek a beszámolók azokról az éjjelekről, hajnalokról vagy éppen fényes nappalokról, amikor ez bekövetkezett. Amikor nem egy sarlatán, hanem egy valódi pásztor vezette a nyájat, amikor átvezette őket tengereken, megnyitotta a hegyek gyomrát, megmutatta, mi lakozik a Holdon túli világban. Mint ahogy nem minden vasárnapi misén, nem minden hajnali zsolozsmán, nem minden oltár elé borulásban, nem minden térdelésban mutatja meg magát, ahogy teljesen független ez attól, hogy ünnepbe öltözött-e az idő és a tér, vagy csak van a maga szokásos módján. 

Ezen apokrifoknak visszatérő tárgya egy tér a város sűrű szövetében. Egy hajdan büszke, ma romladozó paloták, rég lehúzva feledett redőnyök, lassan elmálló feliratok övezte tér, ahol pont ugyanúgy verődnek csordába a járművek, mint bárhol máshol (a motorháztetőt, a szélvédőt itt is belepi az esővel jövő szaharai homok), ahol a macskakő pont ugyanúgy hullámzik (taraján a esőben úgy siklik a fény, akár a leggondosabban vaxolt deszka), ahol a szemetet pont ugyanolyan ritkán söprik ki a sarokból (s ezért pont ugyanúgy kekeckendek az autók lemeztetőjén éjjel a sirályok), mint a város összes többi terén - ahova pont ugyanúgy be-becsap a kapatosan vonuló, a várostól rémült, zavarodott extázisba eső turisták, a tikkadt vásárlók vagy a közeli iskolából cigiszünetre kilebbenők ricsaja. Csakhogy aki a megfelelő pillanatban (az idő haladtának egy bizonyos pontján, amikor épp abban a testi és testen belüli-kívüli állapotban) érkezik el ide, magával a Ceremóniamesterrel találkozhat. Van itt egy szobor, az egyik koszosfehér homlokzatba épített, dús girlandokkal kerített fülkében egy dicsőséges Krisztus, amely körül a világítás olykor hirtelen szakadozni kezd, látszólag - az erre járó, az ezt tapasztaló arra méltatlan, illetve nem az alkalmas állapotban lévő számára - véletlenszerű kapkodásba, pislákolásba fog, ami pedig egyáltalán nem a értelmetlen áramköri zavar, hanem maga a kinyilatkoztatás. A hideg fehér fény (zaklatott? harmonikus? ki hogy érzi maga maga szerint) vibrálásában, vibrálásával üzen ott és akkor, itt és most az embernek a Teremtő. Fehér zaj, a fény és a hang eggyé olvadása, a membrán nélkül a gyomorba hatoló, a szívet szaggató, az idegeket kantárszárát iszonyatos erővel megrántó és zokogásig szeretettelin megsimogató hullám. Christus est techno. 

Mint minden szóbeszéd, mint minden titkos tudás, ez is terjed persze, mindenféle fülekbe eljut, éjjelenként magányos lelkek csakúgy, mint harcias csapatok járják az utcákat, próbálnak a tér nyomra bukkani, próbálják kifürkészni a Mindenható üzenetét. Még olyan is van, aki megpróbálja magát olyan direkt olyan állapotba juttatni, hogy megkapja, hogy kicsikarja a kegyelem állapotát. Még az is meglehet, hogy ott köröz a téren, le-fel járkál a szobor és a kihúnyó-felvillanó fény alatt, mégsem veszi észre, vagy nem hisz a saját szemének, szívének. A Kőkrisztus meg ott áll mozdulatlan a fel-felpislogó fehérségben, kezében a lándzsamód tartott feszület, lábát és csipőjét úgy rogyasztja, mint egy új barátjára váró utcakölyök, aki mindenét odadja, aztán kacagva magára hagyja azt, akit teljesen, egy örök életre magába habarított. 

S hogy én ezt magam honnan tudom? (Az még hagyján, hogy tudom-e, hanem, hogy el is mondom.) Hogy hallottam-e a fehér zajt, hogy álltam-e a DJ pultja alatt? Fülembe, kezembe jutott az apokrif szóbeszéd/irat? Hogy olvastam-e erről traktátust könyvtár homályában, internet bugyrában? Ugyan minek bizonygatnám ezt vagy azt, vagy az ellenkezőjét. Aki (nem) hiszi, járjon utána.