Rómában se szeri, se száma azoknak a templomoknak, amelyeknek hivatalos neve ugyan van, de az utca népe mégse tudja igazán, milyen élet zajlik benne, mert kapui jobbára csukva vannak, esetleg ablakain szűrődik ki némi fény, nem csoda hát, ha rendre mendemondák, szóbeszédek, legendák születnek azokról, akik a zárt ajtók mögött élnek s imádják az Urat. Ezek a közösségek (szerzetesrendek, konfraternitások és má kegyes társaságok) aztán vagy maguk adnak olykor máshol bizarrnak tűnő, sőt elképzelhetetlen neveket szent helyeiknek, másszor meg épp a város ragaszt rájuk jelzőket, hogy a megnevezéssel tegye őket kevéssé talányossá, gyanússá, félelmetessé.

Van temploma például a Jó Halálnak, a Kegyes Hazugságnak, a Magasba Emelt Zászlónak, a Felhők Fölött Járásnak, és van az Utolsó Szónak is. Utóbbi nem a bírósági gyakorlathoz kötődik, nem az elítélt bűnösök lelkének ápolására szövetkezettek kultikus helye, hanem egy különös archivumnak otthont adó kis épület az Urbs antik falai között; a sikátorok sűrű szövetében valahol megbúvó aprócska csomó. Úgy hírlik, obszerváns ferencesek alapították magát a templomot, melyet az evangelista Szent Jánosnak, az Ige legmélyebb ismerőjének, legnagyobb tudójának szenteltek. A ferencesek mindig is különös szerzetek voltak, a renden belül mindig is sarjadtak, olykor kifejezetten burjánztak az Egyház dogmáinak, tanításainak, törvényeinek és szellemének határait hol óvatosan, hogy agresszivabban feszegető csoportok. Az egyik ilyen társaság telepedett meg a Szent János templomban, s adta magának az Ultima Verba, az Utolsó Szó nevet. A kis közösség magát vasalt, masszív fából összerótt zöld kapu és közönyösen, bután szürke homlokzat mögé rejtette, sehol egy szobor, sehol egy csillanás-villanás, semmi, ami magára vonhatná a járókelő tekintetét. 

A csoport tagjai legfontosabb küldetésüknek azt tartották, hogy feljegyezzék-összegyűjtsék a haldoklók utolsó szavait. Az alapító, egy bizonyos Michele Spara (1472 - ?) azt tanította, hogy Isten megismeréséhez, kifürkészéséhez, az Egy Igaz Tudáshoz a lét és a nemlét határán állók szavai vezetnek, hisz úk még az ember által alkotott-értett nyelvet beszélik, de tekintetük már a Másvilágot pásztázza, ők már átlátnak azon a kapun, amin a földi létbe, a gyötrelmes és tökéletlen (mert véges) világba vetett ember át nem láthat. A haldoklók beszéde tudósítás Odaátról, illetve már Onnan szól vissza a hátramaradókhoz. Spara mélyen hitte Isten szó-lényegűségét, szó-ságát. Áhitatának tárgya, hitének forrása a Szó volt, mert mélységesen komolyan vette, s életének, sőt létezésének fundamenumává tette az Evangélista szvait, miszerint kezdetben vala az Ige. Ha kezdetben az Ige volt, akkor az anyagi világon túl mindig is a Szó létezik, ha tehát valaki Onnan beszél az itteniekhez, akkor az ő szvai a lehető legközelebb vannak isten  nyelvéhez, azaz magához Istenhez. 

Vannak egyháztörténészek (Lindberg, Polke, Dozzi és mások), akik szerint Michele atya Hispániából menekült Rómába, mégpedig a zsidók kiűzetése miatt, s tulajdonképpen átkeresztelkedett, vagy még inkább ferences csuhába rejtőzött tudós kabbalista volt, aki nem csak az irháját, de gondolatait és hitét is az üldözők központjában, Rómában rejtette el, sőt, oda plántálta, ott ápolta, nevelte, növesztette tovább. Az biztos, hogy 1519-ben a pápa valamiért megorrolt rá, és elvette tőle a templomot, sőt a városból is kitiltotta, s eztán nyoma veszett. Dozzi szerint  kor jó szokása szerint eltehették láb alól, nem hiányzott egy okos eretnek az Egyház Szívében épp akkor, amikor a karok messze északon épp egyre erőteljesebben kezdtek hadonászni, s Önnön testükre támadtak. Polke viszont azt feltételezi, hogy menekülés közben érte baleset, például a tengerbe fulladt. Isneki ellenben azon a váleményen van, hogy átjuthatott a tengeren Észak-Afrikába, valamely szabad városba, egy kalózköztársaságba, netán egészen a Szent Földig, de azt sem tartja kizártnak, hogy tulajdonképp nem más ő, mint az Isztambulban ekkortájt felbukkant, s még a szultáni udvarban is számos hívet szerző dervis, Mikail, aki új szektát alapított azzal, hogy nem a test mozgására, a test beszédére, hanem az élő szóra alapozta a révület transzcendentális élményét,  a materiális korlátok közül kijutást - hogy aztán egy hajnalban az öböl kavicsos partján találják meg nyelv nélküli fejét. 

Bármi is lett Spara sorsa, tanításai nem merültek feledésbe, talán azért, mert a templom alatt elfalazott titkos archivum bántatlanul átvészelte a mester és az első tantványok szerencsétlen sorsát, akik közül többen minden bizonnyal a városban bujkáltak s folytatták a gyűjtést egész addig, amíg valahogyan vissza nem jutottak egykori központjukba, mondjuk, mint az ott újonnan berendezkedő konfraternitás tagjai, hogy aztán a napi munka végeztével lelopózzanak a pincébe, s feljegyezzék mindazt, amit napközben az ispotályban hallottak. Az elkövetkező évtizedekben, ellenreformáció ide, lángoló máglyák és kínhalálok oda, mindig akadt valaki, aki folytatta munkát, olyanyira, hogy a Fény Századára egy könyvtárnyi dokumentum gyűlt össze, igaz jobbára rendszerezetlenül. Még a kronológia is csak nehezen volt rekonstruálható. Ezeket az információkat a kor egyik kiváló elméjének, Róma egyik első felvilágosult tudósának, Enrico Sangiulianónak köszönhetjük, aki bizonyára szintén tagja volt a titkos társaságnak, hisz eljutott a vaskos kötetekhez, hogy az új kor új szellemét követve ne csak a gyűjtéssel, a megőrzéssel s az iratok elmélyült tanulmányozásával, a szavak fejtegetésével, értelmezésével próbáljon értelmet taláni, hanem - mint memoárjából tudjuk -  hatalmas lelkesedéssel vágott a rendszerezés, a katalogizálás munkájába. Helyszínek, kronológiák, a gyűjtők személye, a haldoklók társadalmi státusa, pontos származása, az esetleges nyelvi torzulások, félrehallások-írások, a kimondás és a feljegyzés pontos szituációja, kontextusa, az esemény ideje és annak lejegyzése között eltelt idő, a memória esetleg torzulásai (s azok kiküszöbölése) - ezernyi apróságra figyelve próbált rendszert találni a szavakban, a kijelentések belső szerkezetében; kereste a tipológiát, a rendszert, a struktúrát - ezeken kapaszkodva, akár a trapézról trapézra lendülő akrobata, próbált eljutni az Igazság kupolája alá - de saját bevallása szerint is végül a fűrészporos porondon találta magát sajgó tagokkal, törött csontokkal, saját maga előtt is megalázva. 

Ami aztán csak arra sarkallta, hogy feltápászkodjon, s folytassa onnan, ahol abbahagyta - de nem csak a tudományos feldolgozást, hanem a gyűjtést is. Az archivum építése volt mégiscsak a szent feladat. Amit aztán persze azóta is mindig van, aki folytasson, sőt ma már a világhálón is jelen van egyrészt a teljes digitalizált anyag az ultimaverba.org oldalon, ahol van lehetőség (a megfelelően hiteles dokumentáció beküldésével) be is kapcsolódni a munkába, hogy immár ne csak a városra, hanem az egész Világfalura kiterjedt gyűjtés folyjon. Sőt, a közösségi oldalakon is jelen van már a csoport, ahol lehetőség van a legkülönbözőb elméletek, elképzelések megosztására, megvitatására is. (Még annak is egész szakirodalma van mára, hogy miért a .org domainnel került regisztrálásra az oldal, hisz egyesek számára egész egyértelmű a halál, a halál utáni létezés és a szexualitás, a testből kilépés és a gyönyör összekapcsolása, ami persze bőven közhelyes elképzelés, mondhatni budoár filozófia, de remekül jelzi, hová is jutott a történet Sparától a F...kig).